[Grem] Borvendég Zsuzsanna: 'Nem vagyunk mi elvtársak!'

[Emoke Greschik]

 Nem vagyunk mi elvtársak!

Elképesztő teljesítményt nyújtott a nemzet ’56 őszén, és nem először a
történelemben.
2023. október 23. 07:19
https://pestisracok.hu/nem-vagyunk-mi-elvtarsak/?fbclid=IwAR3hyvmKnIVl7K2wgfVdnDVYzGI6BZgwAr2hWoz9hW1a_wsnth0dCYvmoDE
*67 évvel ezelőtt néhány pillanatra helyreállt a kizökkent idő. Hatalmas
szellemi, lelki és fizikai erőfeszítést tett a nemzet, hogy visszaszerezze
sorsának irányítását, hogy újra rátaláljon az ezredéves rendre, amely
meghatározta életünket és megszabta feladatainkat itt, a Kárpátok
gyűrűjében. Mondhatnánk, hogy nem történt semmi különös, csak ami a sorsunk
évszázadok óta: megpróbáltuk lerázni immár a sokadik nagy birodalom
rabigáját – sikertelenül. De ez nem igaz. Nagyon is különleges volt, ami
akkor történt!*

*„Amikor a berlini felkelésről hallottunk: főként az emberek elszántságát
bámultam, hogy a tankoknak – a mai hatalom pisszenést sem tűrő eszközeinek
– neki menjenek; Magyarországon ilyesmi nem fordulhatna elő, – mondtuk még
a poznańi események után is. Nem, mert a magyarok kevesebbet szenvedtek,
hanem mert gyávábbnak, vagy ha úgy tetszik, megfontoltabbnak tartottam
őket. S most mégiscsak nekimentek a falnak. Ez elképesztő volt és szívet
fagyasztó!”* – írta Németh László 1956 októberéről.

Valóban elképesztő teljesítményt nyújtott a nemzet ’56 őszén, és nem
először a történelemben. Az igazán kilátástalan helyzetekben mindig rejtett
szellemi energiák törtek a felszínre, és adtak erőt ahhoz, hogy
visszatereljük a kizökkent időt a medrébe. Gondoljunk akár a Hunyadiak
emberfeletti küzdelmeire, vagy a trianoni katasztrófára. A bátorság mindig
is a magyar lélek sajátja volt, de inkább óvatos körültekintés, vagy –
ahogy Németh László fogalmazott – megfontoltság jellemezte ezt legtöbbször
és nem az izzó hevület. 1956 ősze azonban izzott, mint a galagonya…

1944-től hazánk megtapasztalta a huszadik század mindkét életellenes
diktatúráját. Önrendelkezését elveszítve sodródott egy kényszerpályára,
amely hagyományainktól és kultúránktól tökéletesen idegen létformát
erőltetett ránk, meg akart minket fosztani gyökereinktől és legfontosabb
értékeinktől, amelyek ezer éven át megtartottak magyarnak itt, Európa
közepén. Már-már úgy tűnt, sikerülhet betagolni Magyarországot egy totális
és zsarnoki birodalomba, de akkor jött egy új generáció és kiderült, hogy a
magyar lélek nem semmisíthető meg – legalábbis ezen a módon semmiképp.

Nem volt magától értetődő, ami azokban a napokban történt. Hiába állt itt
egy megalázott, kifosztott és meggyötört nemzet, hiába kovácsolódott az
elnyomók ellen egy sajátos, értékrendeken és származási különbségeken is
átnyúló társadalmi egység, kik lettek volna azok, akik vállukra veszik egy
ország sorsát? A korábbi felelős vezetők, a nemzet felemelésén munkálkodók,
a hagyományos értelemben vett írástudók többségét már elűzték, kivégezték,
vagy egyszerűen csak elhallgattatták, megnyomorították, tönkretették,
legrosszabb esetben megtörték és megalkuvásra kényszerítették. Azt hihette
a nemzetgyilkos kommunista brigád, hogy végső győzelmet arattak, hogy nincs
már senki, aki ellenálljon – de akkor megtörtént a csoda.

Elfojthatatlan erő és lelkesedés vitte utcára azt a generációt, amelyik
háborús körülmények között ismerkedett a világgal, amelyik a leginkább
meghatározó iskolás évei alatt már ideológiai kiképzésben, vagyis
agymosásban részesült és szisztematikusan vették el tőle az örök értékeket,
a megtartó hitet, a történelmi tudatot. Ez a korosztály volt a legfontosabb
a megszállók és hatalombitorlók számára, őket akarták mihamarább
megfertőzni, belőlük akartak biztos hátteret nevelni saját uralmuk
biztosítására. 1956 őszén kiderült, hogy elszámították magukat: nem olyan
fából faragták a magyart, hogy – akár a legbrutálisabb terrort elszenvedve
is – néhány év alatt megtagadja múltját és hitét. Az akkori fiatalságot még
az a nemzedék nevelte, akik számára a hazaszeretet alapvetés volt, akik már
egyszer átélték a kataklizmát és a nemzethalálból visszahozták hazájukat:
életképes, prosperáló országot építettek Trianon után. Ők ismerték a
túlélés receptjét és tudásukat átadták az utánuk következőknek.

Budapest, 1956. november 2. Felirat egy üres kirakaton cirill betűkkel:
Oroszok, menjetek haza! MTI Fotó: Kovács Ferenc

1956 őszén fiatalok ezrei tüntettek öntudatosan az elnyomók és a megszállók
ellen, gyerekek harcoltak halálmegvető bátorsággal a pesti utcákon, ifjú
munkások szervezték meg saját önkormányzataikat a legeldugottabb
településen is, bizonyítva, hogy a magyar hagyományokban ott gyökerezik a
demokratikus gondolat. Pillanatok alatt építettek fel egy működő, erős
társadalmi szolidaritást mutató nemzeti közösséget, amelyből lehetett volna
kibontakozás, ha rajtunk múlik. De nem rajtunk múlt. A korabeli világ
legerősebb hadserege tiporta földünket újra, a szabad világ pedig ismét –
immár sokadszor – magunkra hagyott minket. Esélyünk sem volt véghezvinni
azt, amibe belekezdtünk. De ezt a bátor pillanatot nem feledhetjük, akkor
sem, ha az, ami utána következett a megsemmisülés szélére sodorta
nemzetünket.

Amit a bolsevik terror nem tudott elérni, Kádár beteljesítette. A
kíméletlen megtorlás levezénylése után valami más következett, valami
emésztő üresség, lélekölő szürkeség, lassan pergő egyhangú percek sorozata,
ami ellen még lázadni sem lehetett igazán. Úgy tűnt, a kizökkent idő
normalitássá, a hit avítt kacattá válik, a nemzeti érzelem pedig – mint egy
kínos és szétnyűtt gúnya – örökre lomtárba kerül. És maradt a vegytiszta
materializmus, a gulyásfoltos kommunizmus, az egyhangúság és a tettetett
egyenlőség, amelyben a legnagyobb bűnnek a kreativitás, az egyéni
teljesítmény és az autonómia számított. Ezek pont azok az értékek,
amelyekben mi magyarok kiemelkedően nagyok tudunk lenni. Sokan próbálkoztak
már azzal az évszázadok során, hogy megtörjenek, beintegráljanak,
elnémítsanak, jelentéktelenné tegyenek minket, de a kádárizmus pribékjei
voltak az elsők, akiknek ez majdnem sikerült is.

Budapest, 1956. november 1. Fegyverben a Corvin-közi szabadságharcosok az
1956-os forradalom idején. MTI Fotó: Tóth László

Az én nemzedékem ebbe a szürkeségbe született bele, ebben a silány
konzumszocializmusban cseperedett fel, ahol nevetségessé tettek mindent,
ami szép, lerántottak a sárba mindent, ami tiszta, relatívvá tették az
abszolút igazságokat és hamis bálványokat emeltek a valódi értékek helyére.
De hiába tűnt úgy, hogy vesztésre áll a nemzet, ott volt 1956 izzó parazsa,
amely végül megtörte és legyőzte a szürkeséget. Ott voltak az egykori Pesti
Srácok, a lánglelkű forradalmárok, akik átörökítették számunkra a hitet, a
hazaszeretetet, a küzdeni akarást. Ők adták az erőt a kizökkent idő
helyreállításához, a keresztre feszített nemzet feltámadásához, nekik
köszönhetjük, hogy végül mégiscsak elfogyott a szürkén pergő végtelen
percek sora.

Az ő szellemük táplálja bennünk a reményt ma is, tőlük kapjuk az erőt a
küzdelmeinkhez, hogy szembeszálljunk az újrahasznosított, hamis eszmékkel,
amelyek ismét a gyökereinket támadják. Hiszen a történelem soha nem
csöndesedett el körülöttünk, és a véráldozathoz, amellyel a Pesti Srácok
adóztak mai szabadságunkért, nem nőttünk még fel teljesen. Bár akik
szolgaságban éltek-haltak, ma szabad földben nyugodhatnak, de ez még kevés.
Szuverenitásunk védelmének csak egy szelete, hogy idegen megszállók csizmái
nem tapossák hazánk földjét többé: a valódi függetlenség gazdasági és
gondolati autonómiát is feltételez. Ahhoz, hogy hűek legyünk ’56
szellemiségéhez és ne csak üres szólamokat puffogtassunk minden év
októberének utolsó napjaiban, meg kell vívnunk saját harcainkat. Jelenleg
nem tankokkal, hanem demagóg hiedelmekkel és aberrált világszemlélettel
támadnak ellenünk, amelyek veszedelmesebbek az ágyúcsöveknél is, mert az
értelmet, a lelket és ezeken keresztül az önvédelmi reflexeket kezdik ki.

Budapest, 1956. október 23. Nagy Imre beszédet mond a Parlament erkélyérõl
a forradalom elsõ estéjén. Másnap a politikust a felkelõk nyomására ismét
miniszterelnökké nevezték ki.
MTI Fotó: Hollós Tibor; Petrovits László

1956. október 23-án este a parlament előtt elhangzott az útmutató, az a
bátor hang, amelyet akkor tíz- és százezrek követtek és amely irányt mutat
számunkra ma is: nem vagyunk mi elvtársak! Nem vagyunk mi elvtársai
azoknak, akik a degenerált és blaszfémiával fertőzött eszméiket ránk
akarják kényszeríteni. Nem vagyunk mi elvtársai azoknak, akik a globális
kapitalizmus kiteljesedéseként soha nem tapasztalt mértékű totalitarizmust
akarnak kiépíteni. Nem vagyunk mi elvtársai azoknak, akik túl akarnak lépni
az Isten képére teremtett ember transzcendens értelmén és
transzhumanizmusban gondolkodnak. Nem vagyunk mi elvtársai azoknak sem,
akik a digitális világ adta lehetőségeket nem a családok, nemzetek és más,
értékőrző közösségek javára, hanem a szolgaság olyan szintjének
megteremtésére akarják felhasználni, amely példa nélkül való az emberi
civilizáció történetében.

Jelenleg még nem fegyverrel kell küzdenünk, hanem a gondolat, a szó, a
példamutatás erejével. Gyermekeinknek kell továbbadnunk ’56 parazsát, a
tüzet, amely lángra lobban bennünk és bennük abban a pillanatban, amikor
szükség lesz rá. Mert amikor eljön az ideje, akkor újra lobogni fog ez a
tűz, tudom. Lehet, hogy megfontoltak vagyunk, de gyávák semmiképp!

<http://www.avg.com/email-signature?utm_medium=email&utm_source=link&utm_campaign=sig-email&utm_content=webmail>
Vírusmentes.www.avg.com
<http://www.avg.com/email-signature?utm_medium=email&utm_source=link&utm_campaign=sig-email&utm_content=webmail>
<#m_-1030947942281684175_DAB4FAD8-2DD7-40BB-A1B8-4E2AA1F9FDF2>
--------- következő rész ---------
Egy csatolt HTML állomány át lett konvertálva...
URL: <http://turul.kgk.uni-obuda.hu/pipermail/grem/attachments/20231023/599e71bd/attachment.html>