[Grem] Az értelmes beszédre már nincs igény – elérkeztünk a permanens ricsaj poklába

[KEA]

Az értelmes beszédre már nincs igény – elérkeztünk a permanens ricsaj 
poklába

Amikor Szabados György aggodalmának adott hangot a „demokratikus 
berendezkedést” illetően, még nem láthatta mindazt, amiben ma élünk. Nem 
láthatta, de sejtette, nagyjából mi fog következni.

Mandiner, 2025.05.14. -- Győrffy Ákos
https://mandiner.hu/kultura/2025/05/az-ertelmes-beszedre-mar-nincs-igeny-elerkeztunk-a-permanens-ricsaj-poklaba


A kétezres évek elején-közepén olykor összefutottam a kiváló 
zongorista-zeneszerzővel, Szabados Györggyel a nagymarosi Dunaparton. 
Naponta tett nagy sétákat a promenádon.

Jellegzetes, szálegyenes tartással, háta mögött összekulcsolt kézzel, 
nagyon lassan sétált.

Volt egy saját tempója. Ez a tempó valójában nem volt lassú, inkább úgy 
mondanám, normális tempó volt. A Duna tempójához igazodott, a felhők 
vonulásához, a csillagok mozgásához. Vadállatok mozognak így, ugyanebben 
a tempóban. Szabados a huszadik századi magyar zene kimagasló alakja 
volt. Az idő múlása és a Bells (Boldogasszony földje) című szóló zongora 
lemezeit sokat hallgattam. Nem utólagos udvariaskodásnak szánom, amikor 
azt írom, hogy megtisztelő volt beszélgetni vele. Szabados apámmal volt 
egyidős, általános iskolában osztálytársak voltak Budán, de semmiféle 
kapcsolat nem volt köztük később. Illetve egyvalami mégis összekötötte 
őket a maga rejtélyes módján: a jazz. Igaz, különféle irányból. Apám az 
1950-es és 60-as évek klasszikusait szerette, Bill Evanset, Stan Getzet, 
Oscar Petersont, Szabados inkább az experimentális régiókban mozgott 
otthonosan. (Bár a fentebb említett két lemezének világa Bartókhoz és a 
magyar népzenéhez áll nagyon közel.) Inkább irodalomról beszéltünk 
ilyenkor, zenéről alig. Egyszer említettem neki, hogy milyen nagyra 
tartom Keith Jarrett művészetét.

Sokáig hallgatott, aztán csak annyit mondott: helyes.

Így beszélgettünk, ebben a világegyetemi tempóban, amiben a hallgatásnak 
legalább annyi helye volt, mint a szavaknak.

Egy ilyen beszélgetésünk során említette (talán a 2002-es választások 
előtt néhány nappal), hogy őt a választásban, a választási metódusban 
nagyon zavarja valami:

nem tud napirendre térni afölött, hogy az ő szavazata pontosan 
ugyanannyit ér, mint a kompos Sanyié.

Egy ilyen mondatot nagyon könnyű félreérteni, de ebben az esetben (is) 
fontos, hogy próbáljuk meg jól érteni. Szabados szellemi ember volt, és 
szellemi értelemben volt elitista, arisztokratikus a gondolkodása. 
Esetében nem arról volt szó, hogy lenézte volna a kompos Sanyit. 
Egyáltalán nem nézte le. Azt adta a tudtomra ezzel, hogy neki a 
demokráciát illetően súlyos kifogásai vannak, elsősorban azért, mert 
alapvetően egy hazugságra épül. Arra a hazugságra, mely szerint minden 
ember egyenlő. Amikor ezt említette nekem a Dunaparton, először én is 
arra gondoltam, hogy ez így azért túlzás. Megszólalt az akkor még bennem 
is ott rejtőző egalitárius vészcsengő. Halkan ugyan, de megszólalt. Mert 
valójában akkor is tudtam, hogy igaza van. Ezt a vészcsengőt azóta 
kihajítottam egy belső lomtalanítás során, de a helye megmaradt. Nem 
baj, maradjon is meg, legalább emlékeztet arra, hogy mi minden lenne még 
érdemes bennem arra, hogy kihajítsam.

Azt, hogy minden ember voksa ugyanannyit ér, valójában soha senki nem 
vette komolyan, soha senki nem hitte el.

Ahogy azt sem, hogy minden ember egyenlő lenne. A teremtett világ nem 
ismeri az egyenlőséget, a rendszer nem ilyen paraméterek mentén lett 
beállítva eredetileg. A természetben nincs egyenlőség, hanem szigorú 
hierarchia van, a mindenkori emberi társadalmakban ugyanígy van ez. Az 
emberi társadalmak kétféle hierarchiát ismernek: a valódi hierarchiát és 
a hazug hierarchiát. Mondanom sem kell, hogy a modernitás az utóbbit 
részesíti előnyben, és ezt látja el különféle megnevezésekkel. Ami 
Szabadost annak idején annyira irritálta, az ma már olyan hatásfokkal 
van jelen, amit valószínűleg el sem tudott volna képzelni.

A hazug hierarchia (tehát a demokrácia) az online nyilvánosságban érte 
el a tetőfokát.

Illetve a jelenlegi tetőfokát, mert nagyon úgy tűnik, hogy komoly 
kapacitás rejlik még benne. Alapvetően erre is lett kitalálva, erre az 
ordas hazugságra. A szellemi ember funkciója évezredeken át az volt, 
hogy lássa és értelmezze mindazt, amit a többiek nem látnak és ezért 
értelmezni sem képesek. De nem önmagának látott és értelmezett, hanem 
mindenkinek. A kompos Sanyinak is. Illetve pontosítsunk: nem 
mindenkinek, hanem mindenkiért. A kompos Sanyiért is. A szellemi ember 
létezésének lényege ebben rejlik, hogy mindenkiért. Ez a funkció (a 
szellem természete szerint) elsősorban rejtekutakon keresztül 
érvényesítette a hatását mindig is, és csak ritkán közvetlenül. Tehát 
nem arról van szó, hogy Aquinói Szent Tamás direktben a mindenkori 
kompos Sanyinak magyarázott volna, hanem arról, hogy

amit magyarázott, az a fent említett rejtekutakon keresztül a mindenkori 
kompos Sanyikra is hatással volt. Akkor is, ha nem tudtak róla.

Ezt a rejtekutakon való működést, ennek hatásmechanizmusait nevezzük 
egyébként mindközönségesen kultúrának. Amikor viszont hirtelen az lett a 
felállás, hogy a mindenkori kompos Sanyik ugyanolyan felhatalmazást 
kaptak arra, hogy az ügymenetbe beleszóljanak, mint mondjuk a néhai 
Szabados György, ezek a rejtekutak elzáródtak, elsorvadtak. És miután 
ezen felül még az is bekövetkezett, hogy a mindenkori kompos Sanyik 
elárasztották az online nyilvánosságot a mindenféle véleményeikkel, 
meglátásaikkal és javaslataikkal, akkor nyugodtan kijelenthetjük, hogy 
nekünk nagyjából befellegzett. Mert ez a folyamat természetesen azzal is 
járt, hogy a szellemi ember eltűnt, hatása érzékelhetetlenné vált.

Mondhatja továbbra is a magáét, ha akarja, de amit mond, az a kompos 
Sanyik által uralt térbe kerül, és ekkor a kör bezárul, nincs tovább.

Szabados György nem nézte le a kompos Sanyit, csak tisztában volt vele, 
hogy Sanyi nem dönthet olyan kérdésekben, amelyekről nem rendelkezik 
ismeretekkel. Ahogy Szabados sem óhajtotta megmondani Sanyinak, hogy 
hogyan kell kompot vezetni. Itt tartunk ma, és ahogy elnézem, fogunk még 
lejjebb is tartani. Az értelmes beszédre jól láthatóan nincs már igény, 
a Facebook totális térhódításával elérkeztünk a permanens ricsaj 
poklába, ahol a megvalósult demokrácia jegyében az látszik és hallatszik 
jobban, aki gátlástalanul és arrogánsan túlüvölti a másikat.

Ma ezt nevezik politikának, közéleti vitának, nem mást. De kultúrának is 
leginkább ezt nevezik.

(Lásd e tárgyban például ezt a nemrég megjelent cikket.)

Amikor majd’ negyedszázada Szabados György aggodalmának adott hangot a 
Dunaparton az úgynevezett demokratikus berendezkedést illetően, még nem 
láthatta mindazt, amiben ma élünk. Nem láthatta, de sejtette, nagyjából 
mi fog következni. De az is lehet, hogy a legrémesebb álmaiban sem 
gondolta volna.

Tizennégy éve halott, és a kompos Sanyi is rég beszállt már Kháron 
ladikjába.

Csak remélni tudom, hogy ott, ahol most tartózkodnak, nem történt 
semmiféle demokratikus fordulat.

-- 

Üdvrivalgással:
KEA.