[Grem] Mi lesz a fiatal generációval határok nélkül? / Abigail Shrier új könyve

[Emoke Greschik]

 *Mi lesz a fiatal generációval határok nélkül? / Abigail Shrier új könyve*

https://axioma.hu/mi-lesz-a-fiatal-generacioval-hatarok-nelkul-abigail-shrier-uj-konyve-felrazo-hatasu/

Megjelent Abigail Shrier, a Visszafordíthatatlan károk szerzőjének új
könyve, amely több tabutémát is feszeget. Mi történik, ha a szülők nem
szabnak határokat a gyerekeiknek? Miért hívnak mára minden nehézséget
„traumának”? És mi lesz így a most felnövekvő nemzedékkel?

A terapeuták túlnyomó többsége ma nő. Ahogyan a klienseik túlnyomó többsége
is. De korábban szinte mind férfiak voltak – hívja fel a figyelmet Mary
Harrington, az *UnHerd oldalon*
<https://unherd.com/2024/02/bad-therapy-is-stunting-our-kids/>. Sigmund
Freud a csecsemőkori fejlődéssel kapcsolatos nézeteit a fiúk számára jobban
kidolgozta, mint a lányok számára. Akkoriban az apa központi szerepet
játszott mind a kultúrában, mind a gyermekek fejlődésében. Ő képviselte a
tekintélyt, a hierarchiát, a határokat, és segítette a gyermek
függetlenedését. Egyszerre volt példa és versenytárs a fejlődő fiú számára.
Mára viszont a férfiak szinte teljesen kivonultak a terápiákból, mind
kliensként, mind szakemberként. Számít ez? Abigail Shrier, a *Wall Street
Journal* írójának új könyve szerint igen: ennek messzemenő következményei
lehetnek.
A férfiakkal együtt a tekintély is eltűnt

A *Bad Therapy:* *Why The Kids Aren’t Growing Up (Rossz terápia: Miért nem
nőnek fel a gyerekek?*) című könyv az úgynevezett terápiás
gyermeknevelésről szól az egyéni terápia, a pedagógia, és az egész kultúra
területén. A könyv szerint a ma elterjedt gyakorlatok távolról sem
segítenek, inkább csak ártanak. Azok a gyerekek és fiatalok, akiket a
„haladó világnézettel” átitatott, a határokat engedékenyen értelmező, a
traumákat feltáró, „beszéljük meg” típusú szülők és pedagógusok nevelnek,
neurotikusak, szorongóak és önzőek, mindenekelőtt pedig boldogtalanok.

Shrier nem sugall ok-okozati összefüggést a férfiak terápiából való
visszavonulása és a terápiás nevelés megjelenése között. De meglátása
szerint, mindkettő az apátlan világ tünete.

Ez pedig azt eredményezte, hogy a gyereknevelés ma jellemzően anyai
stílusú: csak a gondoskodás, a megértés, a határtalan empátia mutatkozik
meg. Ahogy a *Bad Therapy* bemutatja, a tekintélytől való elfordulás nem
nagyobb érzelmi intelligenciát vagy több kedvességet eredményezett, hanem
szorongó, fékezhetetlen fiatalokat.

Shrier könyve szerint a határok felállítása és a büntetés nem traumatizálja
a gyerekeket. Általában a korai nehézségek sem traumát, hanem rugalmasságot
eredményeznek. A trauma nem „tárolódik a szervezetben’”. A gyerekek
érzéseinek validálása nem kölcsönöz nekik nagyobb biztonságérzetet. Ha
állandóan megkérdezzük a gyerekeket, hogy hogyan érzik magukat, azáltal nem
lesznek magabiztosabbak.

Ezek a hiedelmek mégis „szentírássá” váltak a liberális Amerikában – és
ezáltal mindenhol, ahol az amerikai kultúra terjed. A tehetősebb amerikaiak
körében a terapeutákat rendszeresen felbérlik, hogy segítsenek a gyermeknek
feldolgozni egy háziállat elvesztését, vagy bármilyen érzelmi problémát.
Azok számára, akik nem engedhetik meg maguknak, hogy magánterapeutát
hívjanak, ugyanezt a világnézetet a pedagógusok közvetítik.
A liberális nevelés boldogtalan gyermekeket eredményez?

Abigail Shrier rámutat, hogy az alig serdülő gyermekkel rendszeresen olyan
kérdőíveket töltetnek ki, amelyek a szüleiket kritizálják, arra ösztönzik
őket, hogy mentális betegnek vallják magukat, és időnként olyan sok
információt adnak az önkárosító módszerekről vagy öngyilkossági
kísérletekről a kérdezés során, hogy egy befolyásolható gyermek könnyen azt
hiheti, hogy ezek „utasítások”.

Mindez boldog, kiegyensúlyozott generációt hozna létre? Nem igazán.

Shrier szerint ez a rendszer nem ösztönzi a rezílienciát és az érzelmi
intelligenciát, sőt éppen abban az életkorban számolják fel a határokat és
elvárásokat, amikor arra a fiataloknak a legnagyobb szükségük lenne.

A jómódúak fiataloknál pedig azt eredményezi a rendszer, hogy terapeutára
van szükségük ahhoz, hogy mondjuk merjenek telefonálni egy hivatalos
ügyben, vagy hogy felkészüljenek arra, hogy barátokat szerezzenek a
középiskolában vagy a főiskolán. Kutatások szerint a 40 év alatti brit
munkavállalók jóval nagyobb valószínűséggel *vesznek ki szabadságot
<https://www.thetimes.co.uk/article/young-more-likely-to-be-out-of-work-than-forty-somethings-in-mental-health-crisis-6ghwxcchh>*
mentális egészségügyi nehézségek miatt. Ez is arra enged következtetni,
hogy valami hasonló már a fiatalabb felnőtteknél is elterjedt az Egyesült
Királyságban.

A *Bad Therapy* továbbá azt állítja, hogy a terápiás szülői magatartás a
pszichés zavarok és az iskolai rossz viselkedés robbanásszerű növekedésével
jár együtt:

„A gyerekek teljesen összeomlanak, hisztiznek, sikítoznak, kiabálnak,
dobálóznak, sírnak, öngyilkossággal fenyegetőznek” egy olyan iskolai
rendszerben, amely nem követel önfegyelmet a diákoktól, és úgy véli, hogy
bármiféle elvárás ésszerűtlen.

Shrier egyenes vonalat húz a szülői tekintély elvesztésétől a politikai
szélsőségességig, megjegyezve, hogy a szélsőséges mozgalmak a BLM-től a
szélsőjobboldaliakig gyakran azokat a fiatalokat vonzzák, ahol hiányzik a
tekintélyelvű nevelés.

Mit kell tehát tenni? A könyv központi üzenete talán így foglalható össze:
kevesebb technológia, erősebb határok. A *Bad Therapy* szerint, ha
valakinek (jó) terápiára van szüksége, azok nem a gyerekek, hanem a szüleik.
--------- következő rész ---------
Egy csatolt HTML állomány át lett konvertálva...
URL: <http://turul.kgk.uni-obuda.hu/pipermail/grem/attachments/20240602/adf114df/attachment.html>