[Grem] FW: Ferenc pápa válaszai a "kételyekre"

2023. Okt. 4., Sze, 19:03:00 CEST

TOVÁBBÍTVA:

*Ferenc pápa válaszolt az öt bíboros által benyújtott „dubiára”*

A Hittani dikasztérium október 2-án közzétette Ferenc pápa válaszát a
„dubiára” (kérdésekre; szó szerint „kétségekre, kételyekre”), amelyeket öt
bíboros terjesztett elő.

   *          Somogyi Viktória – Vatikán*

*https://www.vaticannews.va/hu/papa/news/2023-10/ferenc-papa-dubia-valasz-ot-biboros-kerdes-hittani-dikaszterium.html
<https://www.vaticannews.va/hu/papa/news/2023-10/ferenc-papa-dubia-valasz-ot-biboros-kerdes-hittani-dikaszterium.html>*

Ferenc pápa válaszolt öt kérdésre [dubia, „kétségek”], amelyeket júliusban
a német Walter Brandmüller és az amerikai Raymond Leo Burke bíborosok
küldtek neki, három másik bíboros, a mexikói Juan Sandoval Íñiguez, a
guineai Robert Sarah és a Hong Kong-i Joseph Zen Ze-kiun támogatásával. Az
olasz nyelvű kérdéseket és a pápa spanyol nyelvű válaszait hétfőn tették
közzé a Hittani Dikasztérium honlapján.

Az öt kérdés érinti az isteni kinyilatkoztatás értelmezését, az azonos
neműek együttélésének megáldását, a szinodalitást, mint az Egyház alkotó
részének dimenzióját, a nők pappá szentelését és a bűnbánatot, mint a
szentségi feloldozás szükséges feltételét.

*A bíborosok kérdései*:

1*. Kétely* azzal az állítással kapcsolatban, hogy az isteni
kinyilatkoztatást a divatos kulturális és antropológiai változásoknak
megfelelően újra kell értelmezni.

Egyes püspökök kijelentései után – melyeket nem korrigáltak és nem vontak
vissza – felmerül a kérdés, hogy újra kell-e értelmezni az isteni
kinyilatkoztatást az Egyházban korunk kulturális változásainak és az ezen
változások által előidézett új antropológiai látásmódnak megfelelően; vagy
az isteni kinyilatkoztatás örökre kötelező, megváltoztathatatlan, s ezért
nem lehet tagadni – a II. Vatikáni Zsinat tanításának értelmében –, hogy a
kinyilatkoztató Istennek „a hit engedelmességével” (Dei Verbum, 5)
tartozunk; hogy amit Isten mindenkinek az üdvösségére kinyilatkoztatott,
annak „minden időkre csorbítatlannak” és elevennek kell maradnia, és azt
„minden nemzedéknek tovább kell adni” (7), és hogy a megértés fejlődése nem
vonja maga után a dolgok és szavak igazságának megváltozását, mert a hit
„egyszer s mindenkorra átadatott” (8), és a tanítóhivatal nem áll Isten
szava fölött, hanem csak azt tanítja, ami áthagyományoztatott (10).

*Ferenc pápa válaszai:*

Kedves Testvéreim!

Bár nem tartom bölcs dolognak, hogy az egyenesen hozzám intézett kérdésekre
mindig válaszoljak, és lehetetlen is lenne mindegyikre válaszolni, ebben az
esetben a szinódus közelsége miatt helyénvalónak tűnt, hogy ezt tegyem.

*Ferenc pápa válasza az első kérdésre*:

a) A válasz attól függ, milyen értelmet adnak az „újraértelmezés” szónak. *Ha
„jobb értelmezést” értünk rajta, akkor a kifejezés helyes*. Ebben az
értelemben állította a II. Vatikáni Zsinat: szükséges, hogy az exegétáknak
– én hozzáteszem: és a teológusoknak – a munkájával „az Egyház belátása
érettebbé váljon” (II. Vatikáni Zsinat: Dei Verbum dogmatikai konstitúció,
12).

b) Ezért, bár igaz, hogy az isteni kinyilatkoztatás megváltoztathatatlan és
mindig kötelező érvényű, az Egyháznak alázatosnak kell lennie, és el kell
ismernie, hogy soha nem meríti ki az isteni kinyilatkoztatás mérhetetlen
gazdagságát, és növekednie kell annak megértésében.

c) Ezért annak megértésében is növekszik, amit tanítóhivatalában maga
kijelentett.

d) A kulturális változások és a történelem új kihívásai nem módosítják a
kinyilatkoztatást, de *minket ösztönözhetnek arra, hogy jobban
megfogalmazzuk* túláradó, mindig többet kínáló gazdagságának egyes
aspektusait.

e) Ez elkerülhetetlenül a tanítóhivatal egyes múltbeli kijelentéseinek jobb
kifejezéséhez vezethet, és ténylegesen így is történt a történelem során.

f) Igaz, hogy a tanítóhivatal nem áll Isten igéje fölött, de az is igaz,
hogy mind *a Szentírás szövegei, mind a hagyomány szövegtanúi olyan
értelmezésre szorulnak,* amely lehetővé teszi, hogy megkülönböztessük örök
érvényű lényegüket kulturális feltételezettségüktől. Ez nyilvánvaló például
a bibliai szövegek esetében (pl. Kiv 21,20–21) és a rabszolgaságot eltűrő
egyes tanítóhivatali megnyilatkozások esetében (vö. V. Miklós: Dum diversas
bulla, 1452). Ez nem kis jelentőségű téma, tekintve, hogy szoros
kapcsolatban áll az emberi személy elidegeníthetetlen méltóságának örök
igazságával. Ezek a szövegek értelmezésre szorulnak. Ugyanez igaz a nőkre
vonatkozó néhány újszövetségi megállapításra (1Kor 11,3–10; 1Tim 2,11–14),
valamint a Szentírás más szövegeire és a hagyomány szövegtanúira, melyek ma
már nem ismételhetők meg szó szerint.

g) Fontos kiemelni, hogy *ami nem változhat, az az, amit Isten „mindenki
üdvösségére nyilatkoztatott ki*” (II. Vatikáni Zsinat: Dei Verbum
dogmatikai konstitúció, 7). Az Egyháznak ezért állandóan különbséget kell
tennie aközött, ami az üdvösség szempontjából lényeges, és aközött, ami
másodlagos vagy kevésbé közvetlenül kapcsolódik ehhez a célhoz. Ezzel
kapcsolatban szeretném felidézni, amit Aquinói Szent Tamás mondott: „minél
inkább leereszkedünk a részleges dolgokhoz, annál inkább növekszik a
meghatározatlanság” (Summa Theologiae I-II, q. 94, art. 4).

h) Végül, *egy igazság egyetlen megfogalmazása sosem érthető meg
megfelelően, ha önmagában áll, elszigetelve a kinyilatkoztatás egészének
gazdag és harmonikus összefüggésétől*. Az „igazságok hierarchiája” azt is
megköveteli, hogy minden egyes igazságot megfelelő kapcsolatba állítsunk az
Egyház központibb igazságaival és tanításának egészével. Ez végső soron
ugyanazon tanítás kifejtésének különböző módjaihoz vezethet, bár „azoknak,
akik egy monolitszerű és finom különbségtételek nélkül mindenkitől
megvédett tanításról álmodnak, mindez tökéletlen szétforgácsolódásnak
tűnhet. Ám a valóság az, hogy ez a változatosság segít abban, hogy az
evangélium kimeríthetetlen gazdagságának különböző szempontjai jobban
kinyilvánuljanak és alaposabb kifejtést nyerjenek” (Evangelii gaudium, 40).
Minden teológiai irányvonalnak megvannak a maga kockázatai, de pozitív
lehetőségei is.

*2. Kétely* azzal az állítással kapcsolatban, hogy az azonos nemű személyek
közötti egybekelés megáldásának elterjedt gyakorlata összhangban van a
kinyilatkoztatással és a tanítóhivatallal (KEK 2357).

A Szentírásban tanúsított isteni kinyilatkoztatás szerint, melyet az Egyház
„isteni parancs alapján és a Szentlélek vezetésével áhítatosan hallgat,
szentül őriz és hűségesen kifejt” (Dei Verbum, 10): „kezdetben” Isten a
maga képére teremtette az embert, férfinak és nőnek teremtette őket, és
megáldotta őket, hogy legyenek termékenyek (vö. Ter 1,27–28), s ezért Pál
apostol azt tanítja, hogy a nemek közötti különbség tagadása a Teremtő
tagadásának a következménye (Róm 1, 24–32). Felmerül a kérdés:
érvénytelenítheti-e az Egyház ezt a „kezdeti elvet”, és tekintheti-e azt –
ellentétben azzal, amit a Veritatis splendor 103. pontja tanít – pusztán
eszménynek, és elfogadhat-e „lehetséges jónak” objektíve bűnös helyzeteket,
mint például azonos nemű személyek közötti egybekelést, anélkül, hogy
lemondana a kinyilatkoztatott tanításról?

*Ferenc pápa válasza a második kérdésre:*

a) Az Egyháznak nagyon világos felfogása van a házasságról: a házasság egy
férfi és egy nő közötti kizárólagos, stabil és felbonthatatlan
életszövetség, mely természeténél fogva nyitott a gyermeknemzésre. Csak egy
ilyen egybekelés nevezhető „házasságnak”. Az egybekelés más formái csak
„részben és analóg módon” valósítják meg azt (Amoris laetitia, 292), és
ezért a szó szoros értelmében nem nevezhetők „házasságnak”.

b) Nem pusztán elnevezési kérdésről van szó, hanem arról, hogy az általunk
házasságnak nevezett valóságnak olyan egyedi, lényegi felépítése van, amely
más valóságokra nem alkalmazható, kizárólagos nevet követel. Kétségkívül
sokkal több puszta „eszményképnél”.

c) Ezért az Egyház kerül mindenféle rítust vagy szentségi szertartást,
amely ellentmondhatna ennek a meggyőződésnek, és azt a benyomást kelthetné,
hogy házasságként ismer el olyasmit, ami nem az.

d) Az emberekkel való bánásmódunkban azonban nem veszíthetjük el a
lelkipásztori szeretetet, melynek minden döntésünket és magatartásformánkat
át kell hatnia. *Az objektív igazság védelme nem az egyetlen kifejeződése
ennek a szeretetnek, mely magában foglalja a kedvességet, a türelmet, a
megértést, a gyengédséget és a bátorítást is. Tehát nem válhatunk olyan
bírákká, akik csak megtagadnak, elutasítanak, kizárnak*.

e) A lelkipásztori bölcsességnek ezért kellőképpen meg kell vizsgálnia,
vannak-e olyan, egy vagy több személy által kért áldási formák, amelyek nem
közvetítenek téves felfogást a házasságról. *Amikor ugyanis áldást kér
valaki, az Istentől való segítségkérést fejez ki, könyörgést, hogy jobban
tudjon élni, bizalmat abban az Atyában, aki segíthet, hogy jobban éljünk.*

f) Az is megfontolandó, hogy bár vannak objektív szempontból erkölcsileg
nem elfogadható helyzetek, maga a lelkipásztori szeretet megköveteli, hogy
ne kezeljünk egyszerűen „bűnösként” olyan embereket, akiknek bűnösségét
vagy felelősségét a szubjektív felróhatóságot befolyásoló különböző
tényezők enyhíthetik (vö. Szent II. János Pál: Reconciliatio et
paenitentia, 16).

g) A döntéseknek, amelyek bizonyos körülmények között a lelkipásztori
bölcsesség részét képezhetik, nem feltétlenül kell szabállyá válniuk.
Vagyis nem helyénvaló, hogy egy egyházmegye, egy püspöki konferencia vagy
bármely más egyházi struktúra állandó és hivatalos jelleggel engedélyezzen
eljárásokat vagy szertartásokat mindenféle ügyekben, mivel „ami egy konkrét
helyzetben a gyakorlati megkülönböztetés részét képezi, nem emelhető
törvény szintjére”, mert ez „elviselhetetlen kazuisztikának adna helyet”
(Amoris laetitia, 304). A kánonjognak nem kell felölnie és nem is ölelhet
fel mindent, és a püspöki konferenciáknak sem szabad erre törekedniük
dokumentumaikkal és előírásaikkal, mert az Egyház élete sok más, a
szabályozott csatornákon kívüli csatornán is folyik.

3. *Kétely* azzal az állítással kapcsolatban, hogy a szinodalitás „az
Egyház konstitutív dimenziója” (Episcopalis communio apostoli konstitúció,
6), tehát az Egyház természeténél fogva szinodális.

Tekintettel arra, hogy a püspöki szinódus nem képviseli a püspöki
testületet, hanem csupán tanácsadó testülete a pápának, mivel a püspökök
mint a hit tanúi nem delegálhatják az igazság megvallását, felmerül a
kérdés, vajon a szinodalitás lehet-e az Egyház állandó kormányzásának
legfőbb szabályozó kritériuma anélkül, hogy az Alapítója által akart
alkotmányos berendezkedése torzulna, mely szerint az Egyház legfőbb és
teljes hatalmát hivatalánál fogva a pápa vagy a püspöki testület a fejével,
a római pápával együtt gyakorolja (vö. Lumen gentium, 22).

*Ferenc pápa válasza a harmadik kérdésre*:

a) Önök bár elismerik, hogy az Egyház legfőbb és teljes tekintélyét vagy a
pápa gyakorolja hivatalából kifolyólag, vagy a püspöki testület a fejével,
a római pápával együtt (vö. II. Vatikáni Zsinat: Lumen gentium dogmatikai
konstitúció, 22), mégis ezekkel a kételyekkel Önök is kinyilvánítják a
részvétel, a szabad véleménynyilvánítás és az együttműködés igényét, és így
a „szinodalitás” valamilyen formáját követelik hivatalom gyakorlásában.

b) *Az Egyház a „missziós közösség misztériuma*”, de ez a köztünk
megvalósuló közösség nem csupán érzelmi vagy éteri, hanem szükségszerűen
valódi részvételt feltételez: megkívánja, hogy ne csak a hierarchia, hanem
különböző módokon és különböző szinteken Isten egész népe hallathassa a
hangját és az egyházi út részesének érezhesse magát. Ebben az értelemben
azt mondhatjuk, hogy a szinodalitás mint stílus és dinamizmus az Egyház
életének lényegi dimenziója. Szent II. János Pál nagyon szép dolgokat
mondott erről a Novo millennio ineunte kezdetű apostoli levelében.

c) *Egészen más dolog egy bizonyos, valamely csoportnak tetsző szinodális
módszertant szakralizálni vagy erővel érvényre juttatni, hogy az legyen a
szabály és a kötelező csatorna mindenki számára, mert ez csak a szinodális
út „befagyasztásához” vezetne*, figyelmen kívül hagyva a részegyházak
sajátosságait és az egyetemes Egyház változatos gazdagságát.

*4. Kétely* azzal kapcsolatban, hogy bizonyos pásztorok és teológusok
támogatják azt az elméletet, hogy „az Egyházra vonatkozó teológia
megváltozott”, *és ezért nőket is pappá lehet szentelni*.

Egyes főpapok – se nem korrigált, se nem visszavont – kijelentései után,
melyek szerint a II. Vatikáni Zsinattal megváltozott az Egyház teológiája
és a mise értelme, felmerül a kérdés, érvényes-e még a II. Vatikáni
Zsinatnak az a tanítása, hogy „a hívők általános papsága és a szolgálati
papság lényegileg és nem csak fokozatilag különböznek egymástól” (Lumen
gentium, 10), és hogy az áldozópapoknak „felszentelésük folytán hatalmuk
van áldozatot bemutatni és bűnöket megbocsátani” (Presbyterorum ordinis,
2), a közvetítő Krisztus nevében és személyében cselekszenek, aki által a
hívők lelki áldozata tökéletessé válik? Felmerül az a kérdés is, hogy
érvényben van-e még Szent II. János Pál Ordinatio sacerdotalis kezdetű
apostoli levele, mely végérvényesnek tartandó igazságként azt tanítja, hogy
nőket nem lehet pappá szentelni őket, tehát ez a tanítás már nem
változtatható meg, s nem lehet szabad vita tárgya a pásztorok és teológusok
között.

*Ferenc pápa válasza a negyedik kérdésre*:

a) „A hívők általános papsága és a szolgálati papság lényegileg különböznek
egymástól” (II. Vatikáni Zsinat: Lumen gentium dogmatikus konstitúció,
10). *Nem
helyes fokozati különbségre gondolni, mely azt jelentené, hogy a hívők
általános papságát „másodosztályú” vagy kisebb értékű („alacsonyabb fokú”)
dolognak tekintjük. A papságnak ezek formái megvilágítják és támogatják
egymás*t.

b) Amikor Szent II. János Pál azt tanította, hogy a nők pappá szentelésének
lehetetlenségét „végérvényesnek” kell tartani, *semmiképpen sem becsmérelte
a nőket, és nem adott nagyobb hatalmat a férfiaknak*. Szent II. János Pál
más dolgokat is kijelentett. Például azt, hogy *amikor papi hatalomról
beszélünk, akkor „a feladatok, nem pedig a méltóság vagy az életszentség
területén mozgunk*” (Szent II. János Pál: Christifideles laici, 51). Ezeket
a szavakat nem tettük még eléggé magunkévá. Arról is világosan beszélt,
hogy bár az eucharisztikus ünneplést egyedül a pap vezeti, a feladatok „nem
adnak okot arra, hogy az egyik a másik fölé kerekedjen” (Szent II. János
Pál: Christifideles laici, 190. lapalji jegyzet; vö. Hittani Kongregáció:
Inter insigniores nyilatkozat, VI). Hasonlóképpen kijelentette, hogy ha a
papi funkció „hierarchikus” is, azt *nem szabad az uralkodás egyik
formájaként felfogni*, hanem az „teljes egészében Krisztus tagjainak
megszentelésére irányul” (Szent II. János Pál: Mulieris dignitatem, 27). Ha
ezt nem értjük meg, és nem vonjuk le e különbségtételek gyakorlati
következtetéseit, akkor nehéz lesz elfogadni, hogy a papság csak férfiak
számára van fenntartva, és nem leszünk képesek *elismerni a nők jogait,
illetve annak szükségességét, hogy különböző módokon részt vegyenek az
Egyház vezetésében*.

c) Hogy egészen pontosak legyünk, azt is elismerjük, hogy még nem alakult
ki kimerítően világos és hiteles tanítás a „végérvényes megnyilatkozás”
pontos természetéről. *Nem dogmatikai meghatározásról van szó*, mégis
mindenkinek tiszteletben kell tartania. Senki sem mondhat nyilvánosan
ellent neki, mégis vizsgálódások tárgya lehet, ahogyan ez az anglikán
közösségben a felszentelések érvényességével kapcsolatban is történik.

*5. Kétely* azzal a kijelentéssel kapcsolatban, hogy „megbocsátás emberi
jog”, és a Szentatyának azon buzdításával kapcsolatban, hogy a gyóntatónak
kötelessége mindenkit és mindig feloldozni, melynek következtében a
bűnbánat nem lenne szükséges feltétele a szentségi feloldozásnak.

Felmerül a kérdés, hogy érvényben van-e még a Trentói Zsinatnak az a
tanítása, amely szerint a szentségi gyónás érvényességéhez szükséges a
gyónó bűnbánata, mely abban áll, hogy utálja az elkövetett bűnt azzal a
szándékkal, hogy többé nem vétkezik (XIV. ülésszak, 4. fejezet: DH 1676),
így aztán a papnak el kell halasztania a feloldozást, ha nyilvánvaló, hogy
ez a feltétel nem teljesül.

*Ferenc pápa válasza az ötödik kérdésre*:

a) A bűnbánat szükséges a szentségi feloldozás érvényességéhez, és magában
foglalja azt az elhatározást is, hogy többé nem vétkezünk. De itt nincs
számolgatás, és még egyszer emlékeztetnem kell arra, hogy *a gyóntatószék
nem vámhivatal.* Nem gazdái, hanem alázatos kiszolgáltatói vagyunk a
szentségeknek, melyek táplálják a hívőket, mert *az Úrnak ezek az ajándékai
nem őrzendő ereklyék, hanem a Szentlélek segítségei az emberek élete
számára*.

b) A bűnbánat kifejezésének sokféle módja van. Gyakran a súlyosan sérült
önbecsülésű embereknél a bűnösnek nyilvánítás kegyetlen kínzás, pedig *maga
az a tény, hogy valaki gyónni megy, már a bűnbánat és az isteni segítség
kérésének szimbolikus kifejezése*.

c) Szeretnék arra is emlékeztetni, hogy „néha nagyon nehezünkre esik, hogy
teret adjunk a lelkipásztorkodásban *Isten feltétel nélküli szeretetének*”
(Amoris laetitia, 311), pedig meg kell ezt tanulnunk. Szent II. János Pált
követve azt mondom, hogy nem szabad túl pontos és biztos elégtételi
elhatározásokat megkívánnunk a hívőktől, melyek végül elvontak, sőt
önimádást szolgálók lesznek, hanem – ha előrelátható is egy újabb elbukás –
„ne kérdőjelezzük meg az elhatározás hitelességét” (Szent II. János Pál:
Levél William W. Baum bíborosnak és az Apostoli Penitenciária által évente
szervezett gyóntatói tanfolyam résztvevőinek, 1996. március 22., 5).

d) Végezetül, világosan kell látnunk, hogy a gyónáshoz rendszerint kapcsolt
valamennyi feltétel általában nem követelhető meg, ha valaki már haldoklik,
vagy nagyon korlátozott szellemi és pszichikai képességekkel rendelkezik.

(Fordította: Tőzsér Endre SP)

<http://www.avg.com/email-signature?utm_medium=email&utm_source=link&utm_campaign=sig-email&utm_content=webmail>
Vírusmentes.www.avg.com
<http://www.avg.com/email-signature?utm_medium=email&utm_source=link&utm_campaign=sig-email&utm_content=webmail>
<#DAB4FAD8-2DD7-40BB-A1B8-4E2AA1F9FDF2>
--------- következő rész ---------
Egy csatolt HTML állomány át lett konvertálva...
URL: <http://turul.kgk.uni-obuda.hu/pipermail/grem/attachments/20231004/e932d96e/attachment.html>