[Grem] a Habsburgok gazdagodása, belőlünk...tanulmány -HOZ EGY KIS ADALÉK
László Baják
laszlo.bajak at gmail.com
2013. Okt. 17., Cs, 21:50:02 CEST
Kedves Karcsi! Némi pontosítást kell tennem. Magyarország jogi értelemben
soha nem állt osztrák fennhatóság alatt. Magyarország része volt a
Habsburgok birodalmának, de soha nem volt része Ausztriának. A "Pragmatica
Sanctio" (1723) kimondta, hogy Magyarország saját törvényei szerint
kormányozandó külön ország. Régészeti leletek uralkodói felségjog alapján
kerültek a magyar király birtokába, aki történetesen Habsburg volt és
Bécsben tartotta a székhelyét. A Habsburgok ausztriai császárságának és
magyarországi királyságának megszünte után a magyar állam kérte a magyar
király felségjoga alapján Ausztriába került magyar műkincsek
visszajuttatását. Hosszas alkudozás után Ausztria a Velencei egyezményben
(1924) nagyszámú műtárgyat vissza is adott, bár korántsem mindent.
Jogszerűen Magyarországot illette volna meg pl. a Bocskai korona és lehet,
hogy a nagyszentmiklósi kincs is. Ugyanakkor Magyarország olyan műtárgyat
is megkapott, ami nem illette volna meg, pl az ún II. Lajos féle páncél,
amelyről azóta kiderült, hogy semmi köze Lajoshoz, mert Jagello Zsigmondé
volt. A fenti közjogi viszonyok természetesen nem álltak fenn Magyarország
és az ún. utódállamok között, azaz pl Szlovákia természetesen nem
követelheti vissza a felvidéki kastélyokból vagy templomokból a 19.
században központi magyar gyűjtemények (pl Keresztény Múzeum) számára
megvásárolt vagy más legális úton megszerzett műtárgyakat. Üdv: Baják
László
2013. október 17. 16:23 Ambrus Károly írta, <Ambrus.Karoly at nkh.gov.hu>:
> Kedves Balázs!
>
> Az fel sem merült bennem, hogy az osztrákokkal kapcsolatban kivételt
> tegyek. Nálam ugyanabban sorban helyezkednek el, ahol a tatárok, törökök,
> majd később a szovjetunió leledzik, hogy a legutóbbi időkről már ne is
> beszéljek...
> A párhuzam valóban sántít, hiszen a görögök török fennhatóság alatt
> voltak, Magyarország pedig osztrák "fennhatóság" alatt és a török a
> teljesen jogtalan intézkedését (mármint hogy eladta azt, ami nem volt az
> övé) egy harmadik fél javára tette, így az angolok "csak" az orgazda
> szerepét töltötték be - a törökök, illetve a Habsburgok azonban jogtalanul
> tették rá kezüket arra, ami nem volt az övék.
>
> A terület jelenlegi hovatartozásáról hosszabban kellene beszélgetnünk,
> hogy megértsd, miért nem merült fel bennem az, hogy Romániába is kerülhetne
> a kincs. Ezzel kapcsolatban bennem elsősorban is az a kérdés merül fel,
> mely nép öröksége a griffes-indás díszítő elemekkel jellemzett művészet és
> mely nép mondhatja hazájának a Kárpát-medencét legrégebben (lásd:
> Michelangelo Naddeo és itt utalnék a genetikai vizsgálatok legutóbbi
> eredményeire is, lásd Béres Judit). Egyébként pedig a kincsekkel
> kapcsolatban újra hadd idézzem Kossányi Józsefet: "... nem vágytunk mi soha
> idegen kincsekre.."
>
> Majd legközelebb egy pohár bor mellett csiszolhatjuk egymás ismereteit...
>
> Üdvözlettel:
>
>
> ambruskarcsi
>
> -----Original Message-----
> From: grem-bounces at turul.kgk.uni-obuda.hu [mailto:
> grem-bounces at turul.kgk.uni-obuda.hu] On Behalf Of VASARHELYI Balazs
> Sent: Thursday, October 17, 2013 8:06 AM
> To: grem at turul.kgk.uni-obuda.hu
> Subject: Re: [Grem] a Habsburgok gazdagodása, belőlünk...tanulmány -HOZ
> EGY KIS ADALÉK
>
>
> Kedves Karcsi!
>
> VAS-t mindig szivesen olvaslom, mert gondolatokat ebreszt - altalaban
> hatalmas csusztatasokat tud osszehozni, s ez itt is sikerult neki.
> Lenyeg: amikor a kincseket megtalaltak, Magyarorszag Ausztria resze volt
> (mi tobb, a Szt. Koronaval megkoronazott uralkodo uralkodott, tehet jogi
> ertelemen nem osszemoshato a gorog/torok/iraki helyzet ezzel).
> Ha a gondolata igaz lenne, hogy a kincseket adjuk oda, ahonnan szarmazik,
> akkor a nagyszentmiklosit Romanianak kene adni - ui. ma ott talalhato.
> Vhogy en inkabb arra szavazok, hogy ha mar itt nincs is, akkor inkabb
> legyen Becsben, mint Bukarestben (oda kevesebbet jarok).
> A leirt szoveget alakitsad at ugy, hogy Ausztriat kicsereled
> Magyarorszagra, Magyarroszagot meg pl. Szlovakiara (v. barmelyik
> utodallamra). Megkapod, hogy a rohadt magyarok elvittek a
> szarnyasoltarukat, stb, stb, s azonnal adjak vissza. S a lefuttatott
> gondolatmenet alapjan igazuk is lehetne.
>
> Megnyugtatlak: engem is kiborit, mi minden van Becsben. De a lefuttatott
> gondolatmenet hibas. Vhogy nem igy kene gondolkodni.
>
> Balazs
>
>
> ambruskarcsi at freestart.hu írta:
> >Kedves Barátaim az Úrban!Az alábbi cikket nem ma írta meg Végh Alpár
> Sándor.A helyzet azóta sem változott, tehát ma is aktuális. A világhálón
> fellelhető a cikk, amit idemásoltam...SZERINTEM nagyon jó írás!
> http://mno.hu/migr_1834/vuin-neru-szerencseje-709784Vuin Neru
> szerencséjeLopva és orgazdáktól vásárolva gyűltek a műtárgyak Európa nagy
> múzeumaiban
> Végh Alpár Sándor
>
> 2003. május 03., szombat 00:00
>
> Arról az Európáról fogok
> beszélni, amely abból élt és gazdagodott, hogy kifosztott másokat, most
> pedig abból, hogy a kifosztottaknak leckét ad az általa elképzelt
> demokráciáról. Ez több mint arrogancia.
>
> Tizennégy darab a
> nagyszentmiklósi leletegyüttesből. 1799. szeptember 18-án Neumann abbé, a
> Császári és Királyi Régiségtár igazgatója kérte, hogy a császár
> intézkedjék, mert a Bánátban páratlan aranykincs került elő, s ennek
> megszerzésére a régiségtárnak "mindenek előtt joga van"Igenlő barátaim: a
> ti Európátokról fogok beszélni. Arról, amelyről minden brüszszeli
> propagandista hallgatott, s nagyon is érthető, hogy hallgatott. Egy család
> sem szokott büszkélkedni azzal, hogy a nagypapa rabló volt, urambocsá!,
> tolvaj, netán orgazda, és az ebédlő berendezése, beleértve az ezüst
> étkészletet, lopásból származik. Csodálkoznak, hogy így beszélek? Ha igen,
> akkor rossz az emlékezőtehetségük. Elfelejtették például, hogy ujjongott a
> magyar sajtó, mikor Ausztriától tavaly megkaptuk pár hetes láttatásra a
> nagyszentmiklósi kincseket. Mentünk a kasszához, leszurkoltuk a csinos
> jegyárat, hogy csurgathassuk a nyálunkat az előtt, ami valójában a miénk.
> Nem tévedés, barátaim, az a kincs minket illet. Ausztriának egyszerűen
> nincs joga, hogy megtartsa a huszonhárom aranyedényt, hiszen még csak nem
> is fizetett érte. Egyszerűen felpakolta, és elvitte tőlünk. Amit egyenjogú
> viszonyok közt rablásnak hívnak; hiszen minket Bécs előtte odakötözött a
> birodalom fájához. Fontolgatom, hogy be kéne perelni érte. Nekem vagy
> másnak, valójában mindegy. Az a fontos, hogy elkezdjük. Úgy, ahogy Melina
> Mercouri tette, mikor tetemre hívta az angol királyságot. Ismerik a
> történetet? Ó, fölöttébb pikáns história. Ha leveszem a zakómat és a
> nyakkendőt, akkor azt mondom: mocskos história. Elmondom egészen az
> elejétől, mert az Elgin-márványokról kevés szó esett felénk. A dolog
> kétszáz éve kezdődött, mégpedig azzal, hogy Thomas Bruce-t, Elgin hetedik
> lordját 1799-ben az udvar követté nevezte ki Athénba, ahová őlordsága még
> abban az évben megérkezett. Görög földön azonban az élet cseppet sem a
> kívánatos rend és mód szerint folyt, mert már jó ideje bekvártélyozta
> magát a török, s hogy ez mivel járt, jól tudjuk: nálunk is időzött másfél
> évszázadot. A követ úrnak túl sok dolga nem akadt, ráérő idejének nagy
> részét városnézéssel töltötte. Különösen sokat sertepertélt az
> Akropoliszon, s újra meg újra megállt Pheidiász mester szobrai előtt a
> Parthenonon. Rousseau óta tudjuk, hogy a legjobb gondolatai séta közben
> támadnak az embernek, s bár arról nincsenek ismereteink, hogy a lord
> olvasta-e a jeles francia könyveit, emlékirataiból tudjuk, hogy séta
> közben döntötte el, megszerzi azokat a pompás szobrokat. Elgin hetedik
> lordja a tettek embere volt, s ennek jegyében, ha kellett, félretolta a
> remek neveléséből fakadó aggályait is. Csak így történhetett, hogy az
> alkut a legócskább kalóztempó szerint kötötte meg a kiszemelt szobrokra:
> többek között az Erekhtheion egyik kariatidájára, a Parthenon
> szobordíszeire és a pompás kapuépítmény, a Propüleia frízeire. Aki nem
> bukott meg művészettörténetből, tudja, hogy ezeknek az értéke pénzben
> kifejezhetetlen. Az angol követ azért volt sötétebb alak, mint bármely
> tengeri kalóz, mert az alkut nem a tulajdonossal, Athénnal kötötte, hanem
> annak leigázójával, a törökkel. Mikor találkozott a szultán
> helytartójával, két gyarmatosító találkozott egymással, s a lord úgy
> gondolta, a pasa fütyül azokra a márványvackokra, amik vallása szerint
> amúgy is istentelenek, hiszen az iszlám tiltja az emberábrázolást.
> Tévedett. A ráérősen alkudozó pasának jó szeme volt, és látta az angoléban
> felcsillanni a kapzsi ragaszkodást, közölte hát, hogy a márványok ára 74
> ezer fontnál kevesebb nem lehet. Ó, ennél olcsóbban semmiképp nem
> adhatom, követ úr, mondta mosolyogva, majd intett a mellette álló
> szolgának, hozzon az angol koronát képviselő lordnak friss gyümölcsöt. Az
> alig pár szemet csípett a szőlőből, s bár az édes volt, mint a méz, nagyon
> savanyú képpel bólintott rá az üzletre. A lehető leggyorsabban munkásokat
> fogadott, akik becsomagolták és kétszáz ládában hajóra rakták a
> márványokat, amik aztán Pireuszból kihajózva jó széllel indultak el London
> felé.Otthon a kedvező szél megfordult, s vihar fogadta őket: egy másik
> lord, aki üres óráiban költészettel foglalkozott, bizonyos Byron,
> becstelen, harácsoló vandálnak nevezte az athéni követet. Elgin lordja
> kínos helyzetbe került. Hogy kimásszon belőle, zsákmányát felajánlotta az
> államnak. No, nem ingyen: épp annyiért, amennyit ő fizetett érte a
> Portának. Évekig tartó alkudozás után az angol parlament 1813-ban úgy
> döntött, csupán a kért összeg felét hajlandó megadni, amitől az egykori
> követnek ugyanúgy elfancsalodott a képe, mint tíz évvel korábban a
> szőlőcsipegetés perceiben. Visszakozni már késő volt, azt mondta, legyen.
> A szobrokat hamarosan elhelyezték a British Museumban, máig ott vannak, és
> látásukért a görögök ugyanakkora belépődíjat fizetnek, mint bármely más
> náció tagjai. No. Eddig a történet első része. A másodikat egy görög
> asszony írta, egy markáns arcú színésznő: Melina Mercouri, aki 1981-ben
> Görögország kulturális minisztere lett. Sokan felkapták a fejüket, mikor
> Papandreu kinevezte, ami nem csoda, hiszen a mi sajtónkat máig jobban
> érdekli, hogyan főzi valamelyik tévé-Manci a túrógombócot, mint az, hogyan
> lehetett egy színésznő, hipp-hopp, hangadó politikus. Felénk csak annyit
> engedtek tudni róla, hogy ő játszotta a vásznon Phaedrát, és énekelte
> rekedtes hangján Hadzsidakisz dalát, a Vasárnap sohát, pedig mindez
> Mercouri életének csak az egyik fele. A kevésbé lényeges. A tartalmasabb
> részt egy előkelő családból hozta, amelyben szinte mindenki politizált.
> Nagyapja Athén népszerű polgármestere volt, ő maga mindvégig jó
> barátságot ápolt a száműzött királlyal, ezért mondom, hogy csak nálunk
> volt meglepő, amikor egy kemény akaratú asszony görög patriótaként
> közhírré tette: élete fő célja nem az Oscar-díj vagy más csillogó
> hiábavalóság, hanem az, hogy visszaszerezze, amitől hazáját az angolok
> megfosztották: az "Elgin-márványokat". Mercouri ismerte a hatáskeltés
> eszközeit, és rögtön ahhoz nyúlt, amivel a legnagyobb port lehet kavarni.
> Megjelent az Európai Unió külügyminisztereinek tanácskozásán, ahol
> mindenki őt csodálta, csak akkor fagyott rá az arcokra a mosoly, amikor a
> gyönyörű asszony közölte, vissza fogja szerezni "az álnok Angliától", amit
> az elhurcolt annak idején Athénból. Jogalap rá az a törvény, amely
> kimondja: az illetéktelenül külföldre juttatott kulturális kincseket
> vissza kell szolgáltatni annak az országnak, ahonnan elvitték őket. Ó,
> persze, ismerjük azt a törvényt, nagyon jó törvény, mondták az angolok
> kórusban, s a kórust Sir David Wilson, a British Museum soros igazgatója
> dirigálta remek ritmusérzékkel. Akkor intett, hogy elég, és akkor szólt
> mosolyogva, udvariasan, ahogyan egy angol szól, mikor már biztos lehetett
> a dolgában. Figyeljük csak, mit mondott: A miniszter asszony tárgyalásaink
> során figyelemre méltóan tájékozott volt régészeti kérdésekben. A
> márványokért folytatott keresztes háborújától függetlenül, úgy érzem, hogy
> nagy színésznő és kitűnő úrhölgy volt. Rettentően fog hiányozni nekünk.
> Mikor mondta mindezt a direktor úr? Melina Mercouri halála után. Míg
> ellenfele élt, a legkörmönfontabb módon bizonygatta: azért volt jogos az
> antik szobrok Londonba vitele, és ugyanezért jogos az ott-tartásuk, mert
> Görögországban veszély fenyegette őket. Előbb a törökök, később a náci
> németek, utána a kommunisták, aztán a junta: mind meganynyi lehetséges
> átok a felbecsülhetetlen értékekre. Angliában nem voltak kitéve semmi
> bajnak, jobb hát, ha ott maradnak, egy civilizált országban sokkal nagyobb
> a kincsek biztonsága. Finom biccentés, finom meghajlás, bye, bye, az
> athéni szobrokról pedig több szó ne essék, azok helye immár végérvényesen
> London. Így fest ez a pompás Európa. Így fest az erkölcse, így fest az
> álnoksága, így "udvariassága", így érvelése, amiket ha aláhúzunk és
> összeadunk, az jön ki belőle, hogy a kontinens civilizáltnak mondott
> része, magyarul: a gyarmatosítók, a kis népeket eltiprók, miután
> kifosztották a kevésbé erőseket, most, utóbb előadást tartanak számukra,
> miért volt úgy jó, ami történt. A másik példa erre a német Schliemann, de
> vele még várjunk, nem fejeztük be a nagyszentmiklósi kincs dolgát, sőt
> igazából el sem kezdtük. A görög példára azért volt szükség, hogy
> észrevegyük, a képlet csaknem ugyanaz. Adott egy falu, közel a Tiszához és
> a Maroshoz, Nagyszentmiklós a neve. Élt ebben a faluban egy szerb
> parasztember, bizonyos Vuin Neru, aki 1799 nyarán árokásásba fogott, mert
> már erősen dőlt a kerítése, ami mégse járja. S akkor, ami csak a mesében
> fordul elő, hirtelen koccant az ásó, és alig fél láb mélységben egy
> gyönyörű aranykorsóra lelt, majd sorban huszonhárom hasonlóra. Szaladt,
> hívta az asszonyt, a kincset bevitték a házba, majd a gazda hívott két
> görög kereskedőt, akik meggusztálták a portékát, és fizettek érte a szerb
> embernek egy nagy sapka pénzt. A két kupec becsomagolta az aranyakat, és
> uzsgyi Pestre, ahol egy bécsi handlé kínálta érte a legtöbbet, neki adták
> hát tovább. Eddig a történet leírása világos, ám itt hirtelen gellert kap,
> és maszatossá válik. Azt írja könyvében László Gyula, hogy a fantasztikus
> ötvösmunkákat Boráros János polgármester "szedte össze", s azért kerültek
> Bécsbe, mert Neumann abbé mint a Császári és Királyi Régiségtár igazgatója
> audiencián kérte a császárt, intézkedjék azonnal, hogy a lelet mielőbb
> hozzájuk kerüljön, mert ahhoz a régiségtárnak "mindenek előtt joga
> van".Elég rendes kutatómunkát végeztem, hogy nyomára jussak, mit takar az
> a kifejezés, hogy Boráros - aki mellesleg akkor még csak főbíró volt -
> "összeszedte" a kincseket. Kétségtelen, hogy a Petőfi híd pesti oldalán
> lévő tér névadója görög kereskedőcsaládból származott, és vérében lehettek
> bizonyos készségek, de tíz kiló aranyat még e készségekkel sem lehet,
> úgymond, öszszeszedni. Ehhez több kellett. Talán az, hogy hírt adjon
> Bécsnek, amire rögvest választ kapott. Mondjuk Neumann abbétól. De az se
> lehetetlen, hogy magától a császártól. S a válasz parancs lehetett.
> Bármiként történt, a huszonhárom színarany ötvösremeket, amelynek súlya
> tíz kiló volt, megtalálása után alig három héttel már beírhatta a
> leltárkönyvbe az abbé, s az a beírás azt jelentette, hogy Magyarországot,
> ahol a kincset föllelték, megfosztották attól, ami az övé. De
> megfoszthatták-e végleg? S most jön az a kérdés, amelyet csak ennyi sok
> előzmény ismertetése után lehet föltenni, mégpedig az, hogy
> visszakövetelte-e valaha is Magyarország, ami őt illeti. Ne tessenek
> izgulni, a válasz rövid lesz: soha. Mentalitásunkat ékesen tükrözi a drága
> jó László Gyula egyik mondata. A jeles régész ezt írja könyvében:
> "Nyugalommal tölthet el minket: amit egykor elrejtettek, az meg is van!"
> Óriási! Ünnepeljünk! Gyújtsunk örömtüzeket, hiszen amit elorzott tőlünk
> Ausztria, volt olyan kedves, és megőrizte Bécsben, s ha leszurkoljuk a
> csinos belépődíjat a Kunsthistorisches Museum kasszájánál, láthatjuk
> minden időben, kivéve a hétfőt, mert az ott is szünnap. Pedig hát volna
> okunk a dobverésre. Már csak azért is, mert a megtalálás helye,
> Nagyszentmiklós duplán fontos nekünk: ez a szülőhelye ugyanis Bartók
> Bélának. De lendületet vagy indíttatást egyik politikusunk sem kapott e
> ténytől: hallgatnak, s ha a Lajta túlpartjáról rájuk mosolyog egy
> politikus, majd elolvadnak. Ilyen olvadós képeket tucatjával tudnék
> mutatni, amelyek láttán mindig az jut eszembe, mennyire ismeretlen felénk
> a kemény Melina Mercouri patriotizmusa. Miért hiányzik a bátorság? Miért
> kell a civil kurázsinak figyelmet keltenie, s belefognia abba, ami a
> politikus dolga? És most folytassuk Schliemann-nal, akinek a nevét minden
> nyugati nyárspolgár ismeri, bár legtöbbjük csak annyit tud róla, hogy ő az
> a német, aki kiásta Kis-Ázsiában Trója romjait, s ez is jelzi, milyen
> jótékony hatást gyakorol az idő a csúfságokra és sárpettyekre. Szép
> lassan lemossa a gyalázatot, s marad az a hiedelem, hogy akinek a nevét
> ismerjük a múltból, bizonnyal nagy ember volt, különben nem emlegetné a
> világ. Erre a jótékony feledésre épít a mai Európa, bocsánat: "Európa".
> Mert aki igennel voksolt, valószínűleg csak a makulátlan képződményt
> ismeri. Neki mindig csak arról beszéltek a tévécsatornák papagájai, annak
> a zászlaját lobogtatták előtte a tizenkét aranycsillaggal, amely ragyog.
> Senki nem szólt, hogy azt a zászlót mi is ragyogtatjuk, ahogy korábban a
> görögök: ők a Parthenon szobraival, mi a nagyszentmiklósi kinccsel, de a
> leghíresebb ragyogtató mégiscsak Heinrich Schliemann. Lássuk hát, ki ez az
> ember! Valószínűleg egy zseni. Vagy olyan, akinek Isten mindvégig fogta a
> kezét, ami végül is ugyanaz. Schliemann kereskedőként kezdte: bármibe
> fogott, mindenből pénzt csinált, s 1863-ra már óriási vagyona volt.
> Ezután történt az, ami kiváltotta a világ csodálatát. Volt egy álma, s
> hogy megvalósíthassa, végleg hátat fordított az üzletnek. Ifjúkorában
> örökké az Iliászt bújta, s úgy gondolta, Homérosz nyomán egyszer majd
> megtalálja Trója romjait. Negyvenöt éves milliomosként beiratkozott a
> Sorbonne-ra, s mellette iszonyú tempóban tanulta a nyelveket. Saját
> módszerével hat hét után már olvasott és levelezett, és 1870-ben, mikor
> úgy gondolta, belevághat, tizenöt nyelven tudott beszélni és vitatkozni.
> Az utóbbi volt a fontosabb. Kiröhögték és őrültnek tartották, mikor száz
> munkással nekiállt túrni a földet Kis-Ázsiában, beleölve minden vagyonát,
> de neki lett igaza. Megtalálta Trója falait, majd hat évvel később
> Mükénében Agamemnón sírját. Ez a dolgok egyik oldala. A másik az, amiről
> Ceram ír A régészet regényében. Föltesz ugyanis egy meghökkentő kérdést:
> tolvaj volt-e Schliemann? A kérdés nem véletlen. Az amatőr német régész
> 1873. június 15-én akarta abbahagyni az ásatást, ám mit ad isten, egy
> nappal előtte megcsillant a földben valami. Görög feleségével rögtön
> hazaküldette a munkásokat, s ők álltak neki, hogy kikaparják tíz körömmel,
> amit Priamosz király kincsének hittek. Több ezer ékszert hordtak be estig
> a házukba. A török kormánnyal kötött megállapodás szerint minden leletet be
> kellett jelenteni a hatóságoknak, ám ezeket Schliemann jobbnak látta
> elrejteni, hogy megmentse őket a "maga és az európai tudomány számára".
> Ceram szerző úr könyvében érezhetően mentegeti Schliemannt, s gondolom,
> nem véletlenül lett a mű mottója egy Goethe-idézet. A költő szerint
> "nincs hazafias művészet, sem hazafias tudomány. Mindkettő, csakúgy, mint
> minden, az egész egyetemes világ tulajdona..." Hogyne. Ezt mondják az erősek.
> A civilizáltak. A fosztogatók. Azok, akik mára teletömték múzeumaikat
> görbe úton megszerzett műkincsekkel. De jó, tegyük fel, hogy amit Goethe
> pedzeget, helytálló és igaz. Akkor viszont miért nem adják vissza az
> angolok a görögöknek a Parthenon szobordíszeit, az osztrákok a
> nagyszentmiklósi kincset nekünk, vagy a németek azt a 8833 darabból álló
> ékszergyűjteményt, amelyet Schliemann csempészett ki Törökországból, és
> vitt Berlinbe "ajándékul" az ő népének. (Ez utóbbit persze ma már nehéz
> volna visszaszármaztatni, a Vörös Hadsereg negyvenötben kifosztotta a
> berlini múzeumok legtöbbjét, és utána nyoma veszett a kincseknek. 1996-ban
> tűntek fel újra, mégpedig a moszkvai Puskin Múzeum tárlóiban, de jutott
> belőlük Szentpétervárnak s talán nem véletlenül Isztambulnak is.) E
> visszaszolgáltatásokból akkor lesz valami, ha a kirabolt országok
> hallatják a hangjukat. Hiszen nem másról van szó a két évszázada folyó
> műkincsháborúban, mint pénzről, ezért s nem másért mondott nemet Sir
> David Wilson Melina Mercourinak. S ezért történik, ami történik ma
> Irakban, ahová már a háború előtti napokban megérkeztek a külföldről
> irányított, kitűnő képzettségű fosztogatók, s ahogy elkezdték szórni
> bombáikat Bagdadra az amerikaiak, megindultak ők is. Hogy micsoda gyalázat
> folyik az úgynevezett művelt világban, jelzi az a körmönfontság, hogy
> azonnal eltűnt a bagdadi múzeum 1920 óta vezetett leltára, valamint az,
> hogy a bunkerraktárhoz a bűnbandák egyikének kódja és kulcsa volt. McGiure
> Gibson, a Chicagói Egyetem Orientalisztikai Intézetének professzora
> szerint szinte biztos, hogy az iraki műkincsek egy része hamarosan fel fog
> bukkanni dúsgazdag New York-i műgyűjtők körében, akik befolyásosak, és
> olyan ügyvédek veszik körül őket, akik minden visszaszerzési kísérletet
> hárítani tudnak. Egy német művészettörténész a bajor televízió kamerái
> előtt felelőssége teljes tudatában kijelentette, hogy az amerikaiak
> háborúja a világ kultúrtörténetének legnagyobb katasztrófájához vezetett.
> A megszállók legfőbb célkitűzése az volt, nehogy baj érje az
> olajlétesítményeket, ami érthető, hiszen az elnök családja olajban
> utazik, és kisebb gondjuk is nagyobb volt annál, hogysem az emberiség
> pótolhatatlan kincseit őrző bagdadi múzeumok védelméről gondoskodjanak. S
> ha utánagondolunk, ez nem is történhetett másként, hiszen a
> hadműveletekről döntő ifjabb Bush sokkal inkább eligazodik a whiskymárkák
> között, az asszír-babilóniai birodalom kultúrtörténeti jelentőségéről
> legfeljebb sejtése van. Tévedés ne essék, az idézőjel nélküli Európa és
> tudósai rengeteget tettek a kultúra értékeinek megmentéséért. Schliemann
> zsenije mellett említendő az angol Arthur Evans neve, aki kiásta nekünk a
> krétai kultúrát; a francia Champollion, aki megfejtette a hieroglifákat, a
> szintén francia Botta, aki az asszír birodalom legfényesebb palotáját
> tárta fel, az angol Layard, akit a legszerencsésebb archeológusnak
> tartanak, aki valaha létezett, hiszen ő bukkant rá Aszurbanipal ékírásos
> agyagtábláira. Nagyszerű férfiak mind, akik legtöbbje szinte egész életét
> áldozta rá lehetetlennek tűnő vállalkozására. Mélyen meghajtom a fejem
> előttük, de rögtön ökölbe szorul a kezem, ha a zsiványságokat az ő
> példájukkal takargatják. Ha e téren nem lesz változás, ha a kifosztottak
> nem kapják vissza, ami őket illeti, Európa annyit jelent a jövőben, hogy
> ez lesz az a földdarab, amelynek pénzesebb fele nemsokára újabb értékek
> felkutatásába fog majd, és elveszi tőlünk azt is, amiről azt hisszük, hogy
> képtelenség elvenni: szellemünket és lelkünket. A munkálatok már
> elkezdődtek. De erről majd legközelebb.
> --Ambrus Károly30/919-0439ambruskarcsi at freestart.huambruskarcsi
> @gmail.com
> >_______________________________________________
> >Grem mailing list
> >Grem at turul.kgk.uni-obuda.hu
> >http://turul.kgk.uni-obuda.hu/mailman/listinfo/grem
> >
>
> _______________________________________________
> Grem mailing list
> Grem at turul.kgk.uni-obuda.hu
> http://turul.kgk.uni-obuda.hu/mailman/listinfo/grem
> _______________________________________________
> Grem mailing list
> Grem at turul.kgk.uni-obuda.hu
> http://turul.kgk.uni-obuda.hu/mailman/listinfo/grem
>
--------- következő rész ---------
Egy csatolt HTML állomány át lett konvertálva...
URL: http://turul.kgk.uni-obuda.hu/pipermail/grem/attachments/20131017/13814d50/attachment.html
További információk a(z) Grem levelezőlistáról