[Grem] oktatás, értelmiség, olvasás, új középkor / Jelenits István

[Emoke Greschik]

*Mi az írástudó, az értelmiségi felelőssége ma, amikor nem csak egy szűk
elit, hanem sokkal szélesebb réteg rendelkezik diplomával?*

A rendszerváltás egyik hozadéka, hogy változtak a felsőoktatásba való
bejutás feltételei, s mindenki igyekszik egyetemre menni. A társadalomban
ugyanakkor nincs szükség ennyi értelmiségi emberre. Ráadásul valószínűleg
nem születnek ennyien úgy, hogy értelmiségi hivatásuk legyen. Nemrég
beszélgettem egy régi tanítványommal, aki a Műegyetemen tanít. Mint mondta,
régen azon a szakon, amelyiken ő tanít, körülbelül húszan kezdtek évente,
és ebből is kikopott öt-hat ember. Most 120-an vannak egy évfolyamon, és
ebből is ugyanúgy 15 az igazán értelmes. Ez rossz az egyetemnek is, mert
ennyi embert nem könnyű elmélyedő figyelemre és gondolkodásra szoktatni. A
mércét lejjebb kell szállítani. Ezután persze ez a száz ember elégedetlen
lesz, hogy nem kapja meg azt a diplomájáért, miután végzett, amit szerinte
kapnia kellene. Esztétikát tanítok az egyetemen. Amíg a Bevezetés az
esztétikába című tárgyra csak esztétika szakosok jöttek, többé-kevésbé
komolyan vették a dolgot. A szabad bölcsészek viszont a bolognai átalakítás
után százhúszan hallgatják az óráimat. Aztán a vizsgán felsorolják, hogy
milyen jelenségre mondtam példának a Laokóon-csoportot, de amikor
rákérdezek, hogy mi az a Laokóon-csoport, arra már nem tudnak válaszolni.
Pedig az ember azt várná egy értelmiségi-palántától, hogy ilyenkor
utánanéz, miről is van szó. De őbenne nincs meg ez a szellemi igény, csak
megtanulja, amit tudni kell a vizsgára. Én viszont nem érek rá minden
példának felhozott műalkotást bemutatni. Ilyenekkel találkozunk az
egyetemen, és ezért kerül krízisbe az egyetemi oktatás. A régiekben meglévő
értelmiségi hivatástudat nincs meg a mai hallgatók többségében, s ez nem az
ő hibájuk, hanem a társadalomé. Ezért ők vizsgákban gondolkodnak. Az
értelmiséginek nem csak az a fontos, hogy mit tud, hanem hogy tud-e teremtő
módon gondolkodni a szakmájában, s lépést tartani a későbbi eredményekkel.

*Ezek szerint az az értelmiségi, aki teremtő módon gondolkodik?*

Igen. Sőt, az igazi értelmiségi az volna, aki egyvalamihez nagyon ért, de
van rálátása az egészre is, van általános műveltsége, amivel eligazodik a
világban, megkülönbözteti a megbízhatót a megbízhatatlantól, a pillanatnyi
szenzációt az igazán fontos eseményektől.

*Egy írásában szembeállítja a papot a felvilágosodás termékeként
megszülető, szekuláris értelmiségivel, aki már nem akar kaput nyitni a
transzcendens felé, nem őrzi a szent dolgokat. Értelmiségi-e a pap? *

Az volna a dolga, hogy értelmiségi legyen. A felvilágosodással támadt némi
feszültség egyházi és profán műveltség közt, de az a mondás, hogy a jó pap
holtig tanul, ma is érvényes. A jó papnak nem csak az egyházi gondolkodás
fejleményeivel kell lépést tartania, hanem általában az emberi
gondolkodáséval, épp azért, mert emberekkel bánik. Kell, hogy az
értelmiséghez is szólni tudjon, s ha értelmiségi felkészültségű, akkor tud
szólni az értelmiségiekhez és a nem értelmiségiekhez is, de fordítva nem
igaz.

*Jelenits István* (Berettyóújfalu, 1932. december 16.) Széchenyi-díjas
piarista szerzetes, teológus, író, magyar és hittan szakos tanár. Tótfalusy
István írói álnéven verseket is írt (de nem azonos Tótfalusi István angol
műfordítóval és nyelvésszel). A budapesti piarista gimnáziumban
érettségizett 1951-ben. Már akkor is piarista akart lenni, de a rendbe
fölvehető növendékek számának korlátozása miatt csak a bölcsészkar
elvégzése után, 1955-ben lépett be a rendbe. 1959. augusztus 28-án tett
örökfogadalmat, és ugyanebben az évben november 29-én Egerben pappá
szentelték. Piaristaként a rend kecskeméti, majd budapesti gimnáziumaiban
tanított hittant, illetve magyar nyelvet és irodalmat. 1965-től a biblikus
tárgyak tanára is volt a rend Kalazantinum hittudományi főiskoláján,
illetve 2000-től ennek utódintézményében, a Sapientia Szerzetesi
Hittudományi Főiskolán. 1985 és 1995 között a piarista rend magyarországi
tartományfőnöke volt. 1995-től a Pázmány Péter Katolikus Egyetem
Bölcsészettudományi Karának esztétika tanára, majd tanszékvezetője volt
Budapesten, illetve Piliscsabán. 1992-től évekig tanított a gödi, illetve
1994-től a váci piarista iskolában, majd később a váci Apor Vilmos
Katolikus Főiskolán is. Számos írása jelent meg a Szentírásról, Janus
Pannonius, Pilinszky János költészetéről (utóbbinak gyóntatója volt),
irodalomról, nevelési kérdésekről és más témákról, elősorban a Vigilia és
az Új Ember hasábjain. Összegyűjtött műveit az Új Ember Kiadó 1999 és 2001
között öt kötetben jelentette meg. Rendszeresen tart pedagógiai, irodalmi
és bibliai tárgyú előadásokat a budapesti piarista kápolnában, és szerte az
országban. A zsidó-keresztény megbékélés ügyét mindig kiemelten kezelte. (
Wikipédia <http://hu.wikipedia.org/wiki/Jelenits_Istv%C3%A1n>)

*A papképzésben megvan ez utóbbira az igény?*

A hetvenes években arról beszélgettünk a Vigília összejövetelén, hogy kinek
írjuk a Vigíliát. Azt mondta valaki, hogy a katolikus értelmiségnek. De
volt-e ilyen akkor? Hát, ha más nem, a papság. Erre Nyíri Tamás
felszisszent, hogy a papság ma nem értelmiség. A papság ugyanis úgy érezte,
hogy a kommunista diktatúrában azzal a szellemi élettel nem kíván
foglalkozni, és így nem csak attól a szellemi élettől, hanem a szellemi
élettől is elzáródott. Ekkor én hozzászóltam, hogy régi értelemben lehet,
hogy nem értelmiség a papság, de akkor az orvosok például azok-e? És akkor
jelentkezett egy orvos, hogy ők sem, mert a szakma mellett nincs idejük
mással foglalkozni.

*És ma, 2012-13-ban mi a helyzet? Dawkins Isteni téveszméje például ha jól
tudom, kötelező olvasmány a szemináriumban.*

Sok pozitívum történt azóta. Például a rendszerváltás óta a papok
akadálytalanul kerülhetnek ki külföldi egyetemekre, ami alkalmas
nyelvtanulásra és kapcsolatépítésre is. Elmondhatjuk, hogy feloldódott az a
bezártság, ami kényszerűen évtizedeken keresztül jellemezte a papságot. A
papok élete ugyanakkor megnehezült, mert sokkal kevesebben vannak, mint a
kommunizmus évtizedeiben. Az a kor még örökölte a régi idők papságát, most
pedig csak azok maradtak, akik kommunista időkben és azután jelentkeztek
papnak. Később esküsznek az emberek, kevesebb a család és a gyermek. Kevés
gyermekből pedig még kevesebb pap lesz. Egy pap egyre több plébániát lát
el, így rohangálnia kell, és így alig marad ideje olvasni, tájékozódni.
Például nem biztos, hogy újraolvas egy jegyesoktatáshoz, hanem újra előadja
az egyszer már megírt anyagát, aminek az a veszélye, hogy újramelegített
ételt tálal fel.

*Mennyire érzi magát olyan hídszerepben, mint egykori rendtársa, Sík
Sándor, akiről azt írta, hogy magányosan próbált közvetíteni népiek és
urbánusok, nemzetiek, konzervatívok és liberálisok közt, az irodalmi,
értelmiségi élet csoportjai között? Azért kérdezem, mert ön is részt vesz
beszélgetőesteken például Esterházy Péterrel vagy Nádas Péterrel. *

Esterházy Pétert jól ismerem, a tanítványom volt, én eskettem. A
szerzetességemből és a tanárságomból is adódott, hogy több irányú
kapcsolataim alakultak ki. Ők pedig nem annak ellenére, hanem azzal együtt
szeretnek engem, hogy pap vagyok, és így van kapcsolatuk az egyház szellemi
örökségével is. Fontos, hogy ne csak messziről mustrálgassuk egymást, és ne
akadjunk fenn a másik félreérthető megnyilatkozásain. S próbáljunk úgy
élni, hogy szót értünk egymással és örülni tudunk egymás eredményeinek.

*Általában a legtöbb középiskolai, egyetemi évfolyam úgy érzi, hogy ő volt
az utolsó nagy nemzedék, utána már beköszöntött a hanyatlás. Ön hogy látja,
tanárként több évtizedes tapasztalattal a háta mögött: tényleg
hanyatlástörténet az előző évtizedek története?*

Az egyetemekről már említettem, hogy ott valóban fenyeget mindez. Ma
változik az iskola szerepe: szinte többet tud meg a gyerek a tévéből és az
internetről, mint az iskolában. Azonban gondolkodni mégis az iskola tudja
megtanítani az embert, és ott kérik csak számon, hogy megtanulta és tudja-e
alkalmazni az anyagot. Valaha aki az iskolába került, örült, hogy megfogta
az Isten lábát, és tudta, hogy ott érdekesebb kilátás nyílik a világra,
mint otthon. Mostanában az iskola elveszíti a méltóságát: sok gyermek úgy
gondolja, hogy az csak azért van, hogy ne legyen vele gond. Pedig rá
lehetne csodálkozni, hogy amikor a szüleink már nem tudnak állandóan
mellettünk lenni, gondoskodik rólunk a társadalom, és az iskolában
megismerhetjük a világot, amiben élnünk kell, és ami érdekes. Nem csak
szájtátó polgárok vagyunk, hanem alkotó elemei a világnak, amihez meg kell
tanulni pár dolgot. Ezt a programot a tanárnak kellene irányítania, de
ehhez meg kellene becsülni annyira, hogy ne csak nyűtt melósként végezze a
munkáját. A kommunizmusban egy tankönyv volt, kénytelen-kelletlen azt
tanítottuk. 1990 után épp az ellenkezője történt: annyi könyv jelent meg,
hogy arra sem volt időnk tanárként, hogy végignézzük mind. Most az inga
visszalendül, és újra megszigorítják, mely tankönyvekből lehet tanítani.
Viszont az állandóan változó viszonyokhoz nehéz alkalmazkodni.

*Tényleg nem olvasnak a "mai fiatalok", ahogy húsz éve halljuk? Egy Umberto
Eco-i új középkor felé tartunk, ahol újra a vizuális kultúra a meghatározó?*

Azt hiszem, ez tényleg fenyeget. Kevesebb az olvasó ember, és
felületesebben, kapkodva olvasunk, mint a patak, ami nem görgeti el a
köveket már, hanem elfolyik köztük. Tudnunk kellene kedvet támasztani az
olvasáshoz, minél előbb. Amikor a szakmunkásképzőben tanítottam, azt
láttam, hogy ezek a diákok ugyan eljutottak a nyolcadik általánosig, de
némelyikük úgy, hogy nagyon megerőltető volt számukra az írás. Az óra
elején még jegyzetelt, később már nem volt rá energiája. Most gyakran
hallani, hogy aki a könnyed olvasmányokat megszereti, az már nincs olyan
messze a nehezebbek elolvasásától sem. Én a szakmunkásképzőben azért azt
csináltam, hogy számos alkotást magam felolvastam az órán, például Kafkától
az Átváltozást. Felolvastam az első részt, majd megkérdeztem, hogy mit
gondoltok, mi lesz a folytatása? Persze egy szakmunkásképzőben nem olyan
nagy a tananyag irodalomból, mint egy gimnáziumban, így jobban el lehet
időzni egy-egy novellánál, regénynél, versnél.

*Ma ugyanazzal vádolják az egyházi iskolákat, amivel a rendszerváltás után
is - ezekre a vádakra ön akkor számos cikkben reagált. Hogy látja az
egyházi iskolák mai helyzetét?*

Ezek olyan emberek ellenkezései, akik nem igazán vannak közel a
problémához, hanem csak statisztikákat néznek, s kapkodják a fejüket, hogy
itt is, ott is új egyházi iskola van. Pedig sok esetben az egyház elveszett
iskolák megmentésére vállalkozik, hogy egy falu népének ne kelljen buszra
rakni a gyermekeit. Miért volna ez baj? Amúgy is: még mindig nevetségesen
alacsony az egyházi oktatás aránya Magyarországon.

Szilvay Gergely/Magyar Kurír
--------- következő rész ---------
Egy csatolt HTML állomány át lett konvertálva...
URL: http://turul.kgk.uni-obuda.hu/pipermail/grem/attachments/20130119/5f554fd7/attachment.html