[Grem] Erdő Péter bíboros atya ma aranymisés

[Emoke Greschik]

 Interjú az aranymisés Erdő Péter bíborossal
Nézőpont <https://www.magyarkurir.hu/nezopont> – 2025. június 27., péntek |
20:01
https://www.magyarkurir.hu/hirek/mindent-ajandekba-kaptunk-interju-az-aranymises-erdo-peter-biborossal

Erdő Péter bíboros, prímást ötven évvel ezelőtt, 1975. június 18-án
szentelte pappá Lékai László esztergomi érsek. A jubileumi hálaadó
szentmisét június 28-án ünnepli a budapesti Szent István-bazilikában. Ebből
az alkalomból kérdeztük hivatásáról, életéről, papságának alakító
szempontjairól.

*– Hatgyermekes család első gyermekeként született Budapesten. Édesapja Dr.
Erdő Sándor, édesanyja Kiss Mária volt. Hogyan hatott a családi háttere,
neveltetése a későbbi életére és arra a döntésére, hogy pap lesz?*

– Döntő hatással volt rá, mert valóban *hívő légkörben nőttem fel*. Nemcsak
szokásszerűen jártunk el a templomba, *hanem naponta együtt imádkoztunk,
együtt készültünk az ünnepekre. A szüleim hívő emberek voltak, ez volt az
életük középpontja*. Ezért nem gyakorolhatták tanult hivatásukat, de ezt
abban az időben ők nem is vették olyan nagyon zokon. Természetesnek
tekintették, hogy abban a világban, ha egyszer hívő katolikus az ember,
akkor ez az útja. Nem a hősiesség pózában, hanem a hitnek a
természetességével élték meg mindezt.

*– Józsefvárosban keresztelték meg, ott is kezdett ministrálni, majd pedig
a Ferencvárosban. Hogyan emlékszik vissza az oltár szolgálatának
kezdeteire?*

– Számomra *nagy élmény volt az Eucharisztiának a közelsége, a tisztelete*.
Az, hogy

*ami a szentmisében történik, az a világon a legfontosabb dolog. *Ez volt
az élményem, és biztos, hogy ebben a papok is, akik ott működtek annak
idején, a segítségemre voltak, mert úgy végezték a szentmisét.

Látszott rajtuk is, hogy valami nagyon fontos dologban működnek. *Ott
kezdtük el a ministránsfoglalkozásokat is, ahol a hitoktatás – a
ministrálásra való felkészítés ürügyén – nagyon sok értékeset és szépet
közvetített. *Iskolai hitoktatás akkor már nem volt, plébániai hitoktatás
még nem volt, de a templomban, az oratóriumban, ott lehetett beszélni a
hitről azon a címen, hogy a ministrálás gyakorlati teendőire készülünk fel.

*– A Piarista Gimnázium hogyan formálta életét, személyiségét? Hogyan és
mikor döntötte el, hogy pap szeretne lenni?*

– Az első érzések, hogy nem volna-e nekem is erre hivatásom, még gimnazista
korom előtt fordultak meg bennem. Akkor még szó sem volt elhatározásról,
inkább csak érdeklődésről. A lelkivezetőm adott könyveket, de sosem mondta,
hogy legyek pap. Lehet, hogy akkor megijedtem volna ettől. De

*a lelki olvasmányok sokat segítettek*, *a piaristáknál pedig már komolyan,
megalapozottan*, rendszerbe foglalva ismertük meg a hitünket és az Egyház
életét.

És nem akárkiktől, hanem olyan emberektől, akik a koruk legmagasabb
színvonalán értették a dolgokat. *Jelenits István tanított három évig
hittanra, egy évig pedig Medvigy Mihály tanár úr.*

*– Esztergomban, majd Budapesten, a Központi Papnevelő Intézetben készült a
papságra. *Kik segítették *a készületben?*

– Januárban szereltem le, tehát februárban kezdtem Esztergomban a második
félévben az első évet, és a félév során magánvizsgákon letettem az első
félév vizsgáit, a második félévet pedig rendesen a nyár elején, tanév
végén. Örömmel, érdeklődéssel tanultam. Nagyot segített, hogy a
gimnáziumban jó latintanáraim voltak – ezt természetesen nem mindenki
mondhatta el magáról. Sokan jöttek olyanok, akik előtte nem tanultak
latint, voltak, akiknek a hittani felkészítése sem volt olyan alapos. Ezzel
együtt a* filozófiát, a biblikus ismereteket már ott, Esztergomban kezdtem*
érdeklődéssel tanulmányozni. *Aztán másodévtől Budapesten *voltam, tehát *a
Hittudományi Akadémián, mint a központi szeminárium növendéke. *Az egy
kulturálisan nyitottabb, szabadabb légkörű helyzet volt, de teli rengeteg
érdeklődéssel.

Teli olyan kispaptársakkal is, akik abban versenyeztek egymással, hogy mit
olvastak a múlt héten, mi volt a legnagyobb élményük, akár kulturálisan,
akár a teológiában.

A könyvtárba jártak nyugati folyóiratok – az is egy *külön feladat volt
például, beletanulni a német teológiai szaknyelvbe*. De én azt nagy
szorgalommal végeztem, és közben persze *tanultam nyelveket, közben
kiszótáraztam a cikkeket*, ha volt olyan kifejezés, amit nem ismertem,
megtanultam.

Akkor a Hittudományi Karon nívós, jó tanáraink voltak, többen közülük még a
háború előtt végeztek – *Félegyházy József *például, akitől az
egyháztörténelmet tanultuk –, de azt hiszem, hogy mindenkitől értékes
dolgokat kaptunk. Emberileg is, a diákok felé, ők nagyon is kedvesek,
segítőkészek voltak. *Kosztolányi István tanár úr *például – aki az
*Újszövetséget* oktatta azokban az években – rendkívül türelmes, kiváló
pedagógus volt. Feltételezték, hogy már tanultunk görögül, de ő azért szép
lassan az újszövetségi görögöt is megtanította nekünk. Ha szívességet
kértem tőle, például fordításokat készítettem Cusanusról, ő volt az, aki
kedvesen elvállalta, hogy ellenőrzi nekem a szöveg helyességét.

Nagyon sokat segített *Nyíri Tamás *is.* Előadásai olyan vonzóak voltak,
hogy még az ELTE-ről is jöttek át hallgatók, úgyhogy mindig tele volt a
terem. Kitűnő előadó is volt,* nem csalódtak, akik hallgatták.

De mondhatnám *Timkó Imrét, a későbbi görögkatolikus püspököt *is. *Ókeresztény
egyháztörténelmet és patrológiát *tanított nekünk. Látszott, hogy otthon
van ezen a területen, a memóriájában vannak ezek az ismeretek, szabadon,
kreatívan dolgozott velük, és ez vonzó volt. Azt hiszem, hogy a mai kornak
– tehát nem az akkori időnek, hanem a mai kornak – a szellemi áramlatait is
előre látta. Igen tehetséges ember volt; egyébként édesapám felett járt
valamikor a budapesti bencés gimnáziumba.

Voltak *fiatal, kezdő tanárok is*. *Tarjányi Béla *akkor kezdett el
tanítani bennünket, akkor még *Ószövetségre.* Később ment át az
Újszövetségi Tanszékre. Majdnem mindenki, akivel ott találkoztam, pozitív
élményt hagyott bennem.

Jók voltak *a könyvek *is, amiket ajánlottak. Szennay András például, aki
az alapvető hittant tanította, akkor még *Albert Langn*ak a
*Fundamentálteológiá**ját* ajánlotta nekünk is. Lényegében annak a
gondolatmenete szerint adta elő az anyagot. Abban az időben nemzetközi
szinten is a legelfogadottabb standard mű volt erről a témáról. Tehát a
képzésünknek még a korszerűségében sem volt lemaradás. Inkább azt
mondhatom, amit egyszer egy német paptól hallottam, hogy egészséges diétán
éltünk. De ami hozzáférhető volt, azt próbáltuk megismerni.

*– Bíboros atya a kultúra, a könyvek embere is. Honnan ered ez a szeretete
a könyvek iránt, és miért fontos egy pap életében, hogy szeresse az írott
szót, s ne fáradjon bele az olvasásba, tanulásba?*

– Alapvetően nem tudom, hogy honnan ered, de biztos van benne családi
örökség. ’56-ban a lakásunk kiégett, és édesapám nagyon rosszul érezte
magát, hogy nem lehet igazán jó könyveket kapni. Az ötvenes években
Magyarországon nem mindent lehetett kiadni, még a nemzetközi profán
irodalomból sem, nemhogy vallási témából. Ezzel együtt, én azt hiszem, nem
is maguk a könyvek – jó, becsülöm a szép kötéseket vagy az értékes
illusztrációkat –, de *igazán a tartalom az, ami engem mindig érdekel.
*Rányitja
az ember lelkét a világra.

Engem *mindig az érdekelt, hogy miben hiszek, miért hiszek, és mit akarok
ezzel a felismeréssel, ami él bennem. Nekem ehhez mindig kellettek az
igazságok.*

*Kíváncsi voltam a dolgok történetére Jézus Krisztusig menően és
azelőttről. Kíváncsi voltam, hogyan fogalmazódtak meg a történelem során
hitünk alapigazságai. Mire épülnek? Erre ma is kíváncsi vagyok. Amikor
egy-egy ilyen téma előkerül, akkor mindig magamat hallgatom először, hogy
miben is hiszek én ezzel kapcsolatban. És amiben hiszek, azt miért hiszem
el. Nos, ha magamnak megnyugtatóan tudok választ adni – ami persze az ember
életében változhat, mert változik a kultúrája, változnak a tapasztalatai –,
ami magamnak akkor megnyugtató, azt el merem mondani másoknak is, mert én
is mai ember vagyok. *Tehát bízom abban, hogy megértik. Lehet, hogy nem
fogadják el, de megérteni megérthetik.

*– Ötven éve Budapesten, a Bakáts téri templomban szentelte pappá Lékai
László. Mit jelentett, hogy a plébániatemplomában szentelték? Hogyan
emlékszik vissza rá, miben volt más, mint ma egy papi pálya kezdete? Milyen
újmisés kelyhet kapott?*

– Papszentelésem idején, azaz 1975 júniusában Lékai László még nem volt
bíboros. De tudnivaló volt, hogy esztergomi érsek és bíboros lesz
hamarosan. Ő volt egyházmegyénk főpásztora. Elve volt, hogy ne csak az
esztergomi bazilikában legyen papszentelés, hanem esetleg a Palócföldön –
mondjuk, Mátraverebély-Szentkúton – és Budapesten. Ő így mondta: hogy
lássák az emberek, hogy van ilyen. Tehát *hivatásgondozási szempontból
fontosnak tartotta, hogy az embereknek legyen egy élményük, találkozzanak a
szenteléssel. Erre Budapesten a növendékeknek a saját lakóhely szerinti
plébániatemplom adódott mint színhely. A Bakáts téri templom szép templom,
Ybl Miklós tervezte. Annak idején is elég sokan jártak oda, tehát nagyon
szép ünnepséget tudtak ott rendezni, és én örömmel elfogadtam ezt a
lehetőséget*.

*Fotó: Esztergom-Budapesti Főegyházmegye (archív)*

*Az újmisés kehelyről annyit kell tudni, hogy a Bakáts téri plébánián volt
egy kehely, szerintem a 20. század elején készülhetett*, elég szép, de nem
különösebben díszes darab, amit a szentmise után visszavittek a helyére.
Jóval később, amikor már érsek voltam, a Bakáts téri plébános elhozta nekem
ajándékba. Kicsit gondolkoztam rajta, hogy tulajdonképpen kié volt az a
kehely, a plébániáé vagy a plébános úré; mindenesetre örömmel használtam
utána évekig, és ma is megvan ez a kehely. Ha a plébániáé volt, szívesen
visszaadom nekik. Mindenesetre szeretettel őrzöm, itt van az egyházmegyei
központban.

*– A dorogi kápláni évek hogyan formálták az életét?*

– *Dorogon *azért ürült meg a *kápláni beosztás*, mert az elődöm
Blanckenstein Miklós volt. Miklós igen aktív ifjúsági lelkipásztor volt, és
ez feltűnt a hatóságoknak is. De hát 1975-ben pusztán ezért egy papot már
nem vittek el a börtönbe. Tíz évvel korábban esetleg igen, de ekkor már
nem. Hát mit csináljanak vele? Behívták katonának, fölszentelt papként.
Megürült tehát a plébánia, de tudtuk azt, hogy ez olyan hely, ami szem
előtt van. Ugyanakkor Dorogon nem volt nagy a hitélet, éppen azért, mert a
lakosság összetétele, a foglalkozás, az atmoszféra nem volt különösebben
vallásos. Persze voltak azért régi vallásos családok, az odaköltözöttek
között is olyanok, akik hívők voltak.

Tehát *volt teendő, munka, nagyon szép szolgálat volt; azt hiszem, hogy
hálás lehetek mindazoknak, akikkel ott találkoztam.*

Ugyanakkor az ott töltött két év alatt *az is elvárás volt, hogy írjam meg
a disszertációmat, és doktoráljak le Pesten*. *Lékai bíboros úr még azt is
mondta, hogy „ez pont jó lesz, mert közel van Budapesthez, le tudsz
doktorálni”. Ebben benne volt a feladat, hogy tegyem is meg ezt.*

*– Római tanulmányai, későbbi oktatói tevékenysége, a Szent
Péter-bazilikában történt püspökké szentelése, majd bíborossá kreálása
miben alakította az életét, szolgálatát, személyiségét?*

– *Nagyapám, aki iskolaigazgató volt, azt szokta mondani, hogy a tanítónak,
a tanárnak van a legnagyobb hatása az emberekre. *Nagyobb, mint egy
közszereplőnek, nagyobb, mint egy írónak, *mert rengeteg ember őrzi az
emléket, amit tőle kapott. Én is ezt az élményt szereztem meg Rómában,
először a három évi egyházjogi tanulmányok ideje alatt a Lateráni
Egyetemen, később pedig ’86-tól, amikor visszatértem, a Gregorianán, az
oktatás során. *Olyan tárgyakat is tanítottam, amelyek kötelezőek voltak,
tehát sokan vettek részt a kurzusokon. És

*mind a mai napig püspökök, érsekek a széles világból rám köszönnek, hogy
ők is hallgatták az előadásaimat, nálam vizsgáztak, és örömmel fedezem fel,
hogy tényleg.*

*Ilyen értelemben ez nagyon széles tapasztalat volt*, és az is, hogy
találkozni lehetett a világ minden részéből érkező papokkal,
szerzetesekkel, diákokkal. Más és más volt az előképzettségük, más és más
volt az a problémakör, amire ők akár az egyházjog, akár a teológia
területén választ kerestek. Ilyen értelemben az ember egy kicsit
beletanult, beleérzett a világegyházba, és ez nagyon hasznos volt.

*– Életének egyik fő munkája a II. Vatikáni Zsinat tanítása alapján az
1983-as, jelenleg is hatályos Egyházi Törvénykönyv magyar nyelvű gondozása.
Hogyan hatott az életére a kánonjog, és miért döntött úgy, hogy ezen a
fontos területen is kimagaslóan szolgálja az Egyházát?*

– Gondolom, lehetett valami, ami engem a joggal összekötött, már az
édesapám vonalán is; ő is szeretettel beszélt ilyen témákról. A
szemináriumban azt vettem észre, hogy van egyfajta vita – a zsinat utáni
időket éltük – arról, hogy kell-e egyházjog, nem kell-e egyházjog, s ha
kell, akkor az milyen legyen. Az *Egyházi Törvénykönyv* reformja idején
történt mindez. Sokan azt mondták, hogy persze, biztos kell, csak azt nem
tudjuk, hogy most éppen mi van hatályban. Ezt még az egyházi vezetők sem
nagyon tudták, hanem azt gondolták, hogy szükség van valakire, aki ezekben
naprakész, biztos eligazítást tud adni. Tehát ez egy gyakorlati szükséglet
volt.

*Engem az is érdekelt, hogy mi a teológiai értéke az egyházjognak, az
Egyház egysége szempontjából mi a funkciója. Lehet-e egyházjog nélkül az
Egyház, egyáltalán működhet-e anélkül.*

*Ezekben nagyon fontos megerősítő ismereteket és tapasztalatokat szereztem
Rómában. Azzal a meggyőződéssel tértem haza, hogy nincs Egyház fegyelmi
struktúra nélkül. Ha kimondom azt a szót, hogy Egyház, már egy intézményt
nevezek meg – *tehát pusztán spirituális, testetlen, társadalmi vonatkozás
nélküli Egyház nincsen*. Nem pusztán egy gondolati irányzat a
kereszténység, hanem kezdettől fogva közösség. Jézus tizenkét apostolt
választott ki, mint a régi választott népnek a pátriárkái. Ő valóban olyan
módon szervezte a követőit, hogy még a feltámadás után is megkérdezték
tőle: most állítod helyre Izrael országát? *Tehát gondolhattak arra, hogy
itt komoly szervezkedés folyik. És ez magának Jézusnak a személyére mutat
vissza. Természetes, hogy akkor tanulmányozni kell a kezdeteket, az első
századokat, és így tovább, végig. Ez valóban érdekes élmény volt, és ezzel
a tudattal érkeztem haza.

*Érdekelt az is, hogy a régi egyházjognak, akár a középkori egyházjognak,
Magyarországon milyen emlékei maradtak fenn*. Kéziratos kódexeket kutattam,
amelyekből szintén született publikációm. Unikumnak számított, mert
Magyarország nem az ilyen emlékeknek az őrzőhelye: itt volt török
pusztítás, itt volt nagyon sok minden, ami a nagy részét megsemmisítette
ennek az anyagnak, de még így is sok mindent lehetett találni.

*Aztán a másik dolog, ami lebilincselt, hogyan sarjadt ki a jogi norma a
társadalomból, a közösség életéből. Hogy is van ez a szokásjogi norma, a
közösségi élet, a népszokások világa? *Különösen Franciaországban volt már
ennek egyfajta jogszociológiai irodalma, ami engem nagyon érdekelt. Azt
láttam, hogy itthon is igény van rá, szükség van rá. Át kell adni, ha
tetszik, iskolát, iskolákat kell teremteni. Úgy éreztem, ha hazajövök,
akkor ez egy felelősség lesz.

*– Mit választott papi jelmondatául, és ha ötven év távlatából visszatekint
erre, ma hogyan látja?*

– *Amikor pappá szenteltek, arra gondoltam, hogy nekem a görögkatolikus
szentmisék nagy élményt jelentettek*. Ott a szemináriumban erre hetente
egyszer volt lehetőség. Engedélyt kértünk, hogy latin kispap létünkre
elmehessünk arra. Én mindig eljártam rá: *tetszett az ének, tetszett a
szertartás szövege, például a felajánló imádságban ez a mondat, hogy
„Tieidet a tieidből néked ajánljuk fel mindnyájunkért és mindenekért*”.
Természetesen a ma is használatban lévő első római misekánonban is szerepel
ez a gondolat. Nem szó szerint így, de *akkor engem a görög liturgia fogott
meg, *és

*azt gondoltam, hogy minden, amit kaptunk – az életünk, az összes
lehetőségünk –, az Isten ajándéka. Mit tehetünk vele jobbat, mint hogy neki
ajánljuk fel*

Ez volt az alapgondolatom, amikor ezt a mondatot választottam. *Ez
egyébként ma is teljes mértékben az élményem*, és hálás vagyok azért a sok
lehetőségért, amit az élet Isten kegyelméből megadott.

*– Ha a papi életére rátekint, mely papokra gondol vissza hálás szívvel?*

– *Nagyon sok mindenkire.* Ez is egy különleges kegyelem, ajándék, hogy
ilyen papokkal találkozhat az ember. *Voltak köztük olyanok, akik még
ministránsként tanítottak vagy vezettek bennünket. Arnold László *például a
józsefvárosi templomban, az ötvenes évek legvégén. Nagyon lebilincselő
ember volt, aki megragadta a figyelmünket, és  át tudta adni a
gyerekeknek a hit élményét. Aztán* Papp Ferenc,* aki ott plébános volt, és
felkészített minket az elsőáldozásra, bérmálásra.

Idős papként ismertük meg, de a szüleim baráti köréhez tartozott *Molnár
Frigyes, Frici bácsi*, aki valamikor *Mihalovics Zsigmond*nak volt a
káplánja. Mihalovics Zszigmond bácsi pedig az édesanyámnak volt a
keresztapja. Frici bácsi volt az, aki bennünket, remegő lábú és nem sokkal
az első gyónás után újra gyónni merészkedő gyerekeket azzal biztatott,
amikor beléptünk a gyóntatószékbe – még el sem kezdtünk mondani semmit –,
hogy megdicsért, amiért eljöttünk gyónni. Tehát mindjárt másképpen állt
hozzá az ember ahhoz a helyzethez. Aranyos ember volt, és azon a kis
plébánián, ahol ő Budapesten működött 1944-ben, több ezren keresztelkedtek
meg, és ezáltal meg is menekültek az üldözéstől. Utána viszont, aki tényleg
csak félelemből tette ezt és jelentkezett, az visszairatkozott az eredeti
hitközségébe, és ezt is lelkiismeretesen bejegyezte. Frici bácsi
lebilincselő egyéniség volt.

*Mihalik Imre *a bécsi Pázmáneumban végzett, kitűnő papja volt az
egyházmegyének, de az én gyerekkoromban *ő már állami vonalról el volt
tiltva a papi működéstől. A Szentkirályi utcában lakott egy albérletben, és
valahova járt misézni. Hittanból foglalkozott velünk, különösen a kisebb
testvéremmel, én pedig franciaórára jártam hozzá*. A baráti családok, akik
közösséget alkottak egyébként, őt tekintették a papjuknak, és küldték hozzá
a gyerekeiket különböző nyelvórákra. Nagyon hálás vagyok, mert
megszerettette velem a francia nyelvet.

Kitűnő papokról beszéltem korábban is, például *Futó Károly atyáról*, vagy *a
Bakáts téren működő más papok*ról. Voltak ott kiváló káplánok rajta kívül
is. Például *Zimonyi János, Kiss György; a még élők közül Györgydeák Márton
atya *is ott működött.

*A piaristáknál *majdnem minden tanáromra nagy szeretettel emlékezem
vissza. *Fekete Antal az osztályfőnököm *volt. *Őt sokan szigorú embernek
tartották, és féltek is tőle. Én nagyon szerettem. A magyar nyelv és
irodalmon kívül tőle tanultunk például stilisztikát. Ami azt jelentette,
hogy megtanultunk kerek mondatokban és szinte irodalmi nívón fogalmazni.
Persze az irodalmi nívó és az irodalmi tehetség azért kettő. Annyira
belelkesedtem, hogy jelentkeztem irodalomszakkörre is. Hittanszakkörre
úgyis jártam. Az irodalomszakkört Jelenits tanár úr vezette. Voltunk
nyolcan-tízen ebben a csoportban, és az volt a feladat, hogy mindenki írjon
egy novellát, egyik alkalommal az egyik, másik alkalommal a másik olvassa
fel, és ezt bírálni kell, persze az ő vezetésével. Olvasta is egyik, másik,
én már készültem is a magaméval, aztán felolvasta az Esterházy Péter is. Ez
volt az az alkalom, amikor azt mondtam, hogy én ilyet biztosan nem fogok
tudni írni. Többet nem mentem oda. Megmaradtam a hittanszakkörnél.*

*Tényleg kiváló képzést kaptunk, és emberileg is azt mondhatom, minden
tanárunkon érződött, hogy a hivatásának él. Pogány János például, akiről
azt mondták egyesek, hogy rettegett matematikatanár volt. Én nem rettegtem
tőle, mert pedagógiai zseni volt. Egy-két óra alatt a félév anyagát el
tudta magyarázni. Utána már csak a gyakorlás következett*. Az, hogy* Isten
kegyelméből Pogány Jánosnál jelesre érettségiztem matematikából,* engem is
meglepett, de hát így történt. *A kedvenc tantárgyam mindig a történelem
volt.*

Közben azért megismertem más papokat is, szüleim baráti társasága révén.
Például *Ritter Márton egri papot, aki Mihalik Imre barátja *volt, vagy
később *Lénárd Ödönt. Amikor szabadlábon volt, sokszor a mi lakásunkban
találkoztak össze*. Kicsit félelmetes volt hallani, hogy az atyát, aki ide
szokott járni,* letartóztatták, elítélték*. *Sokat imádkoztunk is érte.*

Voltak olyan papok, akiket békepapnak mondtak, de velünk nagyon rendesen
viselkedtek. Akár a Bakáts téri plébánosra, *Draskovits Károly*ra, akár *Kardos
Józsefr*e nagy szeretettel emlékezem vissza. Ők is érezték, hogy fontosak a
papi hivatások: Draskovits Károly egyszer bejött az esztergomi
szemináriumba, hogy engem meglátogasson, és hozott magával egy nagy
kartondobozt. Ebben annyi tábla tejcsokoládé volt, ahányan voltunk a
szemináriumban. Akkor még elég sokan. Volt külön egy helyiség, ahova
mindenki letehette az ennivalót, amit ajándékba kapott a szüleitől,
rokonaitól. Volt, aki őrizgette, és csak maga járt rá, mások viszont
feltették az asztalra, és mindenkit megkínáltak. Ilyen volt akkor még a
helyzet; nem volt valami kiváló a kosztunk. És akkor jön egy pap, és
mindenkinek hoz külön egy teljes tábla csokoládét, az egy szuper jó élmény
volt.

Visszatérek a tanáraimra*: Zemplén György püspök úr *például – ha lehet
intelligensen órát adni vagy rektori exhortációkat tartani, az ő volt.
Megszólalásai mindig magas színvonalúak voltak. Azt hiszem, ezen a vonalon
nagyon sokat kaptam. Aztán *amikor kimehettem Rómába tanulni, szintén azt
mondhatom, hogy kiváló tanáraim voltak. Volt egy nagyszerű és jó pedagógiai
érzékű domonkos professzor, José Castañónak hívták, akinél a házasságjogot
meg a szentségi jogot tanultam*. Most *látom örömmel, hogy Leó pápa nála
doktorált a másik egyetemen, az Angelicumon, a domonkosok egyetemén. *Kicsi
a világ.

*– Az elmúlt évtizedek papi, majd főpásztori szolgálata a magyar és
egyetemes Egyházat is gazdagította. Mit üzenne a papságra készülőknek,
milyen lelkülettel és miért vállalják ezt a szent szolgálatot?*

*– Azért, mert az életet az ember ajándékba kapja, és azt úgy kell
felhasználni, hogy ez a legfontosabb. És*

*annál fontosabb nincs, mint hogy ráébressze az ember a többieket arra,
segítse őket abban, hogy megtalálják hivatásukat. Azt a hivatást, ami az
örök boldogságra szól. Ettől a remény vallása a kereszténység.*

*Nem földi dolgokban reménykedünk, földi sikerekben vagy gazdasági
eredményekben – az is szép, ha megvan –, hanem az örök életben és az örök
boldogságban*. Ez lehet, hogy nagyon valószínűtlenül hangzik, de *aki ebben
hisz, annak már itt a földön megváltozik az élete. Ezt továbbadni – ennél
fontosabb feladat a világon nincs.*

*– Ötven év fontos időszak egy ember életében. Hogyan tekint vissza az
elmúlt évtizedekre, hogyan készül a hálaadásra, milyen kérések vannak a
szívében?*

– *A hálaadás az maximális, de a kérések közül az első az mindig a
bocsánatkérés az elszalasztott lehetőségekért, hogy nem mindent használtam
fel úgy, ahogy azt kellett volna. *Ahogy mondani szokás: *gondolattal,
szóval, cselekedettel és mulasztással. *Sokat vét az ember a hivatás
gyakorlása során is. Azt hiszem, erőt is kell kérnem a maradék időben a
továbbiakra. Mert még mindig van lehetőség, és ezért hálát kell adni*.
Hálát kell adni mindazért, ami sikerült, mert az is ajándék.*

*Az ember nem tesz semmit a maga erejéből*.* Nem terveztük meg magunkat*,
*nem* *építettük fel magunkat,* *mi* *nem* *tárgyak vagyunk. Saját magunkat
és életünket is ajándékba kapjuk.*

*A hivatást is ajándékba kapjuk. Az életünkben számos helyzetet ajándékba
kapunk. Tehát ez az évforduló is a hálaadás ideje kell hogy legyen*. A Ez
az, ami engem most teljességgel foglalkoztat, és ez az, ami eltölti a
szívemet.

*– Végül engedje meg, hogy az Olvasók nevében csatlakozzunk a hálaadásához
életéért, hivatásáért! A Jóisten gazdag áldását kívánjuk életére és
szolgálatára. Imáinkban hordozzuk bíboros atyát és szándékait!*

*Lejegyezte: Hollósi Judit*

*Fotó: Lambert Attila, Merényi Zita, Halász Gábor*

*Kuzmányi István/Magyar Kurír*

*Az *
--------- következő rész ---------
Egy csatolt HTML állomány át lett konvertálva...
URL: <http://turul.kgk.uni-obuda.hu/pipermail/grem/attachments/20250628/97e7f2b1/attachment.html>