[Grem] Hervasztó: a magát minimum kulturálisan kereszténynek tartó ember megelégszik egy csoffadt kis fogyással – jól van ez így, de tényleg?

[KEA]

Hervasztó: a magát minimum kulturálisan kereszténynek tartó ember 
megelégszik egy csoffadt kis fogyással – jól van ez így, de tényleg?

Mondja, kérem, ön is elhatározta, hogy a szentévben több hidrogénezett 
kókuszzsírt fog enni?

Mandiner, 2025.01.05. -- Francesca Rivafinoli
https://mandiner.hu/belfold/2025/01/hervaszto-a-magat-minimum-kulturalisan-keresztenynek-tarto-ember-megelegszik-egy-csoffadt-kis-fogyassal-jol-van-ez-igy-de-tenyleg


Itt az új év: a boltok polcai a jobb és egészségesebb kezdet jegyében 
megteltek

teljes mértékben hidrogénezett kókuszzsírból és zöldborsófejérjéből 
összerakott vegán mascarponékkal, továbbá csicseriborsólisztből és 
guargumiból kikevert tojáspótlóval;

akciós a bluetooth-os mérleg és a jógaszőnyeg – tényleg nem lehet 
panasz, mindenki megkapja a vélt segítséget ahhoz, hogy újévi fogadalma 
nyomán testileg formába lendüljön.

Nem kérdés, persze, hogy a hidrogénezett kókuszzsírt hírből sem ismerő, 
ténylegesen egészséges életmód terén bőven akad a magyarok körében 
elhatározni- és tennivaló; ugyanakkor valamiképpen meghökkentő, hogy a 
kultúrkeresztény, miután jól megemlékezett a Betlehembe siető 
pásztorokról, a messzi távolból ajándékokkal felkerekedő bölcsekről, az 
életét felforgatni engedő Máriáról és Józsefről, és különösen a közénk 
jött Megváltóról,

milyen következtetést von le rendre fogadalomként az elkövetkező évére? 
Amikor még ott áll nappalijában a karácsonyfa az utat mutató csillaggal?

Hogy lefogy, kerüli a stresszt, illetve több időt szán magára.

Sehol egy utalás arra, hogy tömegek határoznák el: igyekeznek maguk is 
követni a betlehemi csillagot, megpróbálják komolyabban venni 
kereszténységüket. Amely pedig magában foglalja, hogy az illető 
megszenteli az Úr napját, azaz heti egy napra kikapcsol, hetente minimum 
egy órára lenémítja telefonját és betér egy templomba (eleinte akár csak 
egy csöndes ücsörgésre, aztán idővel ráérezve a közös ima és a 
szentségek ízére), tehát gyakorlatilag

strukturáltan, heti rendszerességgel, a naptárba illesztve, fixen kerüli 
a stresszt, figyel a lelkére és egy magasabb nézőpontból tekint rá az 
életére.

Ráadásul közösségben gyakorolva mindezt, ami alapból elősegíti a 
fogadalmakban való kitartást. Haladóbbak persze kitűzhetik azt is, hogy 
a fejlődés jegyében elmerészkednek egy jóféle lelkigyakorlatra – 
minőségi „énidő”, lelazulás, elengedés, feltöltődés; eszményi program a 
XXI. századi városlakó számára.

A hit komolyabban vétele magában foglalná továbbá, hogy a keresztény 
ember a nagyböjti és az adventi hetekben (ami összességében szinte az év 
egyötöde) valamiképpen böjtöl, továbbá alapesetben az év minden 
péntekjén (hardcore verzióban az összes szerdán is) kerüli a húst 
és/vagy egyéb önmegtartóztatást gyakorol – abszolúte nem 
testsúlycsökkentési céllal, mellékhatásként azonban mégis rendszeressé 
téve a mértékletes fogyasztást, ráadásul egy-egy elcsábulás esetén 
hétről hétre új lehetőséget kapva az újrakezdésre.

Nagyböjtben még befigyelhet a keresztútjárás is – egy-egy tavaszi napon 
AirPods nélkül, a stációkon merengve felgyalogolni egy kálváriára, az 
egyenesen 3 in 1:

testedzés is, énidő is, és még sokrétű szabadtéri meditációs alkalom is. 
Hát kell ennél hatékonyabb időfelhasználás ebben a rohanó világban?

Satöbbi, a pszichológusok által is javasolt mindennapos hálaadástól és 
az önreflexiót segítő rendszeres lelkiismeret-vizsgálattól kezdve 
egészen a mammon stresszes hajszolásának abbahagyásáig – valahol 
meghökkentő igénytelenség, ha ehelyett a tökéletesen megalkotott komplex 
életviteli csomag helyett, amelyet épp a bejglihegyekkel megünnepelt 
szent karácsony kínál fel nekünk a Megváltó születésével,

a magát minimum kulturálisan kereszténynek tartó ember megelégszik egy 
csoffadt kis fogyással.

Hiszen elméletben már-már a tízmillió kereszténység-szakértő országában 
élünk, ahol a kormánypárti tábor jelentős részben épp azért szavaz úgy, 
ahogy, mert a miniszterelnök szívósan igyekszik védeni az önsorsrontó 
Európa keresztény gyökereit, míg az ellenzéki tábor a „nereszténység” 
ádáz ellenzőjeként lép fel, annak bukását és a valódi keresztény 
értékrend felvirágzását várva egy, a farizeusság és a képmutatás összes 
lehetséges ismertetőjegyét magán viselő álprófétától –

az elméleteken túli személyes gyakorlat azonban mintha széles körben 
hibádzana.

Milyen szép lenne elhatározni, hogy a 2025-ös évben ki-ki önmaga is 
mindent megtesz a kereszténység továbbörökítése érdekében, beleértve a 
lemenők és a keresztgyermekek hiteles nevelésének komolyanvételét és a 
templomok látogatását, mielőtt a lesajnált Hollandiához hasonlóan idővel 
mifelénk is funkciójukat vesztenék egyes épületek (ha a református Orbán 
évről évre fel tud kelni a rorátékra, akkor egy katolikus is 
kipróbálhatja egyszer-egyszer az ilyesmit, például). Vagy a másik 
oldalon: vajon hány tiszás harci kommentelő fogadta meg a tisztelet, a 
szabadság és az agyonhivatkozott Szent Pál-i szeretet jegyében, hogy 
2025-ben szelíd lelkülettel fog viseltetni a másképp gondolkodókkal szemben?

De volnának még konkrétabb megfogadnivalók is.

A katolikus templomokban a szilveszter esti hálaadás keretében tartott 
éves beszámolókból kiderült: miközben arányaiban egész sok gyerek lesz 
elsőáldozó (már csak arra kellene odafigyelni, hogy a szülők a későbbi 
vasárnapokon is elfáradjanak gyermekeikkel a misére, hogy az elsőáldozás 
valóban az első legyen, ne pedig az egyetlen), ezzel szemben

2024-ben (is) az eltemetett hívek túlnyomó többsége úgy halt meg, hogy 
egyetlen hozzátartozójának sem jutott eszébe elintézni számára a betegek 
szentségének felvételét.

Az ágyban fekvő katolikus többnyire nem részesül az őt megillető 
szentségben, mert családtagjainak vagy nem jut eszébe a dolog, vagy 
abban a tévhitben vannak, hogy aki fölött egy pap elmond egy imát, és 
akit megkennek szent olajjal, az menten meghal. Ezzel szemben a 
tényleges tapasztalat az, hogy a beteg lelkileg megkönnyebbül, és vagy 
erőre kap és jobban lesz, vagy könnyebben távozik – melyik keresztény 
lenne olyan szívtelen, hogy megtagadja a betegtől ezeket az opciókat? „E 
szent kenet által és nagy irgalmassága szerint segítsen meg téged az Úr 
a Szentlélek kegyelmével; szabadítson meg bűneidtől, üdvözítsen téged, 
és erősítsen meg jóságosan” – ezt az imát mondaná el a katolikusoknál a 
pap a szenvedő mellett, ha odahívnák.

Ebből melyik szótól féltjük a dédit? Az irgalmasságtól? Vagy a jóságostól?

Ha humbug lenne az egész, nyilvánvalóan nem rimánkodnának az eleve 
túlterhelt papok, hogy szíveskedjenek gondolni erre a hívek, és 
ugrasszák ki őket hóban-fagyban, hogy a békés sziesztázás vagy a 
kényelmes elvacsorázgatás helyett ingyen meglátogathassanak egy beteget 
vagy haldoklót – így hát akár a szkeptikusabbja is nyugodtan 
megfogadhatja, hogy a bizalom és a remény jegyében megkezdődött 2025-ös 
szentévben adott esetben halogatás nélkül él az efféle lehetőségekkel. Is.

Már csak azért is, mert az 1300 óta meghirdetett szentév rendszerint 25 
évente egyszer köszönt ránk

– akinek fontosak a keresztény hagyományok, az ilyentájt nyilvánvalóan 
nem tehet úgy, mintha egy közönséges tucatévet kezdenénk meg, nem pedig 
a megújulás, a kiengesztelődés és az irgalom különleges időszakát. Ha a 
világ 25 évente megülné az ideális testtömeg-index évét, különleges 
alkalmakat kínálva az egyéni és közösségi fogyókúrázásra, nemde az is 
jobban kedvet kapna a diétázáshoz, aki egyébként már hátat fordított az 
egésznek? Nagy eséllyel kíváncsi lenne, nem mutatnak-e esetleg valahol 
mégis egy neki való metódust, és egyébként is, 25 évben egyszer csak 
kipróbálja az ember, abból baj nem lehet.

Úgyhogy akkor hasonlóképpen a szentévben is, felekezettől függetlenül is:

kegyelmekben gazdag, boldog nekifutást mindannyiunknak!
-- 

Üdvrivalgással:
KEA.