[Grem] !!! interjú Mellár Tamás közgazdásszal

[Emoke Greschik]

http://www.erdelyiriport.ro/ki-kell-mondani-ez-az-%C3%BAt-nem-j%C3%A1rhat%C3%B3-erdelyiriport-1430.html

Ki kell mondani: ez az út nem járhatóMarch 20 2014 14:27:50


MELLÁR TAMÁS közgazdász, statisztikus, a Magyar Tudományos Akadémia
doktora, az Antall-kormány egykori főtanácsadója, 1998 és 2003 között a
Központi Statisztikai Hivatal vezetője. A Nagyváradon előadást tartó
professzor Tasnádi-Sáhy Péter kérdéseire válaszolva beszélt gazdaságról,
társadalomról, látható buktatóktól és fájdalmas megoldásokról.

A magyarországi választások közeledtével többféle olvasatot hallani az
ország gazdasági helyzetéről. A kormány áttörésről beszél, miközben a másik
oldal a gyenge pontokat sorolja. Mi a realitás?

Magyarországon sajnos a közgazdászok körében is szekértáborok vannak, így a
vélemények ennek megfelelően szóródnak, és ez nagy hiba. A szakembernek
szakmai alapon kéne véleményt formálnia. Én például jobboldali gondolkodású
ember vagyok harminc éve, mégis igyekszem reálisan megítélni a kormány
teljesítményét. A sajtóban sok helyen azt olvasni, hogy megtörtént a
növekedési fordulat, hiszen a tavalyi évben 1,1 százalékot nőtt a gazdaság,
az idei évre pedig 2 százalékos növekedést prognosztizálnak. Az infláció
gyakorlatilag megszűnt, az államháztartási hiány tartható, tehát
túljutottunk a válságon, fellendülési időszakban vagyunk. Viszont a
részleteket nézve, sajnos nem ennyire vidám a kép, mert a reálgazdasági
alapok hiányoznak. Közgazdasági alaptétel, hogy tőke, munka és technológia
nélkül nem lehet produktumokat létrehozni. Az elmúlt öt esztendőben
folyamatosan csökkentek a beruházások, olyannyira, hogy még a tőke pótlása
sem történt meg. Jóllehet a kormányzati statisztikák szerint a
foglalkoztatás mintegy 250-260 ezer fővel emelkedett az elmúlt két évben,
de ebbe a közmunkásokat is beleszámítják, akik valójában nem termelik,
hanem fogyasztják a GDP-t, valamint a külföldön dolgozók is pluszos
tételként jelentkeznek, pedig ők sem a hazai összterméket növelik, illetve
nem a magyar nyugdíjasok ellátásához járulnak hozzá. Tehát lecsupaszítva a
számokat, a foglalkoztatás terén sem történt jelentős változás. A harmadik
fontos tétel a technikai fejlődés, amiben szintén nem léptünk előrébb, hisz
továbbra is csak a GDP 1 százalékát költjük kutatás-fejlesztésre (ami az
európai átlagnak a fele, a skandinávnak a negyede), a főiskoláknak,
egyetemeknek pedig el kellett szenvedniük, hogy 88 milliárd forintot
kivontak a rendszerből, tehát nem látni a fellendülés technológiai hátterét
sem.

Akkor mégis minek köszönhetőek a reménykeltő adatok?

Először is a növekedés a 2012-es évhez, tehát egy nagyon nyomott bázishoz
képest történt, amit valóban túl tudott teljesíteni a gazdaság. A negyedik
negyedévben 2,7 százalékos növekedés volt, ami imponálónak is tűnhet, de
2012 azonos időszakában majdnem ugyanekkora volt a csökkenés, tehát
tulajdonképpen csak visszakorrigáltunk oda, ahonnan elindultunk. Azt se
felejtsük el, hogy 2012-ben a mezőgazdaság nagyon rosszul teljesített, míg
2013-ban pozitív eredményt tudott hozni. Emellett elindult egy választások
előtti gazdaságélénkítő program, a Magyar Nemzeti Bank 2000 milliárd
forintos, nullaszázalékos kamatú hitelprogramot indított útjára. Az
önmagában még nem lenne probléma, hogy a kormány ily módon próbálja a
gazdasági folyamatokat beindítani a közgazdaságtanban jól ismert keynesi
multiplikátor-hatásra alapozva, csakhogy egy olyan kicsi és nyitott
gazdaságban, mint a magyar, ahol ráadásul még a hazai tulajdonú vállalatok
versenyképessége is igen alacsony, egy ilyen beavatkozás nem a termelést,
hanem sokkal inkább az importot fogja növelni. Arról nem is beszélve, hogy
a kereskedelmi bankok maximum két és fél százalékon adhatják tovább a
hitelt a vállalkozásoknak, míg a rövidlejáratú kincstárjegyek hozama
jelentősen magasabb ennél. Így kézenfekvő megoldás az arbitrázs, azaz hogy
a vállalkozások a rövidlejáratú hitelekből állampapírt vásároljanak, és a
kamatkülönbséget haszonként realizálják, mindenféle valós beruházás nélkül.
Ennek a költségeit természetesen az állampolgárok fogják megfizetni. A
beruházások beindításához profitkilátások, piacra lépési lehetőségek is
kellenek, de a hazai vállalkozásoknak jelentős része ehhez nem elég
versenyképes. Tehát a program pozitív hatása a gazdaságra nem lehet hosszú
távú, a választások után kiderülhet, hogy nem tartható ez az irány, és
újabb intézkedésekre lesz szükség. Ugyanezt el lehet mondani a kormány
csodafegyveréről, a rezsicsökkentésről is, ami valóban egy zseniális
marketingfogás, rengeteget hoz, de kérdés, hogy fenntartható-e?
Nyilvánvalóan nem. Az apropóját faramuci módon ugyanis az adta, hogy az
energiaárak szerte a világon jelentősen csökkentek. Tehát mondjuk
Csehországban is, ahol nem hirdettek rezsicsökkentést, alacsonyabbak lettek
majd húsz százalékkal. A kéményseprés vagy a szemétszállítás vonatkozásában
messze nincs meg ez a fajta mozgástér, ott ezek a lépések most is komoly
feszültséget jelentenek, a szemétszállításra már így is 60 milliárd
forintot kellett kiutalni a központi költségvetésből, hogy fenntartható
legyen a rendszer, illetve sokszor a katasztrófaelhárítást kellett hívni,
hogy a kéményseprési feladatokat ellássák. Azt se felejtsük el, hogy ez a
fajta globális rezsicsökkentés társadalmilag tökéletesen igazságtalan, hisz
a magasabb jövedelműek számára sokkal nagyobb támogatást nyújt, mint a
rászorulóknak. A tehetős lehet, eggyel többször kapcsolja be hetente a
szaunát vagy fűti fel a medencét, és örül, hogy nem kell többet fizetni,
mint eddig, de a háromgyerekes özvegyasszony, aki fával vagy szénnel tüzel,
nem járt jobban, mert ezek ára nem csökkent.

Nem lehet, hogy a kormány szándékosan erősíti a társadalom felsőbb
rétegeit, hogy aztán - helyzetbe hozva - a külföldi vállalatok helyébe
léphessenek?

Én azt gondolom, hogy a magyar gazdaság erősen beágyazódott a
világgazdaságba, illetve az európai munkamegosztásba, tehát
elképzelhetetlen, hogy valamiféle befelé fordulásra próbáljunk meg
berendezkedni, mint ahogy az is, hogy a nyugati kapcsolatokat keletiekre
váltsuk le. Még a legsötétebb időszakban is a Szovjetunió után a második
legnagyobb kereskedelmi partnerünk az NDK, a harmadik pedig az NSZK volt.
Tovább megyek, ha az utóbbi kettőt összeadtuk volna - amit persze senki nem
mert megtenni - a német kapcsolat lett volna az élen. Nekünk nincs igazán
mit keresnünk keleten, hiszen nincs mit cserélnünk velük. A
monopolhelyzetben lévő külföldi vállalkozásokat nem magyar monopóliumokkal
kell felváltani, hanem hathatós piaci szabályozással fel kell számolni az
egyeduralmukat. A non-profit állami vállalatok sem jelenthetnek megoldást,
hisz a profitnak nem csak az a szerepe, hogy a tőkések számára luxust
biztosítson, hanem az, hogy lehetőséget adjon a technika megújítására,
fejlesztésére, amely nélkül komoly ellátási hibák keletkeznek
középtávon.Ha pedig az állam mégis beépít valamiféle hasznot a magához
ragadott
szektorokban, akkor nagy kérdés, hogy ki dönti el ennek a mértékét,
ahelyett, hogy a szabad piac szabályozna. Szerintem a külföldi tulajdonú
vállalatokat partnernek kéne tekinteni, hosszú távú megállapodás kellene
velük kötni egy duális szerkezet kialakítására. Ez azt jelenti, hogy legyen
élő kapcsolatuk a magyar vállalatokkal, építsenek ki velük beszállítói
rendszereket, illetve a haszon jelentős részét fordítsák beruházásokra, ez
utóbbihoz viszont évekre előre kiszámítható gazdasági környezetre van
szükség. Eddig az ellenkezője történt: lebénítottuk őket hatalmas adókkal,
ők meg visszafogták a beruházásokat, melynek következtében a termelő tőke
nem bővül, tehát nincs fenntartható gazdasági növekedés.

Ön a Központi Statisztikai Hivatal vezetője volt 1998 és 2003 között, tehát
bizonyára tudja, a számok mennyire jelenthetnek biztos alapot a megfelelő
gazdasági döntések meghozatalához. Kéne látnia az adatokból a kormánynak az
Ön által sorolt hibákat?

Természetesen sosem lehet tökéletes statisztikát készíteni, hisz nem lehet
teljes körű megfigyeléseket végrehajtani a gazdaság egészére nézve,
valamifajta becslésekre van szükség, amiket később korrigálni kell és
korrigálnak is.

De a foglalkoztatási adatok tekintetében Ön is említett módszertani hibákat...

A munkanélküliek számbavételénél a nemzetközi standard kérdés úgy hangzik:
"Volt-e Önnek az elmúlt héten legalább egy órányi olyan munkája, amiért
pénzt kapott?" A kormány azt mondja, hogy ha ez a Nemzetközi Munkaügyi
Szervezet (ILO) ajánlása, akkor mi ezt használjuk.Nem baj, ha az igen
válasz mögött külföldi munkavégzés vagy közmunkában végzett papírgyűjtés
rejlik, főleg azért, mert így jobb számokat tudnak hozni. Csakhogy sajnos
ebben az esetben a számok elfedik a valóságot. Ilyesféle módszerekkel nem
csak ez a kormány él, 2002-ben a szocialisták elkezdtek őrült módon
költekezni, az államadósság meg alig növekedett. Aztán amikor
rákényszerültek, hogy az elszámolásokat helyesbítsék, akkor robbant a
bomba: 61-62 százalékról hirtelen 80 százalék körülire ugrott a GDP arányos
államadósság.

Gondolom, a paksi bővítésre felvenni szándékozott irdatlan összeget is el
kell majd valamiképpen dugni, hogy ne produkáljanak borzasztó számokat.

Erre bizonyára léteznek már kreatív elképzelések. Például, ha a Magyar
Villamos Művek állami vállalat veszi fel az orosz hitelt, akkor ezt a
hiányt később kell majd csak konszolidálni. Mint ahogy azt is mondják, hogy
a beruházás nem jár majd az energiaárak növekedésével, de ennek megoldása
bizonyára sérteni fog bizonyos EU-elszámolási normákat. Az a lehetőség
mindig megvan, hogy ezeket a lépéseket megtegyék. Majd jön az Unió, lesz
erről egy vita, melynek a végén feltehetően korrigálni kell, de lehet
nyerni néhány évet.Sajnos a gazdaságban, bonyolultságából adódóan, egy jó
ideig el lehet dugni erre-arra hiányokat, problémákat, és kedvező képet
lehet mutatni, de aztán ez visszaüt. Hogy ne higgyen az olvasó balliberális
közgazdásznak, azt is elmondanám, hogy Gyurcsányék 2005-ben meghirdettek
egy ötéves adócsökkentési programot, 2006 januárjában lecsökkentették az
áfát 25-ről 20 százalékra, amire többen is elmondtuk, hogy nem lesz
tartható. Persze kevesebb volt a költségvetés bevétele, de az emberek
borzasztóan boldogok voltak, le is szavaztak rájuk, aztán jött a
felismerés, hogy "ekkora böszmeséget még nem csináltunk", és ha nem nyúlnak
bele 2006 őszén durván a költségvetésbe, akkor 14-16 százalékos hiánnyal
zárták volna az évet. Ugyanígy fél, egy, vagy másfél év távlatában lehet
rezsit csökkenteni, mert az, hogy így nem lesz tőkebővítés, sőt még pótlás
sem, és a lepusztuló rendszerben az ellátás romlani fog, csak idővel, majd
3-4 év távlatában derül ki. Most - rövid távon - áprilisig tart a világ.

Ön 1992-ben főtanácsadóként tevékenykedett az Antall-kormány mellett, tehát
kiváló rálátása van a kezdetektől a rendszerváltás utáni Magyarország
gazdaságpolitikájára. Ismeri a hajdani álmokat, terveket. Hol csúsztak ezek
el, volt egyáltalán jó pályán a magyar gazdaság az utóbbi 24 évben?

Ez annyira jó kérdés, hogy most készülök róla egy egész könyvet írni.
Valóban meg kell nézni, hol tévesztettünk utat a rendszerváltoztatás során,
mivel látható, hogy az egész piacgazdaságra való átállás nem volt túl
sikeres Magyarországon már a kezdetektől fogva. A legnyomasztóbb az
egészben az, hogy ezt nem magyarázhatjuk a posztszovjet térség örökségével,
hisz Lengyelország most húz el mellettünk, Szlovákia már elhúzott, Románia
2001-hez képest 15-20 százalékpontot javított a relatív pozícióján, mi
pedig csak hatot. Mi okozhatta ezt? A gazdaságpolitikai baklövések? Azt
mondom: is. Az biztos, hogy nem külső körülmények, még csak nem is a
világgazdasági válság, hanem - és emiatt nem fog engem senki sem szeretni-
jelentős részben a maga a magyar társadalom. Ez a társadalom huszonöt éven
keresztül elnézte, hogy sorra olyan kormányai voltak - sajnos ilyen
tekintetben nem látok köztük nagy különbséget - amelyek inkompetens módon
nyúltak a gazdasághoz, a saját zsebeik megtömésére koncentráltak, a
gazdaság jövőjének szem előtt tartása helyett. Sosem olyat választottak a
szavazók, aki hosszú távra tervezett, hanem mindig azt, aki a legtöbbet
ígért. Pedig tudhatták volna, hogy az ígéretek mögött nincs fedezet. Nézzük
meg a nemrégen lezajlott választást Németországban: ott egyik párt sem
kezdett arról beszélni, hogy kolbászból lesz a kerítés, mert a német
választópolgár sokkal bölcsebb ennél. Nálunk ilyesmivel választást lehet
nyerni. 2002-ben azzal váltotta le az MSZP -az egyébként szerintem jó
kormányzást nyújtó - Fideszt, hogy ha nyernek, minden nyugdíjas kap 19 ezer
forintot. Vagy ott van a már említett 2006-os adócsökkentést. Abban, hogy
ezek megtörténhetnek, nem kizárólag a politika a hibás. Ha valaki azzal
állna elő, hogy márpedig vérre, verítékre és könnyekre van szükség, mert a
magyar gazdaságnak alacsony a versenyképessége, nincs magas megtakarítási
hajlandóságunk, technikailag el vagyunk maradva, keményen kell harcolni az
eredmények érdekében, vajon szavazna rá valaki?

Tán Bajnai volt az egyetlen, akinek tét híján nem kellett ígérgetnie.

 Ez így van. Éppen ezért 2010 volt az egyetlen év, amikor nem volt
választási költségvetés. Ha majd a társadalom fölnő arra a szintre, hogy
nem dől be a meséknek, és nem érvényesül majd ezáltal felső szinten
egyfajta kontraszelekció, ha majd igényesen próbál hozzányúlni a problémák
megoldásához, akkor elképzelhető lesz valamiféle változás.

De mintha egyik kormányon sem látszott volna, hogy ilyen irányba akarná
vinni tudatosan a társadalmat...

Pontosan ezért van az értelmiségnek hihetetlen felelőssége. Valakinek ki
kell mondania: ez az út nem járható, amit csinálunk az nem jó. A hiba nem a
külföldi tőkében, a szocialista örökségben, idegen erőkben van, hanem
bennünk.

Nagy kérdés, hogy van-e ehhez az értelmiségben szándék és képesség, és
van-e fogadókészség, tisztelet a másik oldalon a kellemetlen igazságok
meghallgatásához?

Egy bizonyos Bibó István nevezetűúriember írt egy tanulmányt 1948-ban Eltorzult
magyar alkat, zsákutcás magyar történelem címmel. Abban pontosan ezt járja
körül. A magyar politikai elit szakmailag rosszul felkészült, nincs
birtokában a szükséges emberi tartásnak, ebből kifolyólag sorsdöntő
helyzetekben rendre rossz döntéseket hoz. Ugye milyen kellemetlen? Nem is
vitatkoznak róla, hogy hová szeretnének Bibónak szobrot állítani. De a
probléma ma is fennáll, csak hát nehezen akaródzik a fáklya szerepet
felvállalni. Mert természetesen az értelmiségi is érvényesülni akar, és ezt
csak úgy teheti, ha beáll egyik vagy másik szekértáborba, és elfogadja a
játékszabályokat, ezzel együtt elveszítve a szükséges kompetenciát. Ha
finnyás, és nem tetszik neki ez a lehetőség, akkor elmehet külföldre. Nehéz
ma megjósolni, hogy mi lehet az a momentum, ami a lefelé menő spirált
megállítja, és másnaptól kezdve egy ennél alkalmasabb elit alakul ki, amely
felvállalja a sorskérdéseket. Ha pesszimista vagyok, akkor azt mondom: el
kell menni a gödör aljáig, ahol majd kiderül, ebből az országból többet már
nem lehet lerabolni, valamit tényleg tenni kell. Az optimista verzió
szerint az új generációk túl tudnak majd lépni a szekértáborokon, és
szakképzettségük, a mindenki számára megadatott tisztesség alapján lépésről
lépésre leváltják ezt az elitet, és mutatnak a társadalomnak egy új mintát.
Jelenleg egy zérós összegű játszmát játszunk és a felosztható torta egyre
zsugorodik
--------- következő rész ---------
Egy csatolt HTML állomány át lett konvertálva...
URL: http://turul.kgk.uni-obuda.hu/pipermail/grem/attachments/20140413/c36e88ee/attachment.html