[Grem] Aquinoi Szt. Tamás minden idők emberéhez szól / Deák Hedvig domonkos szerzetesnő

[Emoke Greschik]

 Minden idők emberéhez szól – Deák Hedvig OP a 750 évvel ezelőtt elhunyt
Aquinói Szent Tamásról
Nézőpont <https://www.magyarkurir.hu/nezopont> – 2024. február 27., kedd |
20:00
https://www.magyarkurir.hu/hirek/minden-idok-emberehez-szol-deak-hedvig-op-750-evvel-ezelott-elhunyt-aquinoi-szent-tamasrol

Az idei esztendőben világszerte megemlékeznek arról, hogy hétszázötven
évvel ezelőtt, 1274. március 7-én adta vissza lelkét a Teremtőnek Aquinói
Szent Tamás domonkos szerzetes, pap, minden idők egyik legnagyobb
filozófusa és teológusa. Az „angyali doktort” XIII. Leó pápa 1880-ban
minden katolikus tanítói tevékenység védőszentjévé tette.

*Deák Hedvig domonkos nővérrel, a Sapientia Szerzetesi Hittudományi
Főiskola tanárával beszélgettünk.*

*– Aquinói Szent Tamás a nápolyi Aquinói grófok nemzetségéből származott.
Egyes életrajzírói szerint a nyolc testvér közül ő volt a legfiatalabb,
ezért szülei egyházi pályára szánták, bencés szerzetesnek. Végül mégis
domonkos lett, annak ellenére, hogy a családja erőszakkal próbálta
megakadályozni ebben.*

– A szülei minden bizonnyal az akkor hagyományos egyházi karriert szánták
neki. Amennyire tudjuk, Tamás az Aquino közelében fekvő Roccasecca várában
nőtt fel, ezért a szülei a közeli montecassinói bencés apátságba adták be,
ott nevelkedett nagyjából öt és tizenöt éves kora között. Valószínűleg az
volt a tervük, hogy egykor majd Tamás lesz Montecassino apátja. Időközben
azonban úgy alakult, hogy – az ingatag politikai helyzet miatt – nem
akarták a monostorban tartani, hanem elküldték tanulni a II. Frigyes
császár által újonnan alapított nápolyi egyetemre. Tamás ekkor, tanulmányai
révén találkozott először a domonkosokkal, egészen pontosan az akkoriban
Nápolyban tartózkodó két domonkos szerzetessel, rajtuk keresztül pedig
azzal az új szerzetesi ideállal, amelyet a domonkosok képviseltek:

közösségben, önkéntes szegénységben élve tanulmányozni Isten igazságát,
igéjét s hirdetni azt. Ez volt az az eszmény, amely Tamást életre szólóan
magával ragadta.

Ezért a családjával is dacolva belépett a Prédikátor Testvérek Rendjébe.
Tudjuk, hogy hosszú ideig tartott a család ellenállása: a testvérei
elrabolták, és a családja egy évig házi őrizetben tartotta, így akarták
eltéríteni a szándékától, de végül, látva eltökéltségét, elengedték.

*– A családja tehát nem azt ellenezte, hogy szerzetes legyen, hanem hogy
szegénységben élő, prédikáló barát.*

– Igen, ez így volt. A benedeki regulát követő monostorok betagozódtak az
akkori feudális társadalomba, hatalmas intézmények voltak, nem tűzték célul
maguk elé a városi polgárság evangelizációját. A domonkosok ezzel szemben
nem voltak helyhez kötve, a városokban éltek, szegénységben, és életük
fontos része volt az intellektuális képzés. Talán Chesterton mondta
egyszer: olyan volt ez, mintha egy arisztokrata család sarja hirtelen hippi
akarna lenni. Ez persze erős megfogalmazás, de tény, hogy a domonkosok
fellépése akkoriban nagyon újnak számított. Bár a pápaság kezdettől
erőteljesen támogatta ezt az életformát, mégis

rengeteg ellenállással találkoztak a kolduló szerzetesek. Nemcsak Tamás
családja viszonyult hozzájuk ilyen ellenségesen, hanem például a párizsi
egyetemen a világi klerikusok és a tanárok is, többek között azért, mert
egyháztanilag nem tudták hová tenni a koldulókat.


*Andrea di Bonaiuto: Aquinói Szent Tamás, a „Doctor Angelicus” szentekkel
és angyalokkal (14. század)*

*– Tamás tizenkilenc éves korára elvégezte az egyetemet. Ez általános volt
a 13. században a jobb módú családok fiai körében? Vagy döntően
közrejátszott ebben a kivételes tehetsége?*

– Valójában ekkorra még nem fejezte be az egyetemet. Tamás amúgy tényleg
egészen különlegesen tehetséges volt, de egyébként is teljesen normálisnak
számított, hogy ilyen korú fiatalok egyetemre járnak. Az egyetemnek először
az úgynevezett artes fakultását végezték el, ami a mai bölcsész- és
természettudományi karnak felel meg. Akkoriban a hét szabad művészet
tanulmányozása volt a belépő a további egyetemi tanulmányokhoz, a
teológiához, orvostudományhoz, joghoz.

*– Tamás húszévesen Párizsba került. Itt Albertus Magnusnál (Nagy Szent
Albert) tanult, és hamarosan Kölnbe ment vele. Néhány év elteltével
Albertus javaslatára visszaküldték Párizsba, ahol egyetemi tanár lett. Nagy
Szent Albert óriási hatással volt Tamásra, elsősorban azzal, hogy ő
ismertette meg vele Arisztotelész tanait.*

– Valóban, rajta keresztül ismerte meg például a *Nikomakhoszi etikát* és
Arisztotelész más műveit, amelyek akkor viszonylag újdonságnak számítottak.
Arisztotelész megítélése ekkor még nem volt egyértelmű egyházi körökben,
írásait nem ajánlották olvasásra. Ennek oka az volt, hogy az Egyház által
addig előnyben részesített platóni filozófiához képest egészen újszerű
módon közelített kérdésekhez. Nem látszott, hogyan lehet Arisztotelész
tanait összeegyeztetni a keresztény hittel, és akadályt jelentett ebben az
is, hogy a gondolatait egyes filozófusok úgy használták fel, hogy a
keresztény hittel ellentétes vélekedésekre jutottak. Nagy Szent Albert
mutatott rá arra, hogyan lehet Arisztotelészt gyümölcsözően tanulmányozni
az Egyházon belül. Szent Tamás pedig követte őt ezen az úton.
Arisztotelésszel azonban nemcsak általa ismerkedett meg. A domonkosok
rendjében több rendtársa is fordította a műveit görögből, vagy arab
közvetítéssel görögből latinra.

*– Mi volt Arisztotelészben az, ami olyan erősen hatott Tamásra?*

– Több mindent is említhetünk. Egészen biztosan nagy hatást tett rá a
megismerésre vonatkozó filozófiája, vagyis az a meggyőződése, hogy a
megismerés az érzékekkel kezdődik, nem pedig az ideákra való
visszaemlékezéssel. Ez az ismeretelméleti realizmus szorosan kapcsolódik az
arisztotelészi antropológiához is. Ebből merítve tanítja Tamás  – amit
később, a Vienne-i Zsinaton a Katolikus Egyház a sajátjának ismert el
megfogalmazásában is –, hogy

az ember a test és a lélek egysége, tamási szóhasználattal: a lélek a test
formája.

Nem arról van szó tehát, hogy az ember lelke úgymond a testében lakozik,
mint valami börtönben. Ez a platóni nézőpont, amelyből az következik, hogy
valójában az volna a legjobb, ha a test nem is lenne, mert a lélek akkor
érezné magát a legjobban. Ezzel szemben Arisztotelész alapján Tamás azt
tanítja: az ember test és  lélek egysége, s e kettő nem keveredő egyesülése
az emberi személy. Ebbe a látásmódba szépen beleillik mindaz, amit az
Egyház a megtestesülésről, a test feltámadásáról, egyáltalán az anyagi
valóságról vall.

í– Nem is annyira szintézisbe hozásról van itt szó: Tamás szerint ugyanis a
hit és az értelem nem mondhat ellent egymásnak, hiszen az igazság forrása
egy, maga Isten. Ő adott értelmet az embernek, és ez az értelem az igazra
van irányítva. A hit pedig az ember értelmét – amely képes megismerni az
igazságot – megnyitja Isten igazságára: ez az értelem egyfajta felemelése.
Éppen ezért a hit és az értelem igazsága között nem lehet ellentét. Ez a
meggyőződése összefüggésben van azzal, ahogyan a természetes és a
természetfeletti rend viszonyát látja. Isten, mindaz, ami természetfölötti
nem versenytársa annak, ami a teremtés révén adott, ami természetes; a hit
és az értelem nem versenyeznek. Isten nem fenyegeti az ember emberi
mivoltát, hanem  felemeli, partnerré teszi az embert, és ebből az
következik, hogy a természet, a teremtettségünk, illetve a kegyelem
dimenziója között is egyfajta harmónia áll fenn. Az ember annak a
lehetőségével van teremtve, hogy az Isten felemelje őt magához a
természetfölötti rendbe. Ezt a harmóniát azonban nem úgy kell elgondolnunk,
mintha a természetes és a természetfeletti egyenértékű lenne, s az ember
jogot formálhatna a természetfeletti ajándékra, és nem is úgy, mintha a
kettő között pusztán folytonosság volna, hanem úgy, hogy nem ellentét van
köztük, hanem egyfajta nyitottság a teremtett voltunk részéről.

Tamás egész teológiai látásmódját ez a harmónia jellemzi: a kegyelem a
természetre épít. Érdekes módon a mai ember számára ez akadályozhatja is a
befogadását: túlzottnak érezhetjük ezt a kiegyensúlyozottságot, ezt a
harmóniát isteni és emberi között.

*– Szent Tamás szerint alapvetően a lelkiismeret által vezérelt értelem
határozza meg, hogy mi az erkölcsös, mi a jó. De mi a helyzet a rosszal?
Hol helyezkedik el Tamás teológiájában?*

– Ebben a kérdésben Tamás Szent Ágostonra hivatkozik: a rossz a jó hiánya.
Ha erkölcsi jóról beszélünk, akkor meg kell jegyeznünk, Szent Tamás az
erkölcsről szólva nem a lelkiismeretet helyezi a középpontba – ezt inkább
az újkori teológia teszi –, hanem az okosság erényére épít. Az okosság
segít megállapítani, hogyan juthatok el a célhoz, milyen eszközöket kell
választanom ehhez. Tamás abból indul ki, hogy az ember akarata a jóra van
irányítva. Az ember mindig a metafizikai értelemben vett jót akarja, mást
nem is tud akarni. A rosszat is csak azért akarom, mert jónak látszik.
Előfordulhat, hogy tévedek, és amit teszek, az csak látszólagos jó, vagy
kisebb jó. Éppen ezért lehetséges az, hogy az ember szabad akarata
eltorzul, elfordul a céltól, az Istentől. Ez az erkölcsi rossz origója.
Tamás egyébként az erkölcstanát nem az isteni parancsok és a lehetséges
bűnök szerint rendszerezi, ahogyan azt megszoktuk, hanem az erények szerint.

*– Az imént említette Szent Ágostont, aki óriási lelki küzdelmek,
szenvedések után talált rá az isteni igazságra, amelyhez aztán élete végéig
hű maradt. Szent Tamás sokkal harmonikusabb lélek volt. Nem tudunk arról,
hogy hasonló vívódásai lettek volna Istennel.*

– Egyetértek, ez így igaz. Tamás életében és munkásságában nincsenek drámai
kitérők, bár azt is érdemes hozzátennünk, hogy Ágoston élete több mint
negyed évszázaddal hosszabb volt, ő hetvenhat évet élt, míg Tamás még az
ötvenet sem érte meg. Ami az ő esetében hiányzik, az az a személyes hang,
ami Ágostonnál jelen van. A személyesség Tamásnál csak a költészetében
jelenik meg, búvópatakszerűen. Ágostonnál ezzel szemben hiányzik az a
teológiai szintézis, amely Tamás erőssége.

*– Hogyan kell értelmeznünk azt a véleményt, hogy Szent Tamás tisztelte a
hagyományt, de nyitott volt a másság felé?   *

– Ezt a megfogalmazást, ha szabad, némiképp anakronisztikusnak tartom,
saját korunk kérdésfeltevésének visszavetítése. Én inkább úgy látom, hogy
Tamás teológiai munkásságának természetes közege a Szentírás*,* ahogyan az
egyházatyák olvasták és értelmezték azt. Kiemelkedik közülük Szent Ágoston,
akit a legtöbbet idéz. Ugyanakkor Tamás Isten igazságának szenvedélyes
keresője.

Bárhol talált is az igazságra, mindig nyitott volt rá. Hangoztatta is:
nincsen igazság, csak a Szentlélektől. Éppen ezért volt nyitott, mert nem
számított neki, ki mondja, csak az érdekelte, hogy igaz-e.

Továbbá Tamás nem félt kérdezni. Ha megnézzük a szisztematikus műveit,
mindegyik kérdésekből áll.

*– Dante Isteni színjáték című emberiségkölteményének egyik legfőbb forrása
Aquinói Szent Tamás teológiája; lényegében annak főbb gondolatait
öltöztette költői képekbe. Fogalmazhatunk úgy, hogy Tamás az addigi
teológiai tanításokat rendszerezte, mintegy szintézisbe hozta, míg Dante a
költészet nyelvén tette ugyanezt?*

– Azt hiszem, igen. Tamás talán nem annyira eredeti, mint Ágoston, de
ahogyan a hitigazságokat elrendezte, létrehozva ezzel egy teológiai
szintézist, különösen a *Summa Theologiae-*ben, az valóban egyedülálló.
Nála mindennek megvan a helye, egész munkásságából árad a béke, a nyugalom.
A végső okokat akarta feltárni, és sikerült neki.

*– Úgy szoktuk mondani, hogy az ember Isten képmására van teremtve. Szent
Tamás ezzel kapcsolatban úgy fogalmaz: az ember rendkívüli helyét a
teremtésben az biztosítja, hogy Isten tökéletlen képe. A tökéletes
hasonlatosság állítása nem elfogadható, mert Isten egyedülálló és minden
más létformával összehasonlíthatatlan. *

– Az ember istenképmásisága valóban a Szent Tamás-i teológia egyik
alapköve. Hozzáteszem, az antropológiát nála megvilágítja mindaz, amit az
angyalokról ír, akik Isten és az emberek között helyezkednek el mint véges
szellemi lények.

Az ember képmásisága azért is alapvető, mert ez a hasonlóság jelenti azon
analógia lehetőségét, amely alapján megpróbáljuk elgondolni magának a
Szentháromságnak a belső életét. Az ember valóban tökéletlen képmás, testi
valósága és végessége miatt is. Az Atyaisten egyedüli tökéletes képmása a
Fiú. Az ember elsősorban értelme és akarata révén lesz Isten képmása: képes
az igazat megismerni és a jót akarni, s e két képessége révén tud szabadon
dönteni. Ez a képmás mivolt valósul meg tökéletesebb módon a kegyelmi
hasonlóságban, amikor a megigazult ember a hite és a szeretete által
magához Istenhez ér el, s végül ez teljesedik be a színről színre
látásban.

*– Szent Tamás tehát az emberi értelem képességeit igen nagyra tartja.*

– Valóban, ezért beszélünk tamási intellektualizmusról. Ezzel együtt Tamás
hangsúlyozza azt is, hogy nem egyszerű folytonosság van a mi megismerési
képességünk és Isten világa között. Ő senkivel és semmivel nem hasonlítható
össze, mert nem része ennek a világnak. Isten azonos a saját létével, és
minden más, a teljes teremtés léte – amely tőle függ – részesedett lét.
Isten  lényege megismerhetetlen az ember számára.

Az örök üdvösségben színről színre fogjuk látni Istent, de a lényegét ott
sem tudjuk majd kimeríteni, felfogni. Ebből persze az is következik, hogy
nem fogunk unatkozni.

*– Szent Tamás egy lelkes követője, Ferrarai Szilveszter „minden időnek
való” embernek nevezte őt.*

– Sylvester Ferrariensis a 15. században élt, és Tamás egyik híres
kommentátora volt, a *Summa contra gentiles*t magyarázta. Valóban „minden
időnek valónak” mondja Tamást, és igaz, amit állít. Nem véletlen, hogy az
Egyház pedig *doctor communis*nak, azaz mindenki közös mesterének nevezi
Tamást, mert mindenki számára van mondanivalója.

Szent Tamás különösen az Istennel és az emberrel kapcsolatosan meg tudja
ragadni azt, ami örök, változatlan, éppen ezért mindig aktuális.

Ugyanúgy igaz ez Szent Ágostonra is. Tamás bölcsessége szól minden kor
minden emberéhez, aki keres.

*Fotó: Merényi Zita; Wikipedia*

*Bodnár Dániel/Magyar Kurír*
--------- következő rész ---------
Egy csatolt HTML állomány át lett konvertálva...
URL: <http://turul.kgk.uni-obuda.hu/pipermail/grem/attachments/20240229/6da9f3d0/attachment.html>