[Grem] Fricz T: A Nyugat mennyire ért minket? / egy Economist újságíró már kapiskál vmit

[Emoke Greschik]

Fricz Tamás A Nyugat mennyire ért minket?
[image: Fricz Tamás]
 *Fricz Tamás*

2013. november 25., hétfő 13:01
Nyomtatás
 Edward Lucas, a The Economist külpolitikai szerkesztője végre kapiskál
valamit. Végre érdemi kérdéseket tesz fel: vajon hová tűntek a kommunista
pártok és a titkosrendőrségek milliárdjai? Mire használták fel ezeket? Ki
ellenőrizte a pénzek felhasználását?

"Nagy hibát követtek el az újságírók a kelet-európai rendszerváltások
idején, amikor nem jártak utána, és nem tettek fel kemény kérdéseket azzal
kapcsolatban, hogy mi lett a bukott rezsimek embereivel és a leváltott
rendszerekben felhalmozott pénzekkel" - írja Edward Lucas, a The Economist
külpolitikai szerkesztője. Milyen igaza van. És milyen későn írja le ezt!

"Élemedett korú" olvasóim közül talán sokan emlékeznek arra, hogy a
rendszerváltás idején, az első szabad választások után Helmut Kohl akkori,
legendás német kancellár azt javasolta Antall Józsefnek, hogy Horn Gyulát
tegye meg külügyminiszternek...

Kohlt akkoriban nyilván a jó szándék vezérelte - hiszen a kialakult legenda
szerint Horn Gyulának volt köszönhető a keleti határnyitás (Németh Miklós
akkori miniszterelnöknek van ehhez néhány keresetlen szava) -, de egyben
végtelenül naivnak mutatkozott. Nem fogta fel, hogy Horn Gyulát az ország
nagy része azonosítja az '56-os pufajkás fiatalemberrel, aki a forradalom
leverésén és megtorlásán tüsténkedett, s az a rendszerváltás megcsúfolása
lenne, ha a kommunista hatalom leváltása után a kommunista hatalom egyik
szimbolikus figurája külügyminiszter maradhatna.

De ez csak a "kezdet" volt, amit akkoriban még megmosolyogtunk, s abból
indultunk ki, hogy e csacska kohli javaslattól függetlenül a Nyugat, a
nyugati közvélemény érti azt, ami a közép- és kelet-európai régióban
történik, illetve ha nem érti, akkor meg akarja érteni. Különösen azért
hittünk ebben, mert Nyugat-Európa megérte, átélte a fasizmust és a
nácizmust, a második világháborús pusztulást, s az utána következő
kibontakozást. Azt a kibontakozást, amely ugyanúgy "rendszerváltás" volt
diktatúrából a demokráciába, miként negyven-negyvenöt évvel később a közép-
és kelet-európai országok rendszerváltása. A különbség csak annyi, hogy
Nyugaton szélsőjobboldali, Keleten szélsőbaloldali diktatúráktól kellett
megszabadulni.

Nyugat-Európa a háború utáni rendszerváltás minden következményét levonta:
történelmi igazságtételt tettek (Nürnberg), a náci és fasiszta politikai
elitet eltávolították a közéletből és az államigazgatásból - tehát
radikális személycserét hajtottak végre -, széttépték a szélsőjobboldali
hálózatokat, gazdasági-kulturális összefonódásokat stb. Egyszóval a
fordulatot komolyan vették, tudták, hogy csak akkor lehetséges diktatúrától
és önkénytől megszabadulni, ha az előző rendszer elitjét háttérbe szorítják.

S éppen ehhez képest és ebből kiindulva döbbenetes az a valódi vagy vélt
tudatlanság, ahogyan a közép- és kelet-európai, kommunista diktatúrákból és
a Szovjetunió uralma alól felszabadult országokat szemlélik a
nyugat-európai - és tágabban az euroatlanti - közvéleményben. Nem tudják
vagy nem akarják megérteni, hogy többek között azért nem vagyunk még mindig
"mintademokráciák", azért jellemzi az itteni demokráciák működését éles
megosztottság, időnkénti rázkódás és hullámzás, mert a múlttól még
korántsem tudtunk megszabadulni.

A nyugatiak kritikus szemmel néznek - különösen hazánkra, de a bírálatokból
mostanában már kijut sorstársainknak (a régió többi országának) is -, s
egyre gyakrabban felhánytorgatják, hogy mégsem vagyunk elég érettek a
demokráciára, talán az Európai Unióba való felvételünk is elhamarkodott
volt, és így tovább. (Egy Suzanne Scholl nevű újságírónő már azt vetette
fel októberben a Salzburger Nachrichtenben, hogy az uniónak meg kellene
fontolni Magyarország kitessékelését az EU-ból...)

Mindezt jómagam személyesen is megtapasztalhattam 2012 februárjában, amikor
is az Európai Parlament LIBE nevű, emberi jogi bizottsága magyar civil
szervezetek képviselőit hallgatott meg a magyar állapotokról. Ekkor hosszan
próbáltam meg a velem szemben ülő EP-képviselőknek - többek között Nelly
Kroesnak, Lunacek asszonynak, Tavares elvtársnak stb. - elmagyarázni, hogy
a magyar kormány nem diktatórikus, hanem a demokrácia egy, többségi típusú
változatát valósítja meg. Ennek lényege, hogy élve kétharmados
legitimitásával, határozott eszközökkel valósítja meg politikai akaratát,
mégpedig éppen azért, hogy a még mindig erős pozíciókkal rendelkező
posztkommunista (és a hozzájuk csapódó balliberális) politikai, gazdasági
és kulturális ellenzék informális hatalmát megtörje.

Vagyis, az Orbán-kormány valójában még a rendszerváltással összefüggő
feladatokat old meg, annak érdekében, hogy a demokrácia ténylegesen és
véglegesen stabilizálódjon. Ennek empatikus megértése nélkül nem érthető
meg a magyar politikai helyzet, de gyanítom, a román, a bolgár, de még a
lengyel sem.

Az EP-képviselők üveges, s egyben dühödt tekintetét látva azonban meg
kellett állapítsam: megértésnek a nyoma sincs meg bennük, ők csak gyűlölik
az Orbán-kormányt, mert "diktatórikus" (másképpen: nem illik bele a
neoliberális kánonba).

Edward Lucas végre kapiskál valamit. Végre érdemi kérdéseket tesz fel:
vajon hová tűntek a kommunista pártok és a titkosrendőrségek milliárdjai?
Mire használták fel ezeket? Ki ellenőrizte a pénzek felhasználását?

Önkritikusan leírja: naivan azt hitte, hogy ami a kommunizmus után jön, az
csak jó lehet.

Ez az önkritika bizony indokolt. Pláne ha ráadásul még nem vagyunk teljes
egészében a kommunizmus-szocializmus UTÁN.
--------- következő rész ---------
Egy csatolt HTML állomány át lett konvertálva...
URL: http://turul.kgk.uni-obuda.hu/pipermail/grem/attachments/20131128/05d8df9a/attachment.html