[Grem] A világ már nem lesz olyan, mint a háború előtt

[KEA]

Amerikai agytröszt – Régóta világos volt, hogy a NATO-bővítés tragédiához vezet

888, 2022.04.27. -- Lomnici Zoltán ifj.
https://archivum.888.hu/piszkostizenketto/amerikai-agytroszt-regota-vilagos-volt-hogy-a-nato-bovites-tragediahoz-vezet-4362839/


Most megfizetjük az USA arroganciájának árát – jelentette ki Ted Galen 
Carpenter, a világ egyik legbefolyásosabb politikai elemzőcsoportja, a 
libertariánus Cato Intézet munkatársa. Szerinte sokan azt jósolták, hogy a NATO 
bővítése háborúhoz fog vezetni, azonban ezeket a figyelmeztetéseket nem vették 
kellően komolyan.

Carpenter rámutat, hogy Oroszország Ukrajna elleni katonai offenzívája olyan 
agresszió, amely még veszélyesebbé teszi a NATO és Moszkva közötti amúgy is 
aggasztó feszültségeket. A nyugat új hidegháborúja Oroszországgal 
felforrósodott. Vlagyimir Putyint teszik elsődlegesen felelőssé mindezért, de a 
NATO arrogáns, süket politikája Oroszországgal szemben az elmúlt negyedszázadban 
is nagy szerepet kapott. A realizmus és a visszafogottság amerikai külpolitikája 
mellett elkötelezett elemzők már több mint negyed évszázada arra 
figyelmeztetnek, hogy a történelem legerősebb katonai szövetségének további 
kiterjesztése egy másik nagyhatalom irányába nem vezet jóra. Az ukrajnai háború 
határozottan megerősíti, hogy mindez miért igaz.

Az ukrán válság okai között egyik legfrissebb értékelésében kifejti, hogy
„az elképzelés, miszerint Ukrajna a követendő demokrácia-modell Kelet-Európában, 
és az ország puszta létezése is megrémítette Putyint, vigasztaló helyzetelemzés 
sok amerikai politikus és szakértő számára. Mindez ugyanakkor csak egy mítosz. 
Ukrajna korántsem olyan vonzó kapitalista és demokratikus ország…”.

„Rendkívül nehéz lenne a NATO-t keletre bővíteni anélkül, hogy Oroszország ezt 
az akciót barátságtalannak ne tekintené. Még a legszerényebb tervek is a régi 
Szovjetunió határaihoz hoznák a szövetséget. Az ambiciózusabb változatok közül a 
szövetség gyakorlatilag magát az Orosz Föderációt veszi körül.”
Ezeket a szavakat 1994-ben írta Ted Galen Carpenter a Beyond Nato: Staying Out 
of Europe's Wars című könyvében, amikor a bővítési javaslatok csupán alkalmi 
spekulációt jelentettek a New York-i és Washingtoni külpolitikai 
szemináriumokon. Hozzáfűzte, hogy a terjeszkedés „Oroszország felesleges 
provokációja lenne”.

Amit akkor még nem lehetett tudni, az az, hogy Bill Clinton kormánya már az 
előző évben meghozta azt a végzetes döntést, hogy szorgalmazta néhány korábbi 
Varsói Szerződésben érintett országnak a NATO-ba való felvételét. Az 
adminisztráció nem sokkal később javasolta Lengyelország, Csehország és 
Magyarország csatlakozását, és az Egyesült Államok Szenátusa 1998-ban jóváhagyta 
az érintettek Észak-atlanti Szerződéshez történő felvételét. Ez volt az első a 
tagság bővítésének számos hulláma közül. Azonban már ez az intézkedés is 
kiváltotta az oroszok ellenállását és haragját.

Memoárjában a nemrég elhunyt Madeleine Albright, Clinton külügyminisztere 
elismeri, hogy „Borisz Jelcin orosz elnök és honfitársai határozottan ellenezték 
a bővítést, mivel azt olyan stratégiának tekintették, amellyel kihasználják 
sebezhetőségüket, és Európa választóvonalát keletre mozdítják”.

Strobe Talbott külügyminiszter-helyettes hasonlóképpen jellemezte az orosz 
hozzáállást.
„Sok orosz a NATO-t a hidegháború maradványának tekinti, amely eredendően 
országa ellen irányult. Rámutatnak, hogy feloszlatták a Varsói Szerződést, a 
katonai szövetségüket, és azt kérdezik, hogy a nyugat miért ne tehetné ugyanezt.”
A kérdés kiváló, és sem a Clinton-kormányzat, sem utódai nem adtak még távolról 
sem meggyőző választ.

George Kennan, Amerika hidegháborús politikájának visszaszorítását szorgalmazó 
intellektuális atyja, egy 1998 májusi New York Times-interjúban érzékletesen 
figyelmeztetett arra, hogy a NATO első terjeszkedési körének Szenátus általi 
ratifikálása mit fog elindítani.
„Azt hiszem, ez egy új hidegháború kezdete.” – jelentette ki Kennan.
„Úgy gondolom, hogy az oroszok fokozatosan, egyre negatívabban fognak reagálni, 
és ez hatással lesz a politikájukra.
Szerintem ez egy végzetes hiba. Ennek semmi oka nem volt. Senki sem fenyegette a 
másikat.”

Az Egyesült Államok és a NATO vezetői újabb terjeszkedési köröket indítottak, 
beleértve a három balti köztársaság hozzáadásával járó provokatív lépést. Ezek 
az országok nemcsak a Szovjetunió részei voltak, hanem a cári időkben is 
Oroszország birodalmához tartoztak. Ez a terjeszkedési hullám most az Orosz 
Föderáció határán húzta meg a NATO-t.

Moszkva türelme a NATO egyre tolakodóbb viselkedésével szemben megfogyatkozott. 
Oroszország utolsó ésszerűen barátságos figyelmeztetése arra vonatkozóan, hogy a 
szövetségnek vissza kell lépnie, 2007 márciusában hangzott el, amikor Putyin 
beszédet mondott az éves müncheni biztonsági konferencián. „A NATO a határainkra 
helyezte frontvonalbeli erőit.” – jelentette ki Putyin. A NATO-bővítés „komoly 
provokációt jelent, amely csökkenti a kölcsönös bizalom szintjét. Jogunk van 
megkérdezni, ki ellen irányul ez a terjeszkedés, és mi történt azokkal a 
biztosítékokkal, amelyeket nyugati partnereink a Varsói Szerződés felbomlása 
után tettek?” – teszi fel a kérdést a Cato Intézet kutatója.

A Duty című memoárjában Robert M. Gates – aki George W. Bush és Barack Obama 
kormányának védelmi minisztere is volt – kijelentette, hogy meggyőződése, hogy 
„az Oroszországgal való viszonyt rosszul kezelték, miután Bush 2008-ban elhagyta 
hivatalát.”
„Felesleges provokáció volt az Egyesült Államok megállapodása a román és a 
bolgár kormánnyal, miszerint a támaszpontok áthelyezése ezekbe az országokba 
történik.” Ifjabb Bushnak intézett hallgatólagos szemrehányásában Gates 
kijelentette, hogy
„valóban túlzás volt a 2006-os rigai NATO-csúcson Grúzia és Ukrajna előtt 
nyitott ajtókról beszélni a tagfelvétel kapcsán.”
Állítása szerint ez a lépés egy olyan eset, amikor „meggondolatlanul figyelmen 
kívül hagyták azt, amit az oroszok saját létfontosságú nemzeti érdekeiknek 
tekintettek”.

A következő évben a Kreml bebizonyította, hogy elégedetlensége a NATO folyamatos 
behatolásával Oroszország biztonsági övezetébe már túllépett a szóbeli 
kifogásokon. Moszkva Grúzia nyugatbarát kormányának ostoba provokációját 
kihasználva katonai offenzívát indított, amely orosz csapatokat juttatott a 
főváros külterületére. Ezt követően Oroszország végleg leválasztott két grúz 
régiót, és hatékony orosz ellenőrzés alá helyezte őket.

Carpenter véleménye szerint a nyugat – különösen az Egyesült Államok – vezetői 
azonban tovább gerjesztették a feszültséget. Az Obama-adminisztráció 
megdöbbentően arrogáns beavatkozása Ukrajna belpolitikai ügyeibe 2013-ban és 
2014-ben – hogy segítsen a tüntetőknek megdönteni Ukrajna megválasztott, 
oroszbarát elnökét – volt a legszemtelenebb provokáció, és ez a feszültség 
megugrását okozta. Moszkva azonnal bosszúval reagált a Krím elfoglalásával és 
annektálásával, valójában egy újabb hidegháború zajlott le.

Elkerülhető lett volna az ukrán válság?

Az elmúlt hónapok eseményei jelentették az utolsó esélyt, hogy elkerüljék a 
valódi háborút Kelet-Európában. Putyin több biztonsági kérdésben is garanciákat 
kért a NATO-tól. A Kreml konkrétan kötelező érvényű biztosítékokat akart arra 
vonatkozóan, hogy a szövetség csökkenti növekvő katonai jelenlétét 
Kelet-Európában, és soha nem ajánl fel tagságot Ukrajnának. Ezeket a 
követeléseket hatalmas katonai jelenléttel támasztotta alá Ukrajna határain.

A Biden-adminisztráció válasza Oroszország értelmes nyugati engedmények és 
biztonsági garanciák iránti törekvésére kitérő volt. Putyin ekkor egyértelműen 
úgy döntött, hogy eszkalálja az ügyet. Washington azon kísérlete, hogy Ukrajnát 
a NATO politikai és katonai gyalogjává tegye – még az ország formális szövetségi 
tagságának hiányában is –, sokba kerülhet az ukrán népnek.

A történelem megmutatja, hogy Washington Oroszországgal szembeni bánásmódja a 
Szovjetunió megszűnését követő évtizedekben hatalmas politikai baklövést 
jelentett. Teljesen előre látható volt, hogy a NATO-bővítés végül a Moszkvával 
való kapcsolatok tragikus, esetleg erőszakos megszakításához vezet. Az éleslátó 
elemzők figyelmeztettek a valószínű következményekre, de ezeket a 
figyelmeztetéseket nem vették komolyan. Most azonban mindenki megfizeti az 
amerikai külpolitika rövidlátásának és arroganciájának igen nagy árát – zárja 
gondolatait Ted Galen Carpenter.

-- 

Üdvrivalgással:
KEA.