[Grem] !!!! Salerno atya főleg az Andok szegényeinek, rabszolgáinak, szervkereskedelem áldozatainak a misszionáriusa

[Emoke Greschik]

 Szegények misszionáriusa
[image: cikk cover 2024 06 03 2 Medium 1]
Giovanni Salerno atya - Fotó: msptm.com

*Giovanni Salerno atya, az elhagyott, bántalmazott gyermekek alázatos
szolgája az Andokban**.*

*„Kérlek titeket, hogy imádkozzatok értem azért, hogy a legnagyobb
kegyelemben részesüljek, amiben az ember csak részesülhet. Hogy a Szűzanya
eljöjjön értem, és a mennybe vigyen.”* Ez volt a kérése Giovanni Salerno
atyának, a Harmadik Világ Szegényeinek Szolgái Missziós Mozgalom (Opus
Christi Salvatoris Mundi) alapítójának, amikor 2015-ben lemondott a
rendfőnöki tisztségéről. A kívánsága 2023. február 4-én, Mária szeplőtelen
szívének napján beteljesedett.

Amikor a “Misszionáriusok” c. legutóbbi hírlevélben ismét bemutatták
életének különböző állomásait, nagyon meghatódtam, és ajándék gyanánt egy
újabb portrét akartam szentelni ennek a nagyszerű embernek, aki az Úr
ajándéka volt a szegények között is a legszegényebbeknek. (Az első cikk a
4/96-os Vision-ban jelent meg.)

1997-ben találkoztam Salerno atyával, akit egyik munkatársa úgy jellemzett,
hogy “kevés szó, de annál több tett”. A repülőtérre vezető úton a
torlódásban azon töprengtem, hogy valójában semmit sem tudok arról az
emberről, akivel az interjút akarom készíteni. Csak azt, hogy Bécsben
lelkigyakorlatokat tart majd fiataloknak. De hála Istennek Salerno atya
megszólított, különben lemaradtam volna az első olasz nyelvű interjúmról.

A tetemes késésem miatti bocsánatkérésemet szeretetteljes szavakkal
szakította félbe a rám türelmesen várakozó, vastag szemüveges, legkevésbé
sem feltűnő férfi. Csak a beszélgetésünk során és a később elküldött
írásait olvasva sejlett fel számomra ennek a nyugalmat és alázatot sugárzó
Ágoston-rendi szerzetesnek a csodálatos munkássága.

1938-ban született Szicíliában, és már egészen fiatalon szerette volna az
életét a szegényeknek szentelni.

Öt éves volt, amikor az elsőáldozásra való felkészítésnél a plébános
mutatott a gyerekeknek egy almát és egy abból kivágott vékony szeletet, és
így szólt: *„Ha ez az alma a Földgolyó, akkor ez a vékony szelet mutatja
mindazokat, akiknek a Földön jól megy a dolguk. Az alma többi része pedig
minden más embert jelent, akik éheznek, és a legszükségesebb dolgok is
hiányoznak az életükhöz. Mivel Jézus az elsőáldozó gyerekeket abban a
kegyelemben részesíti, hogy kéréssel fordulhatnak hozzá, használjátok ki a
lehetőséget, hogy annyit kérjetek tőle a szegények számára, amennyit csak
tudtok.”*

„Ebben a pillanatban támadt fel bennem a vágy, hogy misszionárius legyek.
Amikor a kínai, afrikai és latin-amerikai emberekről hallottam, a
legnagyobb kívánságom az lett, hogy segítsek nekik”

– emlékezett vissza Salerno atya.

Fiatalemberként belépett az Ágoston rendbe, ahol 1961-ben pappá szentelték.
Ezt követően a szülőhelyén, Szicíliában a legszegényebbek gondozásával
foglalkozott, amíg VI. Pál pápa 1968-ban meg nem alapította a perui
Chuquibambilla prelatúrát azzal a szándékkal, hogy azt az olasz augustinus
atyákra bízza.

Ahogy akkoriban Salerno atya mesélte, nem értette, hogy miért kell olyan
messzire mennie, hiszen Szicíliában is annyi szegény van. De a gondolat nem
hagyta nyugodni, mert tudta, hogy ott van rá szükség. Ekkor határozta el,
hogy Peruba megy, az első Ágoston-rendi misszionáriusok egyikeként.

Az elutazás előtt orvosi tanulmányokat is folytatott, mivel tudta, hogy az
indiánok az Andokban semmiféle orvosi ellátásban nem részesülnek. *„Szicíliából
már ismertem a szegénységet, de még az ottani valóban szegények és az
andoki indiánok között is óriási különbség van. Ott a valóság ezerszer
keményebb, mint amit korábban hallottam róla. Az indiánok kunyhóiban nincs
szék, nincs ágy, nincs asztal. Egyszerűen semmi sincs. Egyetlen helyiségben
zajlik az életük, ami egyszerre konyha, kisebb háziállatok tartózkodóhelye
és háló is. Az alvóhelyük gyakran csak egy szőrme, és a legtöbbnek egyetlen
ruhája van. Apurimacban még kőkorszak van” *– mesélte.

Salerno atya már az első naptól kezdve a szegényeket és betegeket
gondozásával foglalkozott. Látta a szörnyű nyomorúságot a perui hegyekben
és városokban, különösen a szüleiktől elszakított és rabszolgamunkára
kényszerített, többnyire alultáplált gyermekek szörnyű sorsát. Gyakran
halálra verik, megerőszakolják, elcsúfítják őket. Látta a fiatal lányok
sorsát is, akiket gazdag fiatal diákoknak adnak el Limában, hogy
szórakoztassák őket, és akiket, ha teherbe esnek, abortuszra
kényszerítenek. Szemtanúja volt a beültetésre szánt szervek szörnyű
kereskedelmének: az elhagyott gyerekeknek egyszerűen kioperálják a
veséjüket.

És hányszor talált magára hagyott gyerekekre olyan kunyhókban, ahova
négykézláb tudott csak bemászni, olyan kicsi volt a bejárat! Igen, számára
az elhagyott csecsemőkkel, kóborló, éhező, beteg és fogyatékos gyermekekkel
és fiatalokkal való találkozás napi gyakorlatnak számított.

Nem tudott nem cselekedni, ezért mobil egészségközpontokat hozott létre az
Andok legkülönbözőbb pontjain, ahol a gyerekekről gondoskodni lehetett,
oltást kaphattak, és ahol az őslakosokkal a legfontosabb
terhesség-megelőzési módszereket megismertethették. Végtelen volt a nyomor!

Ugyanakkor megtapasztalta az indián lakosság csodálatos hitét: képesek
úttalan utakon napokig gyalogolni, hogy találkozzanak egy pappal, aki nekik
Istenről beszél és vizet megáldja. Mint mondta,* „a szegényeket volna
szerettem az evangélium gazdagságával megajándékozni, de én kaptam a
legszegényebbektől ajándékot, amikor általuk az én hitem megerősödött.”*

Tíz éven keresztül próbálta a legjobbat nyújtani, hogy elégedett lehessen
saját magával, ugyanakkor tudta, hogy ennél is többet kell tennie.
Különösen a rabszolgasorsba taszított gyerekek hatottak rá nyomasztólag.
Segíteni szeretett volna rajtuk, de tisztában volt a saját határaival is.
Aki a rabszolgaság ellen hadakozik, annak hadat üzennek.

Salerno atya erről így ír a könyvében: *„nem tudjátok milyen az, ha az
ember olyan gyerekekkel van körülvéve, akiknek nincsenek szülei, akik
üldözésnek vannak kitéve, akiket el kellene bújtatni, de az ember nem
tudja, hol lenne számukra egy biztonságos hely.” *Sokáig próbálkozik saját
erőből, és csak hosszas vívódás után egyezik bele, hogy egy ötéves indián
kislány olasz nevelőszülőkhöz kerüljön.

A kislány jó kezekbe került, és az új hazájában sokat mesélt a testvérei
szenvedéseiről, akik szintén szerették volna, ha vannak szüleik. Amikor ezt
Salerno atya megtudta, megpróbálta őket is megszabadítani a
rabszolgasorsuktól. Nem egy alkalommal kockáztatta, hogy börtönbe vessék,
és a rágalmakkal is meg kellett küzdenie. Végül mégis sikerült segítenie.
Mesélt az akkor ötéves Noémiról, akit senki sem akart befogadni a
környezetében, akit a padrone, azaz a rabszolgatartója elől kellett
rejtegetnie, és aki ma boldogan él Firenzében.

Mindez milyen csodálatosnak tűnik! Mégis úgy tartja Salerno atya, hogy csak
sokkal később sikerült neki az Istenhez vezető utat igazán megtalálni. Az
első lökést II. János Pál pápa *Populorum Progressio* enciklikája adta,
amely minden jóakaratú embert arra buzdít, hogy személyes elkötelezettséget
vállaljon a szegények legszegényebbjei iránt. Aztán meghatódottan beszélt
arról az emlékezetes napról, amikor II. János Pál pápa Cuzcóban mondott
beszédet. *„A pápa szavai úgy hullottak a szívembe, mint az Etnából feltörő
tüzes láva. Az az 1985. február 3. a hideg és az eső ellenére a fény és a
melegség napja volt számomra, ezért ezt a napot választottuk mozgalmunk
alapításának napjául.”*

A világtól elvonulva, imával próbálta megtalálni azt az utat, amelyre Isten
elhívást adott neki. Amikor már biztos volt abban, hogy Isten nevében
cselekszik, habozás és kétségek nélkül hozta meg döntését. Salerno atya,
akit én olyan visszafogottnak láttam a gesztusaiban, és aki soha nem akart
a figyelem középpontjába kerülni, izzó szavakkal fordult az emberekhez és
kért a felhívásban segítséget a legszegényebbek számára.

Az atya 1986 májusában mutatta be az általa alapítandó mozgalom tervezetét
az őt bátorító toledói érseknek.* „Amit szeretnék, hogy az Egyház és a pápa
kívánságát teljesítsem. Az Egyház az egyetlen szervezet, amely a
szegényekben Krisztus és az Egyház arcát látja. Ha pedig ezt nem látjuk meg
és nem ismerjük fel a szegényekben, az őket még kisebbé és még szegényebbé
teszi.”*

A mozgalomnak a „Harmadik Világ Szegényeinek Szolgái Missziós Mozgalom”
nevet adta. Ahogy a maga csöndes módján mesélte, a „szolga” szó életre
szóló programot jelent. *„Csak úgy tudjuk a szegényeket szolgálni, ha arra
a szintre emeljük őket, ami megfelel nekik – ez pedig a barátság és a
testvériség szintje.”*

Ahogy hallgattam, éreztem, hogy ő nem csak a szegények, hanem a
testvéreinek is a szolgája. *„Ha az ember a szegények szolgája akar lenni,
akkor először Krisztus példájára Isten szolgájának kell lennie. Csak az
Istennek való teljes odaadásban lehet a legszegényebbeket szolgálni, értük
akár meg is halni. Nem elég, ha csak vonzódsz a szegényekhez, ennél többre
van szükség: szinte kényszert kell érezned, hogy teljesen átadd magad
Istennek. Csak ekkor érted meg a szegények kiáltását, és csak ekkor leszel
kész arra, hogy akár az életed árán is kiállj értük.”*

Az ezt követő tíz esztendőben Peruból, Spanyolországból, Mexikóból,
Lengyelországból, Franciaországból és egy sor másik országból sokan
csatlakoztak hozzá. Azért jöttek, hogy az életüket valamilyen formában
teljes egészében és halálukig a szegények szolgálatába állítsák.

1985-től kezdődően aztán felgyorsultak az események. *„Egy szeretettel teli
szív ezer dolgot akar”*, mosolyog Salerno atya. Egy nagyobb adománynak
köszönhetően a karmeliták egyik üresen álló cuzcói épületében megnyithatta
a „Szent Teréz galambjai” otthont, ahol a Szegények szolgái rendi nővérek
70 senkinek sem kellő, elhagyott és többnyire testileg vagy lelkileg beteg
kisgyereket vehettek körül szeretettel és gondoskodással.

Az utcán élő rengeteg gyerek, akik a napot csavargással töltötték, iskolába
nem jártak, és a szétzilált családokból elmenekült kislányok részére
Salerno atya házakat nyitott, ahol az otthontalan gyerekek és fiatalok új
otthont találtak és megtapasztalhatták, hogy mit jelent, ha szeretik őket
és vigyáznak rájuk. Az otthonokban a gyerekek hittanoktatásban és
szakképzésben is részesülnek, hiszen csak így van arra esélyük, hogy
valamennyire is független és hasznos tagjai legyenek a társadalomnak.

A legszegényebb cuzcói gyerekek számára 1997 áprilisában nyitotta meg
kapuit a „Francisco y Jacinta Marto” nevű iskolája, amely a fatimai látnok
gyerekekről kapta a nevét. Itt a gyerekek ingyenesen kapnak alapképzést.

Ugyanebben az évben a perui elnök is látogatást tett Salerno atyánál. Az
elnök egy mosógép, sőt esetleg egy autó adományozását is kilátásba
helyezte, ugyanakkor az atya tudta, hogy az elnök hivatali ideje alatt
törvénybe foglalták, hogy a homoszexuális párok is örökbe fogadhatnak
gyerekeket. Salerno atya a kötelességének érezte, hogy ezt válaszolja: *„Hogyan
fogadhatnék el ajándékot Öntől, aki erkölcstelen törvényeket hoz, mint
például az örökbefogadásról szólót? A legnagyobb ajándék az lenne, ha olyan
törvények születnének, amelyek erkölcsileg helyesek, és jobb jövőt
biztosítanak a gyermekeknek.”* Mekkora bátorság kell ahhoz, hogy így
kiálljon valaki a meggyőződése mellett!

Azoktól az évektől fogva rendszeresen kaptuk a közösség negyedéves
jelentéseit, Ezeket jobban szemügyre véve, megindulva nézem az általuk
indított 1000 szeretet-akciót.

A mozgalom ma több közösségből és testvériségből áll. A nővérek közössége
gondozza az ún. Lányok városát. Itt beteg és koraszülött lányokról is
gondoskodnak, akiket a fiatalkorúak bírósága a felügyeletükre bízott. A
lányok a műhelyekben és a közösség saját iskolájában tanulhatnak különböző
szakmákat. A nővérek odaadásukkal igyekeznek Isten gyengédségét közvetíteni
a gyermekeknek. *„A mély sebek begyógyulhatnak, és az életüket súlyos
teherként gyengítő tévelygésekből is kigyógyulhatnak”* – írja az egyik
nővér a hírlevélben. Nyilvánvaló, hogy csak Isten kegyelméből lehetséges
ilyen mély gyógyulás.

A Cuzco melletti „Fiúk városában” papok és világi testvérek gondoznak
fiúkat, akik gyakran árvák, és a megrázó családi viszonyok miatt szenvedtek
súlyos lelki sérülést. Itt is van a számukra egy szakmai képzési központ. A
képzésre nagy hangsúlyt helyeznek, hiszen a képzés a méltóságteljes élet
kulcsa. A papok is segítséget nyújtanak ahhoz, hogy a gyerekek megszerzett
szakmai tudásukat a társadalom hasznos szolgálatába állíthassák.

A misszionáriusok kontemplatív ága teljes egészében az imádságnak szenteli
magát. A „Názáreti ház” olyan családoknak ad otthont, akik igyekeznek
szentségi életet élni és a szegényeket szolgálni. Elsősorban az iskolákban
és a műhelyekben tevékenykednek, de a szenvedő gyermekek gondozásában is
részt vesznek.

A rengeteg, különféle feladatot ellátó missziós központot lehetetlen még
csak megközelítően is áttekinteni. És hogy azokban mennyi csodálatos dolog
valósult meg ezekben az években! Csak egy-két kiemelkedő eseményt
említsünk: az egyik nővér arról mesél, hogy mennyire kiteljesedik minden
nap, amikor értelmi fogyatékos gyerekekkel foglalkozik, és ez őt mekkora
örömmel és hálával tölti el. És milyen boldogok voltak a misszionáriusok,
amikor az egyik hegyvidéki faluban, ahová misézni és a betegeket ápolni
jártak, sikerült megmenteniük egy idős asszonyt, aki teljesen magára
hagyva, közel az éhhalálhoz, kiszáradva és véres lábakkal egy csirkeólban
feküdt.

A hírlevelekben az olvasó újra meg újra csodákra bukkan.* „Fogjatok egy
botot, és verjetek agyon!”* mondta egy férfi a körülötte ácsorgóknak,
miután súlyos autóbalesetet szenvedett. A gyomránál szenvedett súlyos
sérüléseket, a belei látszottak, és szinte minden szerve megsérült, mint a
helyszínre érkező orvos megállapította. Itt már csak az ima és egy csoda
segíthetett. A család megkérte az egyik misszionáriust, hogy adja fel neki
a betegek szentségét. És tényleg gyorsan javult a súlyos sebesült állapota.
Azóta már biciklivel járja a környékét, ahol lakik.

Vagy nézzük a súlyosan beteg kisfiú történetét, akit az apja napokig cipelt
az Andokban magasan fekvő Cuzcóba. Pénz híján nem kapott orvosi kezelést.
Több napot és éjszakát is az utcán töltöttek, mire egy misszionárius rájuk
talált. A fiút a nővérek közösségénél helyezte el. Miután a cuzcói orvosok
nem tudtak segíteni, a nővérek a fiút Limába vitték, és imahadjáratba
kezdtek érte. Minden belső szerve beteg volt. Limában meg is operálták, de
az orvosok sem adtak neki két hétnél többet. Eközben az egész közösség a
gyógyulásáért imádkozott, és láss csodát: már a következő vizitnél
megmagyarázhatatlan jobbulást állapítottak meg az orvosok. A fiú azóta 10
éves, és kiválóan érzi magát a „Fiúk városában”.

Ez csak néhány példa Salerno atya, a nővérek és a világi testvérek áldásos
működésére. A mozgalom egyre terebélyesedik. Azóta már 18 országból
csatlakoztak atyák és testvérek, és nem csak Peruban, hanem Magyarországon,
Mexikóban és Kubában végzik tevékenységüket.

2015-ben Salerno atya átadta a közösség vezetését az utódjának. Mindenki
azt gondolná, hogy a jól végzett munka tudatában, de az egyre rosszabbodó
látása miatt is talán majd Szicíliában keres magának nyugalmat. De nem, a
fáradhatatlan misszionárius és szolga számára ez a kérdés fel sem merül. Az
újonnan létrehozott kubai gondozási központba ment, ahol nagy szükség van a
segítő kezekre, hiszen csak 300 atya jut 11 millió lakosra.

Kubában is az egymástól messze fekvő falvak között zarándokolt, hogy az
embereknek misét mutasson be, hitoktatást tartson számukra, és
meggyóntathassa őket. A többi testvérrel együtt betegeket látogatott,
feladta a betegek szentségét, élelmet és gyógyszert vitt a betegeknek,
amihez egész Kubában nehéz hozzájutni. Ez a teljes elkötelezettség csak sok
imával és Isten imádásával lehetséges. A misszionáriusok azt tartják
magukról, hogy ők “cselekvő szemlélődők” és nem aktivisták.

2017-re Salerno atya látása annyira gyenge lett, hogy már felismerni is
alig tudott valamit. Ekkor tért vissza a mozgalom limai központjába. Erről
az időszakról így ír: *„alig látok valamit, naphosszat a fotelben ülök, és
csak egyetlen feladatom van: egész nap imádkozni. Így most még inkább
imádkozom az egész világért… Hála Istennek, a votív mise szövegét kívülről
tudom, így egy testvérem segítségével minden nap mutathatok be szentmisét.
Számomra ez nagy kegyelem.”*

Még ebben az évben, február 4-én, miután a nővérek közössége is
megérkezett, Salerno atya itt a földön örökre lehunyta a szemét, hogy
felmenjen a mennybe az Atyához, akinek egész életét szentelte.

És az emberek egész áradata érkezett, hogy elbúcsúzzon tőle, és hogy
köszönetet mondjon neki. Ami a legjobban megindított, hogy oly sok fiatal
férfi és nő, a missziós iskolák egykori tanulói magukkal hozták az orvosi,
mérnöki, jogi vagy tanári diplomájukat, gyermekeiket és férjüket,
feleségüket, hogy megköszönjék az atyának, hogy mindezt lehetővé tette
számukra.


*Írta: Alexa GaspariFordította: Frick József*
Forrás: vision2000.at <https://www.vision2000.at/?nr=2024/1&id=4261>

<http://www.avg.com/email-signature?utm_medium=email&utm_source=link&utm_campaign=sig-email&utm_content=webmail>
Vírusmentes.www.avg.com
<http://www.avg.com/email-signature?utm_medium=email&utm_source=link&utm_campaign=sig-email&utm_content=webmail>
<#DAB4FAD8-2DD7-40BB-A1B8-4E2AA1F9FDF2>
--------- következő rész ---------
Egy csatolt HTML állomány át lett konvertálva...
URL: <http://turul.kgk.uni-obuda.hu/pipermail/grem/attachments/20240603/0169c962/attachment.html>