<div dir="ltr"><h5>Fricz Tamás</h5>
<h3>A Nyugat mennyire ért minket?</h3>
<div>
<div><img src="http://mno.hu/data/avatar/13408.png" alt="Fricz Tamás" title="Fricz Tamás" border="0" height="50" width="50"></div>
<div>
<div>
<b>Fricz Tamás</b><br>
<br>
2013. november 25., hétfő 13:01 </div>
<div><a>Nyomtatás</a></div>
</div>
</div>
<div>Edward Lucas, a The Economist külpolitikai
szerkesztője végre kapiskál valamit. Végre érdemi kérdéseket tesz fel:
vajon hová tűntek a kommunista pártok és a titkosrendőrségek
milliárdjai? Mire használták fel ezeket? Ki ellenőrizte a pénzek
felhasználását?</div>
<div>
<div></div>
<div>
<div>
<div><span style="min-height:61px;width:66px"></span></div>
</div>
<div>
</div>
<div>
</div>
</div>
</div>
<p>„Nagy hibát követtek el az újságírók a kelet-európai
rendszerváltások idején, amikor nem jártak utána, és nem tettek fel
kemény kérdéseket azzal kapcsolatban, hogy mi lett a bukott rezsimek
embereivel és a leváltott rendszerekben felhalmozott pénzekkel” – írja
Edward Lucas, a The Economist külpolitikai szerkesztője. Milyen igaza
van. És milyen későn írja le ezt!</p>
<p>„Élemedett korú” olvasóim közül talán sokan emlékeznek arra, hogy a
rendszerváltás idején, az első szabad választások után Helmut Kohl
akkori, legendás német kancellár azt javasolta Antall Józsefnek, hogy
Horn Gyulát tegye meg külügyminiszternek…</p>
<p>Kohlt akkoriban nyilván a jó szándék vezérelte – hiszen a kialakult
legenda szerint Horn Gyulának volt köszönhető a keleti határnyitás
(Németh Miklós akkori miniszterelnöknek van ehhez néhány keresetlen
szava) –, de egyben végtelenül naivnak mutatkozott. Nem fogta fel, hogy
Horn Gyulát az ország nagy része azonosítja az ’56-os pufajkás
fiatalemberrel, aki a forradalom leverésén és megtorlásán tüsténkedett, s
az a rendszerváltás megcsúfolása lenne, ha a kommunista hatalom
leváltása után a kommunista hatalom egyik szimbolikus figurája
külügyminiszter maradhatna.</p>
<p>De ez csak a „kezdet” volt, amit akkoriban még megmosolyogtunk, s
abból indultunk ki, hogy e csacska kohli javaslattól függetlenül a
Nyugat, a nyugati közvélemény érti azt, ami a közép- és kelet-európai
régióban történik, illetve ha nem érti, akkor meg akarja érteni.
Különösen azért hittünk ebben, mert Nyugat-Európa megérte, átélte a
fasizmust és a nácizmust, a második világháborús pusztulást, s az utána
következő kibontakozást. Azt a kibontakozást, amely ugyanúgy
„rendszerváltás” volt diktatúrából a demokráciába, miként
negyven-negyvenöt évvel később a közép- és kelet-európai országok
rendszerváltása. A különbség csak annyi, hogy Nyugaton szélsőjobboldali,
Keleten szélsőbaloldali diktatúráktól kellett megszabadulni.</p>
<p>Nyugat-Európa a háború utáni rendszerváltás minden következményét
levonta: történelmi igazságtételt tettek (Nürnberg), a náci és fasiszta
politikai elitet eltávolították a közéletből és az államigazgatásból –
tehát radikális személycserét hajtottak végre –, széttépték a
szélsőjobboldali hálózatokat, gazdasági-kulturális összefonódásokat stb.
Egyszóval a fordulatot komolyan vették, tudták, hogy csak akkor
lehetséges diktatúrától és önkénytől megszabadulni, ha az előző rendszer
elitjét háttérbe szorítják.</p>
<p>S éppen ehhez képest és ebből kiindulva döbbenetes az a valódi vagy
vélt tudatlanság, ahogyan a közép- és kelet-európai, kommunista
diktatúrákból és a Szovjetunió uralma alól felszabadult országokat
szemlélik a nyugat-európai – és tágabban az euroatlanti –
közvéleményben. Nem tudják vagy nem akarják megérteni, hogy többek
között azért nem vagyunk még mindig „mintademokráciák”, azért jellemzi
az itteni demokráciák működését éles megosztottság, időnkénti rázkódás
és hullámzás, mert a múlttól még korántsem tudtunk megszabadulni.</p>
<p>A nyugatiak kritikus szemmel néznek – különösen hazánkra, de a
bírálatokból mostanában már kijut sorstársainknak (a régió többi
országának) is –, s egyre gyakrabban felhánytorgatják, hogy mégsem
vagyunk elég érettek a demokráciára, talán az Európai Unióba való
felvételünk is elhamarkodott volt, és így tovább. (Egy Suzanne Scholl
nevű újságírónő már azt vetette fel októberben a Salzburger
Nachrichtenben, hogy az uniónak meg kellene fontolni Magyarország
kitessékelését az EU-ból…)</p>
<p>Mindezt jómagam személyesen is megtapasztalhattam 2012 februárjában,
amikor is az Európai Parlament LIBE nevű, emberi jogi bizottsága magyar
civil szervezetek képviselőit hallgatott meg a magyar állapotokról.
Ekkor hosszan próbáltam meg a velem szemben ülő EP-képviselőknek –
többek között Nelly Kroesnak, Lunacek asszonynak, Tavares elvtársnak
stb. – elmagyarázni, hogy a magyar kormány nem diktatórikus, hanem a
demokrácia egy, többségi típusú változatát valósítja meg. Ennek lényege,
hogy élve kétharmados legitimitásával, határozott eszközökkel valósítja
meg politikai akaratát, mégpedig éppen azért, hogy a még mindig erős
pozíciókkal rendelkező posztkommunista (és a hozzájuk csapódó
balliberális) politikai, gazdasági és kulturális ellenzék informális
hatalmát megtörje.</p>
<p>Vagyis, az Orbán-kormány valójában még a rendszerváltással összefüggő
feladatokat old meg, annak érdekében, hogy a demokrácia ténylegesen és
véglegesen stabilizálódjon. Ennek empatikus megértése nélkül nem érthető
meg a magyar politikai helyzet, de gyanítom, a román, a bolgár, de még a
lengyel sem.</p>
<p>Az EP-képviselők üveges, s egyben dühödt tekintetét látva azonban meg
kellett állapítsam: megértésnek a nyoma sincs meg bennük, ők csak
gyűlölik az Orbán-kormányt, mert „diktatórikus” (másképpen: nem illik
bele a neoliberális kánonba).</p>
<p>Edward Lucas végre kapiskál valamit. Végre érdemi kérdéseket tesz
fel: vajon hová tűntek a kommunista pártok és a titkosrendőrségek
milliárdjai? Mire használták fel ezeket? Ki ellenőrizte a pénzek
felhasználását?</p>
<p>Önkritikusan leírja: naivan azt hitte, hogy ami a kommunizmus után jön, az csak jó lehet.</p>
<p>Ez az önkritika bizony indokolt. Pláne ha ráadásul még nem vagyunk teljes egészében a kommunizmus-szocializmus UTÁN.</p></div>