[Grem] (a webes tartalomgyártóknak kifejezetten az az érdeke)

[KEA]

(a webes tartalomgyártóknak kifejezetten az az érdeke)

Hargitay Judit, 2025.05.25.
https://www.facebook.com/hargitayjudit


Van egy Csehov-novella. Sokan csak a színdarabjait ismerik, azt már 
kevesebben tudják, hogy az egyik legnagyobb novellista is (mindegyik 
igazán nagy író az volt egyébként). A történet egy iszákos földművesről 
szól, aki egész életében, minden este részegen hazament, és félholtra 
verte a feleségét. Egy nap aztán, amikor ismét betintázva hazaért, 
meglátott az asszony szemében valamit, amit még az ő csökött agya is 
felfogott. Az asszony haldoklott. Akkor már csak gubbasztott a sarokban, 
mozdulni se bírt. A férj megijedt, befogott az egylovas szánjába, 
felvonszolta rá az asszonyt, és elindult a városba, ahol működött egy 
kórház (a 19. század vége felé járunk). Az úton végig azért dohogott, 
hogy a neje “be ne adja a kulcsot”, hol lesz akkor a napi vacsora meg a 
vetett ágy, meg a mosott ruha. Kegyetlen, orosz tél volt, a ló meg öreg, 
csak vánszorogtak. A lényeg, hogy mire a városba értek, az asszony már 
halott volt, a férfinak pedig úgy lefagytak a lábai, hogy tőből le 
kellett vágni a kórházban mind a kettőt, amit az orvos később 
szenvtelen, és részvéttelen arccal közölt vele. Talán a doki sejtett 
valamit a karmáról.

Azért írtam le ezt a történetet, mert az elmúlt hetekben néhányszor 
belenéztem a közösségi média kommentjeibe (meg úgy általában a hírekbe), 
és feltűnt, milyen világvége hangulatban vannak ott az emberek. Egykori 
online újságíróként azt hiszem, nem árulok el nagy titkot, ha elmondom: 
a webes tartalomgyártóknak kifejezetten az az érdeke, hogy ez így 
legyen. Aki boldogtalan, aki dühös, az kattint, és kommentben ontja rá a 
billentyűzetre a mérgét, fájdalmát, feldolgozatlan sebeit. Vagy vásárol, 
hogy kevésbé legyen üres a lelke. Inkább a pénztárcája, nem? Szóval 
nagyban robog a gyűlöletipar, és egyre többször látom felbukkanni a 
“soha ilyen cudar világot nem éltünk”, a “kibírhatatlan, ami ma van”, “a 
vesztünkbe rohanunk”, és persze a jól ismert “régen minden jobb volt” 
mantrákat.

Természetesen megértem az emberek elkeseredését, útvesztettségét, a 
megcsömörlést a gyűlölettől és a megosztottságtól. De – bár mindig 
óvakodtam az úgynevezett “influenszer” szereptől, vagyis nem kívánok 
megmondóember lenni –, egy valamit most mégis megosztanék veletek: 
szerintem nem, nem volt jobb régen. Engem a (mai világban sokak szerint 
sz…rt se érő) magyar szakos diplomám mentett meg végül attól, hogy 
elhiggyem azt a hülyeséget, hogy Armageddon van. Több tízezer oldalnyi 
világirodalmat olvastam végig (volt, amit kényszerből, volt, amit saját 
indíttatásból) az elmúlt évszázadok, évezredek emberi sorsairól. Mindig 
is úgy véltem, hogy aki valóban meg akarja tudni, mi volt régen, az ne 
csak a történelemkönyveket bújja, hanem olvasson irodalmat. Egy író 
nemcsak attól lesz nagy, hogy ügyesen önti szavakba a gondolatait, hanem 
attól, hogy “látja” az embereket, érti és érzi a kort, amely neki 
osztályrészül jutott, és odaviszi az olvasói orra elé: “Tessék, itt most 
ez zajlik, így élünk, ilyen sorsok vannak, nézd meg, érezd át. És 
gondolkodj.”

Ha ezzel a szemmel nézzük, szerintem az eddig létező világok egyik 
legkényelmesebbikében élünk. Aki fogékony az ilyesmire, nézzen utána, 
hogyan élt mondjuk Raszkolnyikov, vagy Tess az “Egy tiszta nő” című 
regényben, vagy Tolsztoj parasztjai, akik közül egy pár tucat fős 
falucskában naponta halt éhen kettő-három, gyerekek is. Olvassa el 
Németh László Gyász című regényét, ahol egy anya napokon át fekszik a 
torokgyíkban haldokló, ötéves fia mellett, és végigzokogja a gyerek 
agóniáját, majd a halálát, mert a környék egyetlen orvosa semmit sem 
tehet, az asszony meg pláne.

Talán érdemes elgondolkodni: mitől olyan szörnyű a mai világ? Ha engem 
kérdeztek: saját magunktól. És most nem a valódi emberi tragédiákra, 
borzalmas csapásokra, betegségekre gondolok. Hanem arra, hogy az emberek 
többsége naponta hergeli magát a kifejezetten mentális összeomlásra 
“szakosított” hírcunamin, ugrik a másik torkának világvége-hangulatú 
kommentszekciókban, vagy csak megcsömörlötten, letaglózva vonszolja át 
magát az életén, azért, mert “mindenszar”, “nekünkreszeltek”, a 
politikusok “mind hülyék”, a világ “élhetetlen”, és különben is, a 
szomszéd Macusék már megint Balin nyaralnak, a jó édes anyjukat. Aztán 
persze jön a depresszió, a pia, a nyugtatók, és a négy fal közötti, 
családi egymást gyepálások, szó szerint vagy csak lelkileg, szerintem el 
se tudjuk képzelni, néhol mi megy valójában. Miközben van friss eper meg 
szilvás Túró rudi a hűtőben (tudom, nem mindenhol), wellness-hétvége meg 
Revolut-kártya. És nem, ez nem termékelhelyezés, nem fizet nekem senki. ��

Nem állítom, hogy a jelenünkben minden rendben van. Nagyon nem. De 
higgyétek el, az igazi problémák nem a Facebookon kezdődnek. Akinek 
valóban komoly gondjai vannak, az többnyire egyébként sem a neten 
tombol, hanem igyekszik valahogy túlélni a valóságban. De ha nagyon le 
szeretném egyszerűsíteni ezt az eszmefuttatást, csak annyit mondanék: 
aki “csak úgy” rosszul érzi magát a bőrében a világ állapota miatt, az 
sok mindent tehet önmagáért, de egyet egészen biztosan: kapcsolja ki a 
wifit. És olvasson irodalmat.

-- 

Üdvrivalgással:
KEA.