[Grem] Orbán Viktor „elüldözi” a zseniket...

[KEA]

Orbán Viktor „elüldözi” a zseniket, Magyarország pedig „nyomorult hely”, ami még 
arra se képes, hogy a saját területén termeljen ki Nobel-díjat – na jó, 
beszélnünk kell!

Több tiszteletet kérnénk szépen a baloldal részéről a józan paraszti észnek és 
munkamorálnak – legalább mostantól, ha eddig nem ment.

Mandiner, 2023.10.09. -- Francesca Rivafinoli
https://mandiner.hu/belfold/2023/10/orban-viktor-eluldozi-a-zseniket-magyarorszag-pedig-nyomorult-hely-ami-meg-arra-se-kepes-hogy-a-sajat-teruleten-termeljen-ki-nobel-dijat-na-jo-beszelnunk-kell


Most, hogy mindenki, akinek ez a lelki igénye, jól kikeseregte magát azon, hogy az

Orbán már az 1980-as években is zseniket üldözött el Magyarországról készségszinten,

és ez a nyomorult ország még arra se képes, hogy saját intézményében termeljen 
ki orvostudományi Nobel-díjat (a 2022-es svéd díjazott 1986 óta Németországban 
és Amerikában kutat, a 2021-es libanoni is ’86-ban emigrált az USA-ba, a 2020-as 
brit Nobel-díjast Kanadában érte az elismerés, a 2015-ös ír kitüntetett 1964-ben 
lett amerikai állampolgár, de ki tartja számon ezeket, egyébként is, bezzeg 
Szlovákiának eddig egyetlen polgára se lett külföldön (se) Nobel-díjas), akár el 
is lehetne kezdeni valami értelmesebb és előremutatóbb diskurzust folytatni a 
tudományos sikerek alkalmából.

Például hogy vajon mit üzen a fürdőszoba, folyóvíz, TV és hűtőszekrény nélküli 
egyszobás házban felnőtt Karikó Katalin Nobel-díja azoknak, akik reggelente 
hátrányos helyzetből indítják gyerekeiket (illetve indulnak gyerekként) az iskolába.

Az ugyanis nem úgy kezdődött, hogy Mrs. Karikó a philadelphiai Temple Egyetemen 
rápillantott egy módosított nukleozidra és hirtelen elöntötte a tudás és 
megszállta az ihlet, hanem valahogy úgy, hogy a legszerényebb körülmények között 
is derűs, dolgos édesapja már apró korában megismertette őt a sertés 
anatómiájával. És valahogy úgy, hogy nyolcadikos korában már önállóan 
elvonatozott 150 kilométert Budapestre egy tanulmányi versenyre (mindenfajta 
telefon nélkül, természetesen).

Akit ehelyett 14 éves korában az édesanyja kísér sürgősséggel nőgyógyászhoz, az 
például máris rosszabb esélyekkel indul. Akivel apja nem a szakmájának 
mesterfogásait ismerteti meg, hanem a kannás bor élettani hatásait, méghozzá 
kimerítően, az úgyszintén. Ahelyett, hogy „lám, ebből az országból el kell menni 
a boldoguláshoz”, egy osztályharcos baloldali akár azzal az üzenettel is 
előrukkolhatna, hogy „lám, ha tisztességesen melózol és buzdítod fiad-lányad a 
kitartó tanulásra, akkor akár már nyolcadikra túlnőhet a gazdag értelmiségieken, 
de hogy viszi valamire, az biztos”.

Másrészről mit üzen a kisújszállási hentes lányának, valamint a móri kőműves apa 
fiának (bányász, asztalos, méhész nagyszülők lemenőjének) sikere mindazoknak, 
akik még 2023-ban is úgynevezett poénnak érzik, ha a vidékieken és a diplomával 
nem rendelkező választópolgárokon élcelődnek?

Hisz mégiscsak azt látjuk, hogy nem impexes szülők budai csemetéi érték el a 
tudományos világsikert, hanem kétkezi munkások szorgos gyerekei.

Több tiszteletet a józan paraszti észnek és munkamorálnak, legalább mostantól.

Apropó, tisztelet. Mit üzen a rendet és a fegyelmet idejétmúlt, fasisztoid 
elvárásnak tekintő diákoknak és szülőknek egy olyan ember világhíre, aki 
Feriként – korábbi tanárának elmondása szerint – „jó eszű volt, szorgalmas és 
fegyelmezett”, és aki ma szilárdan állítja: „a Nobel-díjhoz vezető út úgy 
kezdődött, hogy az általános iskolában volt egy egészen kimagasló képességű 
fizikatanárom, Kiss tanár úr, aki vasszigorral tartott rendet az osztályban, és 
egészen lenyűgöző órákat tartott kísérletekkel”? Az vitathatatlannak tűnik, hogy 
egy jelentős – ha a Holdról nem is, de szabad szemmel mindenképp jól látható – 
béremelés nagyobb eséllyel vonzaná ma is a pályára a Kiss tanár urakat (vagy 
Karikó Katalin esetében például a Tóth Berci bácsikat),

de az is tény, hogy a hatvanas-hetvenes évek Kiss és Tóth tanár urainak helyzete 
sem volt rózsás.

„A gyakorló tanárok sokszor igen nehéz, anyagilag kevéssé elismert és túlórákkal 
terhelt munkája nem vonzza a fiatalokat” – nyilatkozta 1970-ben az MTA akkori 
elnöke. „Ezerháromszáz forint kezdő fizetést kapok. Ezt felháborítóan kevésnek 
tartom. Albérletben lakom, ha az Expressnél nyáron idegenvezetéssel nem kerestem 
volna némi félretehető pénzt, most nem is tudom, mi lenne velem” – mondta el 
szintén 1970-ben a Népszabadságnak egy kilenc osztályban háromszáz gyereket 
tanító nyelvtanár (akkoriban a bruttó átlagkereset 2222 forint volt). 
„Évfolyamtársaim közül nagyon sokan azon a nézeten voltak, hogy luxus elmenni 
tanítani – tette aztán még hozzá. – Harmincötünk közül csak egy fiú vállalta a 
tanárságot, a többiek inkább más, jobban fizető munkahelyet választottak. A 
pedagóguspálya előbb-utóbb teljesen elnőiesedik.”

„Szégyelltem, hogy 40 éves koromban nem keresek annyit, mint egy közepes vagy 
elégséges eredménnyel végzett, volt általános iskolás tanítványom 18–20 éves 
korában szakmunkásként vagy segédmunkásként” – mesélte ugyanott egy pályaelhagyó 
magyar–történelem–műszakiismeretek-szakos tanár, aki 600 forinttal többet kapott 
építőipari művezetőként. „Tessék megpróbálni két gyereket 1700 forintból 
eltartani” – indokolta egy 31 éves magyar–történelem–testneveléstanár, hogy 
átigazolt hivatali előadónak (havi plusz 1000 forint). De még ha csak a pénz 
lett volna a gond: „Egy lelkiismeretes pedagógus napi munkaideje nemritkán a 16 
órát is meghaladja — tanítás, szakkörök, úttörőmunka, KISZ-patronálás, önképzés, 
értekezletek és adminisztráció, családlátogatás, felkészülés a másnapi órákra”.

Márpedig ha ezek voltak a körülmények akkor (is),

amikor Karikó Katalinék a gimnáziumi bioszféraszakkör keretében Selye Jánossal 
és Szent-Györgyi Alberttel leveleztek, a kis Krausz Feri pedig a matematika 
alapjaival ismerkedett igen eredményesen, akkor gyanús, hogy az a bizonyos 
fegyelem és lelkesítő „vasszigor” elég sokat tehetett hozzá a hatékonysághoz és 
a tanárok elismertségéhez.

Mert mit tudunk meg ugyanebben a Népszabadság-cikkben a diákokról? „Egyelőre [a 
kollégákhoz hasonlóan] velük sincs különösebb baj”, pedig van olyan osztály, 
ahol 45 a létszám. „15–17 éves fiúkkal, lányokkal dolgozom, annyit máris látok, 
hogy nagyon sok dologban feltűnően tájékozottak, (…) olvasnak”.

A kis Katalin és a kis Ferenc elméjét nem pallérozták színes-interaktív 
tehetségfejlesztő táblagépes alkalmazásokkal és ovisangollal, ellenben jutott 
idő kertészkedésre, pingpongozásra és röplabdázásra – és a gimnazista Katalin 
magától, puszta kíváncsiságból, kellő önfegyelemmel és megfelelő időbeosztással 
képes volt 40 szakirodalmi művet elolvasni egy versenyre, az ifjú Ferenc pedig 
23 éves korára villamosmérnöki és elméleti fizikusi diplomát szerzett 
párhuzamosan két egyetemen (öt évvel a Microsoft Office megszületése és 13 évvel 
a Google megalapítása előtt, ha ezt így el tudja képzelni egy Z generációs 
diák). „Azt megtanultam otthon, hogy a megélhetést, azt munkával kell 
biztosítani” – mondta el a fizikai Nobel-díjas,

akinek édesanyja gyári munkásként és takarítónőként dolgozott.

Talán ezekből is le lehetne vonni egy-két tanulságot egy olyan korban, amikor a 
magyar, a brit és az amerikai gyerekek negyede-harmada influenszer akar lenni, 
míg az átlag kínai kisdiákok álomfoglalkozása továbbra is az űrhajós.

„Elképzelhető ma, hogy egy kisújszállási hentes lánya Nobel-díjat kapjon 60 év 
múlva?” – teszi fel a Mérce újságírója a kérdést, „egyre elképzelhetetlenebbnek” 
minősítve az ehhez hasonló történeteket. Nos, ha ebből az önlenéző-kesergő „mit 
miért nem lehet” hozzáállásból csak egy cseppnyi lett volna abban a 
kisújszállási lányban és abban a móri fiúban, akkor ma egyikük se lenne Nobel-díjas;

szerencsére azonban ők egy dolgos hentes és egy szorgos kőműves mentalitását 
örökölték.

Az elmúlt hónapokban egyébként – miközben mi Pankotai Lilivel foglalkoztunk – 
magyar diákok elsöprő győzelmet arattak például a Nemzetközi Kémiai Tornán; 
egyikük, egy szeghalmi tornatanárnő fia (aki alsós korában kapott rá a „Mi fán 
terem a kémia?” című könyvre) biológiából és kémiából első, fizikából második 
lett az Országos Középiskolai Tanulmányi Versenyen, most pedig Stipendium 
Peregrinum ösztöndíjjal tanul a Cambridge-i Egyetemen. Hogy lesz-e belőle 
világhíres tudós, az majd elválik; de hogy tanáraival együtt máris példát mutat 
az összes kishitűnek, az bizonyos.

-- 

Üdvrivalgással:
KEA.