[Grem] a Habsburgok gazdagodása, belőlünk...tanulmány -HOZ EGY KIS ADALÉK
Romhányi Beatrix
t.romhanyi at gmail.com
2013. Okt. 17., Cs, 22:07:32 CEST
Kedves Mindenki!
A régészeti leletek, különösen a kincsleletek rendre megmozgatják a
fantáziát. A nagyszentmiklósi kincs különösen nagy érdeklődésre tart
számot. Az őrzési helyét illetően a helyzet az, hogy teljesen legálisan
került oda, ahol ma látható. A földből előkerülő arany és ezüst ugyanis az
uralkodót illette mindig. Amikor 1802-ben létrejött a Magyar Nemzeti
Múzeum, akkor az uralkodó ennek a jogának egy részéről mondott le az új
intézmény javára, kifejezetten a kulturáls örökség őrzésének tekintetében.
A továbbiakban az ország területén előkerült kincsleletek ilyen módon a
Nemzeti Múzeumba került, a nagyszentmiklósi kincs - és még néhány másik -
azonban maradt Bécsben. Ha Nagyszentmiklóson még három évet vártak volna a
megtalálással...
A XX. század elején egyébként a Nemzeti Múzeum jogát is kezdték vitatni, és
végül az összes megyei múzeum megkapta a nemesfém leletek őrzésének jogát.
Csak érdekességkén: a vita időszakában került elő a Szeged melletti
Nagyszéksósról az a hatalmas aranykincslelet, amely valamelyik hun uralkodó
halotti áldozatához tartozott. A leleteket a szegedi múzeum igazgatója,
Móra Ferenc évekig az íróasztala mögött álló szekrény mélyén rejtegette, és
csak azután rukkolt elő vele, amikor már "szabad" volt - ennek
következtében persze sosem írta le rendesen, hogyan és mikor is kerültek
elő az aranyak.
Szép estét!
Trixi
2013. október 17. 21:50 László Baják írta, <laszlo.bajak at gmail.com>:
> Kedves Karcsi! Némi pontosítást kell tennem. Magyarország jogi értelemben
> soha nem állt osztrák fennhatóság alatt. Magyarország része volt a
> Habsburgok birodalmának, de soha nem volt része Ausztriának. A "Pragmatica
> Sanctio" (1723) kimondta, hogy Magyarország saját törvényei szerint
> kormányozandó külön ország. Régészeti leletek uralkodói felségjog alapján
> kerültek a magyar király birtokába, aki történetesen Habsburg volt és
> Bécsben tartotta a székhelyét. A Habsburgok ausztriai császárságának és
> magyarországi királyságának megszünte után a magyar állam kérte a magyar
> király felségjoga alapján Ausztriába került magyar műkincsek
> visszajuttatását. Hosszas alkudozás után Ausztria a Velencei egyezményben
> (1924) nagyszámú műtárgyat vissza is adott, bár korántsem mindent.
> Jogszerűen Magyarországot illette volna meg pl. a Bocskai korona és lehet,
> hogy a nagyszentmiklósi kincs is. Ugyanakkor Magyarország olyan műtárgyat
> is megkapott, ami nem illette volna meg, pl az ún II. Lajos féle páncél,
> amelyről azóta kiderült, hogy semmi köze Lajoshoz, mert Jagello Zsigmondé
> volt. A fenti közjogi viszonyok természetesen nem álltak fenn Magyarország
> és az ún. utódállamok között, azaz pl Szlovákia természetesen nem
> követelheti vissza a felvidéki kastélyokból vagy templomokból a 19.
> században központi magyar gyűjtemények (pl Keresztény Múzeum) számára
> megvásárolt vagy más legális úton megszerzett műtárgyakat. Üdv: Baják
> László
>
>
> 2013. október 17. 16:23 Ambrus Károly írta, <Ambrus.Karoly at nkh.gov.hu>:
>
>> Kedves Balázs!
>>
>> Az fel sem merült bennem, hogy az osztrákokkal kapcsolatban kivételt
>> tegyek. Nálam ugyanabban sorban helyezkednek el, ahol a tatárok, törökök,
>> majd később a szovjetunió leledzik, hogy a legutóbbi időkről már ne is
>> beszéljek...
>> A párhuzam valóban sántít, hiszen a görögök török fennhatóság alatt
>> voltak, Magyarország pedig osztrák "fennhatóság" alatt és a török a
>> teljesen jogtalan intézkedését (mármint hogy eladta azt, ami nem volt az
>> övé) egy harmadik fél javára tette, így az angolok "csak" az orgazda
>> szerepét töltötték be - a törökök, illetve a Habsburgok azonban jogtalanul
>> tették rá kezüket arra, ami nem volt az övék.
>>
>> A terület jelenlegi hovatartozásáról hosszabban kellene beszélgetnünk,
>> hogy megértsd, miért nem merült fel bennem az, hogy Romániába is kerülhetne
>> a kincs. Ezzel kapcsolatban bennem elsősorban is az a kérdés merül fel,
>> mely nép öröksége a griffes-indás díszítő elemekkel jellemzett művészet és
>> mely nép mondhatja hazájának a Kárpát-medencét legrégebben (lásd:
>> Michelangelo Naddeo és itt utalnék a genetikai vizsgálatok legutóbbi
>> eredményeire is, lásd Béres Judit). Egyébként pedig a kincsekkel
>> kapcsolatban újra hadd idézzem Kossányi Józsefet: "... nem vágytunk mi soha
>> idegen kincsekre.."
>>
>> Majd legközelebb egy pohár bor mellett csiszolhatjuk egymás ismereteit...
>>
>> Üdvözlettel:
>>
>>
>> ambruskarcsi
>>
>> -----Original Message-----
>> From: grem-bounces at turul.kgk.uni-obuda.hu [mailto:
>> grem-bounces at turul.kgk.uni-obuda.hu] On Behalf Of VASARHELYI Balazs
>> Sent: Thursday, October 17, 2013 8:06 AM
>> To: grem at turul.kgk.uni-obuda.hu
>> Subject: Re: [Grem] a Habsburgok gazdagodása, belőlünk...tanulmány -HOZ
>> EGY KIS ADALÉK
>>
>>
>> Kedves Karcsi!
>>
>> VAS-t mindig szivesen olvaslom, mert gondolatokat ebreszt - altalaban
>> hatalmas csusztatasokat tud osszehozni, s ez itt is sikerult neki.
>> Lenyeg: amikor a kincseket megtalaltak, Magyarorszag Ausztria resze volt
>> (mi tobb, a Szt. Koronaval megkoronazott uralkodo uralkodott, tehet jogi
>> ertelemen nem osszemoshato a gorog/torok/iraki helyzet ezzel).
>> Ha a gondolata igaz lenne, hogy a kincseket adjuk oda, ahonnan szarmazik,
>> akkor a nagyszentmiklosit Romanianak kene adni - ui. ma ott talalhato.
>> Vhogy en inkabb arra szavazok, hogy ha mar itt nincs is, akkor inkabb
>> legyen Becsben, mint Bukarestben (oda kevesebbet jarok).
>> A leirt szoveget alakitsad at ugy, hogy Ausztriat kicsereled
>> Magyarorszagra, Magyarroszagot meg pl. Szlovakiara (v. barmelyik
>> utodallamra). Megkapod, hogy a rohadt magyarok elvittek a
>> szarnyasoltarukat, stb, stb, s azonnal adjak vissza. S a lefuttatott
>> gondolatmenet alapjan igazuk is lehetne.
>>
>> Megnyugtatlak: engem is kiborit, mi minden van Becsben. De a lefuttatott
>> gondolatmenet hibas. Vhogy nem igy kene gondolkodni.
>>
>> Balazs
>>
>>
>> ambruskarcsi at freestart.hu írta:
>> >Kedves Barátaim az Úrban!Az alábbi cikket nem ma írta meg Végh Alpár
>> Sándor.A helyzet azóta sem változott, tehát ma is aktuális. A világhálón
>> fellelhető a cikk, amit idemásoltam...SZERINTEM nagyon jó írás!
>> http://mno.hu/migr_1834/vuin-neru-szerencseje-709784Vuin Neru
>> szerencséjeLopva és orgazdáktól vásárolva gyűltek a műtárgyak Európa nagy
>> múzeumaiban
>> Végh Alpár Sándor
>>
>> 2003. május 03., szombat 00:00
>>
>> Arról az Európáról fogok
>> beszélni, amely abból élt és gazdagodott, hogy kifosztott másokat, most
>> pedig abból, hogy a kifosztottaknak leckét ad az általa elképzelt
>> demokráciáról. Ez több mint arrogancia.
>>
>> Tizennégy darab a
>> nagyszentmiklósi leletegyüttesből. 1799. szeptember 18-án Neumann abbé, a
>> Császári és Királyi Régiségtár igazgatója kérte, hogy a császár
>> intézkedjék, mert a Bánátban páratlan aranykincs került elő, s ennek
>> megszerzésére a régiségtárnak "mindenek előtt joga van"Igenlő barátaim: a
>> ti Európátokról fogok beszélni. Arról, amelyről minden brüszszeli
>> propagandista hallgatott, s nagyon is érthető, hogy hallgatott. Egy család
>> sem szokott büszkélkedni azzal, hogy a nagypapa rabló volt, urambocsá!,
>> tolvaj, netán orgazda, és az ebédlő berendezése, beleértve az ezüst
>> étkészletet, lopásból származik. Csodálkoznak, hogy így beszélek? Ha igen,
>> akkor rossz az emlékezőtehetségük. Elfelejtették például, hogy ujjongott a
>> magyar sajtó, mikor Ausztriától tavaly megkaptuk pár hetes láttatásra a
>> nagyszentmiklósi kincseket. Mentünk a kasszához, leszurkoltuk a csinos
>> jegyárat, hogy csurgathassuk a nyálunkat az előtt, ami valójában a miénk.
>> Nem tévedés, barátaim, az a kincs minket illet. Ausztriának egyszerűen
>> nincs joga, hogy megtartsa a huszonhárom aranyedényt, hiszen még csak nem
>> is fizetett érte. Egyszerűen felpakolta, és elvitte tőlünk. Amit egyenjogú
>> viszonyok közt rablásnak hívnak; hiszen minket Bécs előtte odakötözött a
>> birodalom fájához. Fontolgatom, hogy be kéne perelni érte. Nekem vagy
>> másnak, valójában mindegy. Az a fontos, hogy elkezdjük. Úgy, ahogy Melina
>> Mercouri tette, mikor tetemre hívta az angol királyságot. Ismerik a
>> történetet? Ó, fölöttébb pikáns história. Ha leveszem a zakómat és a
>> nyakkendőt, akkor azt mondom: mocskos história. Elmondom egészen az
>> elejétől, mert az Elgin-márványokról kevés szó esett felénk. A dolog
>> kétszáz éve kezdődött, mégpedig azzal, hogy Thomas Bruce-t, Elgin hetedik
>> lordját 1799-ben az udvar követté nevezte ki Athénba, ahová őlordsága még
>> abban az évben megérkezett. Görög földön azonban az élet cseppet sem a
>> kívánatos rend és mód szerint folyt, mert már jó ideje bekvártélyozta
>> magát a török, s hogy ez mivel járt, jól tudjuk: nálunk is időzött másfél
>> évszázadot. A követ úrnak túl sok dolga nem akadt, ráérő idejének nagy
>> részét városnézéssel töltötte. Különösen sokat sertepertélt az
>> Akropoliszon, s újra meg újra megállt Pheidiász mester szobrai előtt a
>> Parthenonon. Rousseau óta tudjuk, hogy a legjobb gondolatai séta közben
>> támadnak az embernek, s bár arról nincsenek ismereteink, hogy a lord
>> olvasta-e a jeles francia könyveit, emlékirataiból tudjuk, hogy séta
>> közben döntötte el, megszerzi azokat a pompás szobrokat. Elgin hetedik
>> lordja a tettek embere volt, s ennek jegyében, ha kellett, félretolta a
>> remek neveléséből fakadó aggályait is. Csak így történhetett, hogy az
>> alkut a legócskább kalóztempó szerint kötötte meg a kiszemelt szobrokra:
>> többek között az Erekhtheion egyik kariatidájára, a Parthenon
>> szobordíszeire és a pompás kapuépítmény, a Propüleia frízeire. Aki nem
>> bukott meg művészettörténetből, tudja, hogy ezeknek az értéke pénzben
>> kifejezhetetlen. Az angol követ azért volt sötétebb alak, mint bármely
>> tengeri kalóz, mert az alkut nem a tulajdonossal, Athénnal kötötte, hanem
>> annak leigázójával, a törökkel. Mikor találkozott a szultán
>> helytartójával, két gyarmatosító találkozott egymással, s a lord úgy
>> gondolta, a pasa fütyül azokra a márványvackokra, amik vallása szerint
>> amúgy is istentelenek, hiszen az iszlám tiltja az emberábrázolást.
>> Tévedett. A ráérősen alkudozó pasának jó szeme volt, és látta az angoléban
>> felcsillanni a kapzsi ragaszkodást, közölte hát, hogy a márványok ára 74
>> ezer fontnál kevesebb nem lehet. Ó, ennél olcsóbban semmiképp nem
>> adhatom, követ úr, mondta mosolyogva, majd intett a mellette álló
>> szolgának, hozzon az angol koronát képviselő lordnak friss gyümölcsöt. Az
>> alig pár szemet csípett a szőlőből, s bár az édes volt, mint a méz, nagyon
>> savanyú képpel bólintott rá az üzletre. A lehető leggyorsabban munkásokat
>> fogadott, akik becsomagolták és kétszáz ládában hajóra rakták a
>> márványokat, amik aztán Pireuszból kihajózva jó széllel indultak el London
>> felé.Otthon a kedvező szél megfordult, s vihar fogadta őket: egy másik
>> lord, aki üres óráiban költészettel foglalkozott, bizonyos Byron,
>> becstelen, harácsoló vandálnak nevezte az athéni követet. Elgin lordja
>> kínos helyzetbe került. Hogy kimásszon belőle, zsákmányát felajánlotta az
>> államnak. No, nem ingyen: épp annyiért, amennyit ő fizetett érte a
>> Portának. Évekig tartó alkudozás után az angol parlament 1813-ban úgy
>> döntött, csupán a kért összeg felét hajlandó megadni, amitől az egykori
>> követnek ugyanúgy elfancsalodott a képe, mint tíz évvel korábban a
>> szőlőcsipegetés perceiben. Visszakozni már késő volt, azt mondta, legyen.
>> A szobrokat hamarosan elhelyezték a British Museumban, máig ott vannak, és
>> látásukért a görögök ugyanakkora belépődíjat fizetnek, mint bármely más
>> náció tagjai. No. Eddig a történet első része. A másodikat egy görög
>> asszony írta, egy markáns arcú színésznő: Melina Mercouri, aki 1981-ben
>> Görögország kulturális minisztere lett. Sokan felkapták a fejüket, mikor
>> Papandreu kinevezte, ami nem csoda, hiszen a mi sajtónkat máig jobban
>> érdekli, hogyan főzi valamelyik tévé-Manci a túrógombócot, mint az, hogyan
>> lehetett egy színésznő, hipp-hopp, hangadó politikus. Felénk csak annyit
>> engedtek tudni róla, hogy ő játszotta a vásznon Phaedrát, és énekelte
>> rekedtes hangján Hadzsidakisz dalát, a Vasárnap sohát, pedig mindez
>> Mercouri életének csak az egyik fele. A kevésbé lényeges. A tartalmasabb
>> részt egy előkelő családból hozta, amelyben szinte mindenki politizált.
>> Nagyapja Athén népszerű polgármestere volt, ő maga mindvégig jó
>> barátságot ápolt a száműzött királlyal, ezért mondom, hogy csak nálunk
>> volt meglepő, amikor egy kemény akaratú asszony görög patriótaként
>> közhírré tette: élete fő célja nem az Oscar-díj vagy más csillogó
>> hiábavalóság, hanem az, hogy visszaszerezze, amitől hazáját az angolok
>> megfosztották: az "Elgin-márványokat". Mercouri ismerte a hatáskeltés
>> eszközeit, és rögtön ahhoz nyúlt, amivel a legnagyobb port lehet kavarni.
>> Megjelent az Európai Unió külügyminisztereinek tanácskozásán, ahol
>> mindenki őt csodálta, csak akkor fagyott rá az arcokra a mosoly, amikor a
>> gyönyörű asszony közölte, vissza fogja szerezni "az álnok Angliától", amit
>> az elhurcolt annak idején Athénból. Jogalap rá az a törvény, amely
>> kimondja: az illetéktelenül külföldre juttatott kulturális kincseket
>> vissza kell szolgáltatni annak az országnak, ahonnan elvitték őket. Ó,
>> persze, ismerjük azt a törvényt, nagyon jó törvény, mondták az angolok
>> kórusban, s a kórust Sir David Wilson, a British Museum soros igazgatója
>> dirigálta remek ritmusérzékkel. Akkor intett, hogy elég, és akkor szólt
>> mosolyogva, udvariasan, ahogyan egy angol szól, mikor már biztos lehetett
>> a dolgában. Figyeljük csak, mit mondott: A miniszter asszony tárgyalásaink
>> során figyelemre méltóan tájékozott volt régészeti kérdésekben. A
>> márványokért folytatott keresztes háborújától függetlenül, úgy érzem, hogy
>> nagy színésznő és kitűnő úrhölgy volt. Rettentően fog hiányozni nekünk.
>> Mikor mondta mindezt a direktor úr? Melina Mercouri halála után. Míg
>> ellenfele élt, a legkörmönfontabb módon bizonygatta: azért volt jogos az
>> antik szobrok Londonba vitele, és ugyanezért jogos az ott-tartásuk, mert
>> Görögországban veszély fenyegette őket. Előbb a törökök, később a náci
>> németek, utána a kommunisták, aztán a junta: mind meganynyi lehetséges
>> átok a felbecsülhetetlen értékekre. Angliában nem voltak kitéve semmi
>> bajnak, jobb hát, ha ott maradnak, egy civilizált országban sokkal nagyobb
>> a kincsek biztonsága. Finom biccentés, finom meghajlás, bye, bye, az
>> athéni szobrokról pedig több szó ne essék, azok helye immár végérvényesen
>> London. Így fest ez a pompás Európa. Így fest az erkölcse, így fest az
>> álnoksága, így "udvariassága", így érvelése, amiket ha aláhúzunk és
>> összeadunk, az jön ki belőle, hogy a kontinens civilizáltnak mondott
>> része, magyarul: a gyarmatosítók, a kis népeket eltiprók, miután
>> kifosztották a kevésbé erőseket, most, utóbb előadást tartanak számukra,
>> miért volt úgy jó, ami történt. A másik példa erre a német Schliemann, de
>> vele még várjunk, nem fejeztük be a nagyszentmiklósi kincs dolgát, sőt
>> igazából el sem kezdtük. A görög példára azért volt szükség, hogy
>> észrevegyük, a képlet csaknem ugyanaz. Adott egy falu, közel a Tiszához és
>> a Maroshoz, Nagyszentmiklós a neve. Élt ebben a faluban egy szerb
>> parasztember, bizonyos Vuin Neru, aki 1799 nyarán árokásásba fogott, mert
>> már erősen dőlt a kerítése, ami mégse járja. S akkor, ami csak a mesében
>> fordul elő, hirtelen koccant az ásó, és alig fél láb mélységben egy
>> gyönyörű aranykorsóra lelt, majd sorban huszonhárom hasonlóra. Szaladt,
>> hívta az asszonyt, a kincset bevitték a házba, majd a gazda hívott két
>> görög kereskedőt, akik meggusztálták a portékát, és fizettek érte a szerb
>> embernek egy nagy sapka pénzt. A két kupec becsomagolta az aranyakat, és
>> uzsgyi Pestre, ahol egy bécsi handlé kínálta érte a legtöbbet, neki adták
>> hát tovább. Eddig a történet leírása világos, ám itt hirtelen gellert kap,
>> és maszatossá válik. Azt írja könyvében László Gyula, hogy a fantasztikus
>> ötvösmunkákat Boráros János polgármester "szedte össze", s azért kerültek
>> Bécsbe, mert Neumann abbé mint a Császári és Királyi Régiségtár igazgatója
>> audiencián kérte a császárt, intézkedjék azonnal, hogy a lelet mielőbb
>> hozzájuk kerüljön, mert ahhoz a régiségtárnak "mindenek előtt joga
>> van".Elég rendes kutatómunkát végeztem, hogy nyomára jussak, mit takar az
>> a kifejezés, hogy Boráros - aki mellesleg akkor még csak főbíró volt -
>> "összeszedte" a kincseket. Kétségtelen, hogy a Petőfi híd pesti oldalán
>> lévő tér névadója görög kereskedőcsaládból származott, és vérében lehettek
>> bizonyos készségek, de tíz kiló aranyat még e készségekkel sem lehet,
>> úgymond, öszszeszedni. Ehhez több kellett. Talán az, hogy hírt adjon
>> Bécsnek, amire rögvest választ kapott. Mondjuk Neumann abbétól. De az se
>> lehetetlen, hogy magától a császártól. S a válasz parancs lehetett.
>> Bármiként történt, a huszonhárom színarany ötvösremeket, amelynek súlya
>> tíz kiló volt, megtalálása után alig három héttel már beírhatta a
>> leltárkönyvbe az abbé, s az a beírás azt jelentette, hogy Magyarországot,
>> ahol a kincset föllelték, megfosztották attól, ami az övé. De
>> megfoszthatták-e végleg? S most jön az a kérdés, amelyet csak ennyi sok
>> előzmény ismertetése után lehet föltenni, mégpedig az, hogy
>> visszakövetelte-e valaha is Magyarország, ami őt illeti. Ne tessenek
>> izgulni, a válasz rövid lesz: soha. Mentalitásunkat ékesen tükrözi a drága
>> jó László Gyula egyik mondata. A jeles régész ezt írja könyvében:
>> "Nyugalommal tölthet el minket: amit egykor elrejtettek, az meg is van!"
>> Óriási! Ünnepeljünk! Gyújtsunk örömtüzeket, hiszen amit elorzott tőlünk
>> Ausztria, volt olyan kedves, és megőrizte Bécsben, s ha leszurkoljuk a
>> csinos belépődíjat a Kunsthistorisches Museum kasszájánál, láthatjuk
>> minden időben, kivéve a hétfőt, mert az ott is szünnap. Pedig hát volna
>> okunk a dobverésre. Már csak azért is, mert a megtalálás helye,
>> Nagyszentmiklós duplán fontos nekünk: ez a szülőhelye ugyanis Bartók
>> Bélának. De lendületet vagy indíttatást egyik politikusunk sem kapott e
>> ténytől: hallgatnak, s ha a Lajta túlpartjáról rájuk mosolyog egy
>> politikus, majd elolvadnak. Ilyen olvadós képeket tucatjával tudnék
>> mutatni, amelyek láttán mindig az jut eszembe, mennyire ismeretlen felénk
>> a kemény Melina Mercouri patriotizmusa. Miért hiányzik a bátorság? Miért
>> kell a civil kurázsinak figyelmet keltenie, s belefognia abba, ami a
>> politikus dolga? És most folytassuk Schliemann-nal, akinek a nevét minden
>> nyugati nyárspolgár ismeri, bár legtöbbjük csak annyit tud róla, hogy ő az
>> a német, aki kiásta Kis-Ázsiában Trója romjait, s ez is jelzi, milyen
>> jótékony hatást gyakorol az idő a csúfságokra és sárpettyekre. Szép
>> lassan lemossa a gyalázatot, s marad az a hiedelem, hogy akinek a nevét
>> ismerjük a múltból, bizonnyal nagy ember volt, különben nem emlegetné a
>> világ. Erre a jótékony feledésre épít a mai Európa, bocsánat: "Európa".
>> Mert aki igennel voksolt, valószínűleg csak a makulátlan képződményt
>> ismeri. Neki mindig csak arról beszéltek a tévécsatornák papagájai, annak
>> a zászlaját lobogtatták előtte a tizenkét aranycsillaggal, amely ragyog.
>> Senki nem szólt, hogy azt a zászlót mi is ragyogtatjuk, ahogy korábban a
>> görögök: ők a Parthenon szobraival, mi a nagyszentmiklósi kinccsel, de a
>> leghíresebb ragyogtató mégiscsak Heinrich Schliemann. Lássuk hát, ki ez az
>> ember! Valószínűleg egy zseni. Vagy olyan, akinek Isten mindvégig fogta a
>> kezét, ami végül is ugyanaz. Schliemann kereskedőként kezdte: bármibe
>> fogott, mindenből pénzt csinált, s 1863-ra már óriási vagyona volt.
>> Ezután történt az, ami kiváltotta a világ csodálatát. Volt egy álma, s
>> hogy megvalósíthassa, végleg hátat fordított az üzletnek. Ifjúkorában
>> örökké az Iliászt bújta, s úgy gondolta, Homérosz nyomán egyszer majd
>> megtalálja Trója romjait. Negyvenöt éves milliomosként beiratkozott a
>> Sorbonne-ra, s mellette iszonyú tempóban tanulta a nyelveket. Saját
>> módszerével hat hét után már olvasott és levelezett, és 1870-ben, mikor
>> úgy gondolta, belevághat, tizenöt nyelven tudott beszélni és vitatkozni.
>> Az utóbbi volt a fontosabb. Kiröhögték és őrültnek tartották, mikor száz
>> munkással nekiállt túrni a földet Kis-Ázsiában, beleölve minden vagyonát,
>> de neki lett igaza. Megtalálta Trója falait, majd hat évvel később
>> Mükénében Agamemnón sírját. Ez a dolgok egyik oldala. A másik az, amiről
>> Ceram ír A régészet regényében. Föltesz ugyanis egy meghökkentő kérdést:
>> tolvaj volt-e Schliemann? A kérdés nem véletlen. Az amatőr német régész
>> 1873. június 15-én akarta abbahagyni az ásatást, ám mit ad isten, egy
>> nappal előtte megcsillant a földben valami. Görög feleségével rögtön
>> hazaküldette a munkásokat, s ők álltak neki, hogy kikaparják tíz körömmel,
>> amit Priamosz király kincsének hittek. Több ezer ékszert hordtak be estig
>> a házukba. A török kormánnyal kötött megállapodás szerint minden leletet be
>> kellett jelenteni a hatóságoknak, ám ezeket Schliemann jobbnak látta
>> elrejteni, hogy megmentse őket a "maga és az európai tudomány számára".
>> Ceram szerző úr könyvében érezhetően mentegeti Schliemannt, s gondolom,
>> nem véletlenül lett a mű mottója egy Goethe-idézet. A költő szerint
>> "nincs hazafias művészet, sem hazafias tudomány. Mindkettő, csakúgy, mint
>> minden, az egész egyetemes világ tulajdona..." Hogyne. Ezt mondják az erősek.
>> A civilizáltak. A fosztogatók. Azok, akik mára teletömték múzeumaikat
>> görbe úton megszerzett műkincsekkel. De jó, tegyük fel, hogy amit Goethe
>> pedzeget, helytálló és igaz. Akkor viszont miért nem adják vissza az
>> angolok a görögöknek a Parthenon szobordíszeit, az osztrákok a
>> nagyszentmiklósi kincset nekünk, vagy a németek azt a 8833 darabból álló
>> ékszergyűjteményt, amelyet Schliemann csempészett ki Törökországból, és
>> vitt Berlinbe "ajándékul" az ő népének. (Ez utóbbit persze ma már nehéz
>> volna visszaszármaztatni, a Vörös Hadsereg negyvenötben kifosztotta a
>> berlini múzeumok legtöbbjét, és utána nyoma veszett a kincseknek. 1996-ban
>> tűntek fel újra, mégpedig a moszkvai Puskin Múzeum tárlóiban, de jutott
>> belőlük Szentpétervárnak s talán nem véletlenül Isztambulnak is.) E
>> visszaszolgáltatásokból akkor lesz valami, ha a kirabolt országok
>> hallatják a hangjukat. Hiszen nem másról van szó a két évszázada folyó
>> műkincsháborúban, mint pénzről, ezért s nem másért mondott nemet Sir
>> David Wilson Melina Mercourinak. S ezért történik, ami történik ma
>> Irakban, ahová már a háború előtti napokban megérkeztek a külföldről
>> irányított, kitűnő képzettségű fosztogatók, s ahogy elkezdték szórni
>> bombáikat Bagdadra az amerikaiak, megindultak ők is. Hogy micsoda gyalázat
>> folyik az úgynevezett művelt világban, jelzi az a körmönfontság, hogy
>> azonnal eltűnt a bagdadi múzeum 1920 óta vezetett leltára, valamint az,
>> hogy a bunkerraktárhoz a bűnbandák egyikének kódja és kulcsa volt. McGiure
>> Gibson, a Chicagói Egyetem Orientalisztikai Intézetének professzora
>> szerint szinte biztos, hogy az iraki műkincsek egy része hamarosan fel fog
>> bukkanni dúsgazdag New York-i műgyűjtők körében, akik befolyásosak, és
>> olyan ügyvédek veszik körül őket, akik minden visszaszerzési kísérletet
>> hárítani tudnak. Egy német művészettörténész a bajor televízió kamerái
>> előtt felelőssége teljes tudatában kijelentette, hogy az amerikaiak
>> háborúja a világ kultúrtörténetének legnagyobb katasztrófájához vezetett.
>> A megszállók legfőbb célkitűzése az volt, nehogy baj érje az
>> olajlétesítményeket, ami érthető, hiszen az elnök családja olajban
>> utazik, és kisebb gondjuk is nagyobb volt annál, hogysem az emberiség
>> pótolhatatlan kincseit őrző bagdadi múzeumok védelméről gondoskodjanak. S
>> ha utánagondolunk, ez nem is történhetett másként, hiszen a
>> hadműveletekről döntő ifjabb Bush sokkal inkább eligazodik a whiskymárkák
>> között, az asszír-babilóniai birodalom kultúrtörténeti jelentőségéről
>> legfeljebb sejtése van. Tévedés ne essék, az idézőjel nélküli Európa és
>> tudósai rengeteget tettek a kultúra értékeinek megmentéséért. Schliemann
>> zsenije mellett említendő az angol Arthur Evans neve, aki kiásta nekünk a
>> krétai kultúrát; a francia Champollion, aki megfejtette a hieroglifákat, a
>> szintén francia Botta, aki az asszír birodalom legfényesebb palotáját
>> tárta fel, az angol Layard, akit a legszerencsésebb archeológusnak
>> tartanak, aki valaha létezett, hiszen ő bukkant rá Aszurbanipal ékírásos
>> agyagtábláira. Nagyszerű férfiak mind, akik legtöbbje szinte egész életét
>> áldozta rá lehetetlennek tűnő vállalkozására. Mélyen meghajtom a fejem
>> előttük, de rögtön ökölbe szorul a kezem, ha a zsiványságokat az ő
>> példájukkal takargatják. Ha e téren nem lesz változás, ha a kifosztottak
>> nem kapják vissza, ami őket illeti, Európa annyit jelent a jövőben, hogy
>> ez lesz az a földdarab, amelynek pénzesebb fele nemsokára újabb értékek
>> felkutatásába fog majd, és elveszi tőlünk azt is, amiről azt hisszük, hogy
>> képtelenség elvenni: szellemünket és lelkünket. A munkálatok már
>> elkezdődtek. De erről majd legközelebb.
>> --Ambrus Károly30/919-0439ambruskarcsi at freestart.huambruskarcsi
>> @gmail.com
>> >_______________________________________________
>> >Grem mailing list
>> >Grem at turul.kgk.uni-obuda.hu
>> >http://turul.kgk.uni-obuda.hu/mailman/listinfo/grem
>> >
>>
>> _______________________________________________
>> Grem mailing list
>> Grem at turul.kgk.uni-obuda.hu
>> http://turul.kgk.uni-obuda.hu/mailman/listinfo/grem
>> _______________________________________________
>> Grem mailing list
>> Grem at turul.kgk.uni-obuda.hu
>> http://turul.kgk.uni-obuda.hu/mailman/listinfo/grem
>>
>
>
> _______________________________________________
> Grem mailing list
> Grem at turul.kgk.uni-obuda.hu
> http://turul.kgk.uni-obuda.hu/mailman/listinfo/grem
>
>
--------- következő rész ---------
Egy csatolt HTML állomány át lett konvertálva...
URL: http://turul.kgk.uni-obuda.hu/pipermail/grem/attachments/20131017/b58db01b/attachment.html
További információk a(z) Grem levelezőlistáról