[Grem] Édesanyák a maguk és családjuk boldogságáért .... / 'FeSzülőkből RugAnyók'

2023. Jún. 22., Cs, 09:39:59 CEST

 „Egy édesanya mindennapjaiban nagyon sok harc van, és nagyon sok művészet
is” – Anyák kiégésének megelőzésében segít a FeSzülőkből RugAnyók tréning
Schuster Barbara <https://kepmas.hu/hu/schuster-barbara>
2023. 06. 06.
https://kepmas.hu/hu/nagycsalados-harcmuveszet-trening-anyaknak-kieges-ellen-joo-bernadett-feszulokbol-ruganyok?utm_source=52968-H%C3%ADrlev%C3%A9l%20lista%20%28K%C3%A9pm%C3%A1s%29&utm_campaign=1098390-H%C3%ADrlev%C3%A9l%2006.20.%20&utm_medium=17665-email&utm_content=H%C3%ADrlev%C3%A9l%2006.20
.
<https://kepmas.hu/#copy_link>
<https://kepmas.hu/#copy_link>*Mitől vagyunk boldogok, és mitől lehetünk
boldogabbak? Mit tehetnek az édesanyák a maguk és családjuk boldogságáért?
Egy ötgyermekes édesanya, Joó Bernadett – eredeti végzettségét tekintve
közgazdász, emellett mentálhigiénés és szervezetfejlesztési szakember –
társaival Nagycsaládos harcművészet néven mentálhigiénés és
készségfejlesztő műhelyt alapított, és tréningeket tart édesanyáknak. *
[image: a Nagycsaládos harcművészet program megálmodója, Joó Bernadett]

A Nagycsaládos harcművészet mentálhigiénés és készségfejlesztő
műhely megálmodója, Joó Bernadett – Fotó: Páczai Tamás

*– Mi a kezdeményezés lényege, honnan indult?*

– Öt éve veszek részt a Pronon Alapítvány munkájában, ahol elsősorban civil
szervezeteknek, egyházaknak, oktatási intézményeknek tartunk tréningeket,
és itt merült fel az ötlet, hogy mivel a család is egy szervezet, ez a
fajta tudás igencsak ráfér az édesanyákra is. Mi, akik trénerként benne
vagyunk a Nagycsaládos Harcművészetben, mindannyian nagycsaládos édesanyák
vagyunk, és mindenki elvégezte a Semmelweis Egyetem mentálhigiénés és
szervezetfejlesztési szakirányú továbbképzését. Jelenleg a *FeSzülőkből
RugAnyók* elnevezésű tréninget tartjuk vezetőtársammal, *Forián-Szabó
Kingá*val.
A boldogságkereséssel szoros kapcsolatban van az, amit próbálunk bevinni az
anyukák életébe.

*– Miért Nagycsaládos Harcművészet lett a neve?*

– A családos életformában, egy édesanya mindennapjaiban nagyon sok harc
van, és nagyon sok művészet is. Az igazi kihívás az, hogyan tudjuk ezt
kiegyensúlyozni. Sok minden múlik egy édesanyán, azon, ő hogy van a
családban, mert az továbbterjed, hat a gyerekekre, a környezetre.

Az édesanyák a kisgyerekes életforma miatt sokszor arra vannak
kondicionálva, hogy a saját igényeikről, saját szükségleteikről
lemondjanak, sőt sokszor eszükbe sem jut, hogy van nekik ilyen.

Ezt lehet csinálni egy darabig, de egy idő után a családban is megjelenhet
a kiégés. Bele lehet fásulni a mókuskerékbe, elveszhet a csillogás a
szemünkből. Csupa olyan dologról beszélünk a tréningen, ami a mi saját
életünkben is fontos, amit saját magunkon is felismerünk. Mindezt úgy, hogy
azt gondoljuk, mindenki a saját életének a legjobb szakértője.
Impulzusokat, kereteket adunk, de mindenki a saját helyzetével dolgozik, és
tud abban megoldásokat találni. Szerintem nem az adja a legtöbbet az
anyukáknak, hogy mi nagyon okosakat mondunk, hanem az, hogy együtt vannak,
és egymástól is tanulnak.

*– Milyen az, amikor valaki FeSzülőből RugAnyó lesz?*

– Ez két olyan véglet, amibe én magamat sem tudom konstans módon besorolni.
Inkább a tudatosítás a lényeg: hogy észrevegyem, mikor vagyok befeszülve,
és azt is felismerjem, van út arrafelé, hogy egy kicsit rugalmasabb legyek.
A reziliencia divatos szó manapság: alkalmazkodás a gyorsan változó
dolgokhoz. A mostani világunk – benne a járvány, az online oktatás, a
háború, a szénszünet – arra mutat, hogy ezt a képességet fejleszteni kell
magunkban. Ebben a – rezilienciát igénylő – helyzetben összetartani egy
családot, nagy kihívás.

*– Említetted a saját magunk felé támasztott és a környezettől érkező
elvárásokat. Te hogy állsz az előbbiekkel?*

– Szerintem sokszor szorítjuk a saját torkunkhoz a kést. Azt gondoljuk, így
kell meg úgy kell valamit csinálni. Tudod, mennyit takarítottam, mielőtt
jöttél? Régen ezt úgy csináltam, hogy bele is lovaltam magam, és közben
megalapozottnak és teljesen indokoltnak találtam, hogy sárkányként
viselkedem ilyenkor, ha vendég jön. Egy idő után rájöttem arra, hogy én is
annak a képnek akarok megfelelni, ami sok nő fejében él: szuperjónak kell
lennie a gyerekeimnek, a párkapcsolatomnak, a baráti kapcsolataimnak, a
háztartásomnak, a kertemnek. Mellé szakmailag is fejlődnöm kéne, és mindezt
úgy, hogy az látszódjon rajtam, ez nagyon könnyű. Amikor sikerült közel
kerülnöm valakihez, az mindig olyankor történt, amikor megmutattam: nálam
sincs minden rendben, és ezt lehet szó szerint is, meg szimbolikusan is
érteni. Ehhez lehet kapcsolódni, nem a tökéletesnek mutatott élethez.

*– Önismereti fejlődés, amíg az ember elengedi a képet, hogy valamilyennek
kellene lennie?*

– Igen. Nekem az például nagy lépés volt, amikor rájöttem és beismertem,
hogy az én reakcióm, az, hogy milyen érzelmi magaslaton élem meg ezt a
rendrakásra való rágörcsölést, nem indokolt. Az érzelmi reakció nagyságából
lehetett következtetni, hogy itt nem feltétlenül a rendről van szó, hanem
arról, milyen képet szeretnék mutatni magamról, és ahhoz mennyire
ragaszkodom, vagy el tudom-e engedni.

*– A rugalmasság viszont nem jelenti azt, hogy mindig én változzak…*

– Nem oda kell eljutni, hogy mindig én változzak meg, és nekem semmi
igényem ne legyen. Az a cél, hogy tudjunk úgy egymás mellett, egymással
élni, hogy ezek az igények, ezek az értékek, dolgok elférjenek. Az olyan
családokban, ahol nincs önismereti út – ami nélkül simán végig lehet élni
egy életet –, ott játszmák vannak, elhallgatások, függőségek. Talán akkor
teszünk kevesebb terhet a következő generációra, ha ebben próbálunk
előrelépni, megküzdünk a démonainkkal, és nem adjuk tovább őket.

*– Öt gyermeked van, huszonkét évestől hétévesig. Úgy sejtem, hogy a
házasságoddal és a gyerekeiddel kapcsolatos tapasztalataidat is beviszed a
segítői munkádba.*

– Igen, abszolút. Ezekből táplálkozik, így lehet hiteles. A férjemmel
például időnként csinálunk egy lelkigyakorlatot házaspároknak Házastuning
néven, amelynek az ötlete úgy született meg, hogy leültünk a férjemmel, és
elkezdtünk azon gondolkodni, mi hogyan szoktunk veszekedni. Azt gondolom, a
résztvevő házaspárok részben a mi példáink miatt is tudnak megnyílni egymás
felé.

*– Milyen együtt dolgozni ebben a férjeddel, aki a teljesen civil
foglalkozása mellett egyébként lelkigondozó, hittanár is?*

– Nekünk ad, hogy vannak közös dolgaink, gazdagítja a házasságunkat. Nekem
a legjobb barátom a férjem, és mindkettőnknek nagyon fontos, hogy sokat
beszélgessünk, legyenek közös ügyeink. Itt is az egyensúly a lényeg. A harc
és a művészet, a barátság és a házastársi kapcsolat, az egész életünk egy
egyensúlyozás. Nekem valahogy ez a boldogság. Nemcsak azt megtalálni,
amiben egyek vagyunk, hanem azt is, amiben különbözünk.

*– És ha ez nem sikerül, akkor időnként te is közel kerülsz a kiégéshez?*

– Engem folyamatosan megcsap a szele. Sokszor érzem azt, hogy küzdök a
mindennapokkal, azzal, hogy láthatatlan munkát végzek, mókuskerékben
vagyok, nem feltétlenül kapok rögtön visszajelzést. Ezek mind veszélyeztető
tényezők.

A WHO is leírta már, hogy a kiégés egy betegség.

Nagyon fontos, hogy ennek tudatában legyünk, és annak is, hogy tudunk tenni
ellene: valahogy értelmet és célt találni a mindennapokban, és átkeretezni
a dolgainkat. Sokszor érezzük, hogy a minket ért inger és az arra adott
válasz között nincs semmi. Ki vagyunk szolgáltatva a körülményeknek, annak,
ami történik velünk. *Viktor Frankl* írja le a könyvében, hogy a
koncentrációs tábort is azok élték túl, akik az inger és a válasz között
megtalálták azt a rést, ami a saját szabadságuk. Ez lehet a saját
hozzáállásunk, átkeretezés, egy gondolati mozdulat, egy rés, amibe érdemes
belenézni. Megnézni, miben áll a szabadságod. Szerintem az ég ki, aki azt
gondolja, nincs ilyenje. És olyan könnyű ezt gondolni! Mert a mókuskerék, a
mindennapos lefárasztó dolgok ebbe az irányba tolnak. Amikor úgy érzem,
hogy nem a kiégés felé tartok, hanem el onnan, az azért van, mert
észreveszem ezt a szabadságomat. Észreveszem, hogy vannak eszközeim, még ha
csak a gondolatom is az. Az egzisztenciális kérdésekre adott válaszok – mi
értelme az életemnek, milyen céljaim vannak, mit tartok fontosnak? –
szintén jó kis biztosítékok kiégés ellen.

*– A te családod milyen? Mit látsz a gyerekeken, mit adtál vagy adsz át?*

– Azt látom, hogy a gyerekeim egészen kiegyensúlyozottak. És ez nagy
megelégedéssel tölt el. Hogy egész jól vannak. Nagyon jó látni, hogy milyen
nagyszerű emberek! Alig merem kimondani, de ha arra gondolok, hogy ehhez
közöm van, az egészen közel van az élet értelméhez.

*– A különböző szerepeid – anya, feleség, nő és a többi – hogy férnek meg
egymás mellett?*

– Ha könnyűnek látod a másik ember sokféle szerepét, akkor nem vagy elég
közel hozzá.

Van ennek egy nehézsége ugyanis, súlyozni kell ezeket a szerepeket. Ha majd
öreg leszek, és visszanézve azt tudom mondani, hogy volt egy jó házasságom,
akkor leszek a legbüszkébb. A második legfontosabb az, hogy lássam: a
gyerekeim jól vannak. És a többi dolognak is van jelentősége, például hogy
oda tudtam állni egy jó ügy mellé.

*– Az ENSZ minden évben közzétesz egy jelentést, amely arról szól, mely
országok lakói vallják magukat a legboldogabbnak. A 2019-ben készült
jelentés szerint van néhány olyan szegény ország, amely sok problémával néz
szembe, és ahol magas az erőszakos bűncselekmények száma, de mégis bekerült
a legboldogabb államok közé. Korábbi spanyol gyarmatokról van szó, amelyek
ebből adódóan túlnyomóan vallásos országok is. Nálad a hit hogyan segíti a
boldogságot?*

– Az istenhit olyan, mint az önismeret: folyamatos fejlődésben van, nem egy
konstans valami. Van köze a boldogsághoz is, de a küzdelemhez is. Nagyon
sokat adott a hitem, amikor a gyerekek kicsik voltak, segített az, hogy
bele lehet simulni az egyház rendjébe, a szertartásokba. Aztán amikor három
hónapig feküdtem egy gerincbetegség miatt néhány éve, nagy fájdalmaim
voltak, majd megműtöttek, akkor nagyot küzdöttem az Istennel. Az
kérdeztem: *„Istenem,
te most ezt akarod, vagy hagyod?”* Aztán rájöttem, hogy rossz a
kérdésfeltevés, hogy probléma van az istenképemmel, mert milyen Isten az,
akitől ezt kérdezem. A szenvedést nehéz hova tenni az istenhiten belül is,
de arra rájöttem, hogy ha már kész válaszaim nincsenek, legalább hamis
válaszaim sincsenek. A betegség tisztítótűz volt, leégetett rólam egy csomó
hamis képet. A boldogsághoz ez ott kapcsolódik, hogy minden, ami az igazabb
felé visz, az boldogabbá tesz. Nincs készen még az én hitem, de erre
indultam, ezt a ráhagyatkozást próbálgatom. Nem biztos, hogy mindenre van
válasz, és ez félelmetes. Kérdés, hogy ennek a feszültségében meg tudunk-e
maradni. Az úton levés az izgalmas. Sok mindenkinek irigylem a hitét, akié
érettebb, árnyaltabb talán. A férjem hitét nagyon bírom. Benne van valami
olyan öröm, olyan derű, amely mindenen átvisz.
--------- következő rész ---------
Egy csatolt HTML állomány át lett konvertálva...
URL: <http://turul.kgk.uni-obuda.hu/pipermail/grem/attachments/20230622/435f3c79/attachment.html>