[Grem] A második házasság

[Zoltán Hámory]

Kedves Lista!

Az AVE (egyedülálló szülők) - Emmanuel Közössége, amelynek korábban én is
tagja voltam, most ünnepli 25 éves évfordulóját. E nagy ünnep alkalmából
felkértek, hogy írjam meg én is a tanúságtételemet. Nem kellett sokáig
gondolkozzak, a múlt eseményei még frissen élnek emlékezetemben.A
történetem így hangzik, amelyet most megosztok Veletek is azzal a
reménnyel, amelyet írásomban is hirdetek, hogy minden sötét alagút végén
egyszer csak felcsillan a nap: - Isten végtelen szeretete, csak bízni kell
kitartóan benne...

2002. április 7-e emlékezetes maradt az életemben. Verőfényes tavasz volt,
rügyeztek a fák, madárcsicsergés, de én mégis életem egyik legsötétebb
napjaként emlékszem vissza rá. Az országgyűlési választás aznapi első
fordulójában a FIDESZ váratlan veresége, az MSZP csalásszerű győzelme
letaglózó volt, ezt igazolta is Magyarország 8 év alatti nyomorba döntése.
Ó, de e borzalmat elhalványította a tény, hogy aznap kellett végleg
elköltöznöm a családomtól. Nem váratlanul történt ez a tragédia, sok év
gyötrelme és kínlódása vezetett idáig. Hat évvel azelőtt halt meg az
anyósom; apósom nem tudott attól kezdve tovább egyedül élni és azzal az
indokkal, hogy segít a csecsemőink gondozásában, végleg nálunk maradt. Nem
kell bizonyítanom, hogy az együttélés borzalma hova vezetett. Lánya, azaz a
feleségem kritikátlanul mindig neki adott igazat és ezáltal az elharapódzó
feszültségek a mi házasságunkat is kikezdték. Más nehézségek is akadtak: -
munkahelyi gondok, pénzhiány és a nagyobbik fiam komoly betegsége. Szüleim
és testvérem feleségemmel szembeni ellenérzései és furkálódásai csak tovább
rombolták a „homokra épített” házasságunkat.

2001. őszén elérkezett a vég, feleségem végérvényesen bejelentette, hogy
válni akar. Forgott velem a világ, nem akartam elhinni, hogy ilyesmi velem
is megtörténhet. Minden reggel azzal ébredtem, hogy ez csak egy rossz álom
Uram, ugye így van? De nem így volt; az akkor 6 és 4 éves fiaimtól
búcsúznom kellett. Hogy miképp tudtam erőt venni és összecsomagolni az
elköltözésemhez az ügyvéd által megszabott határidőre, máig sem tudom. Azaz
időszak végleg kitörlődött az emlékezetemből. Csak arra emlékszem, hogy
jött a teherautó és a költöztetők el kezdték pakolni a csomagjaimat. Nekem
mindennél fontosabb volt gyermekeim biztonsága és nyugalma, ezért döntöttem
úgy, hogy én megyek. Még egy utolsó pillantást vetve azt láttam, hogy
nagyobbik fiam a porban játszik, kisebbik pedig magán kívül zokog,
megérezve, hogy valami szörnyű esemény történt körülötte.

Albérletbe mentem. Egy berendezett lakás fogadott, az asztalon Biblia várt,
a falon egy Jézust ábrázoló szentkép lógott. Talán ezek adták az erőt a
folytatáshoz. Kicsomagolni hetekig nem tudtam, sokáig a bőröndjeimből
éltem. A munka után esténként úszni jártam, későn értem haza, beestem az
ágyba és hálát adtam, hogy ez a nap is eltelt és így egy nappal kevesebb
szenvedés vár még rám. Aki átélt hasonló borzalmakat, el tudja képzelni: -
reggel kegyetlen félelem és szorongás, napközben letargia és mélabú, az
este viszont csodálatos volt:

- imádkozás és a mindent feledtető alvás. Aludtam, amikor csak lehetett.

Hetekig nem látogathattam gyermekeimet, így a hétvégék is keserűen teltek.
Bicikliztem és sóvárogtam, amikor megpillantottam egy-egy boldog családot.
Nem értettem, hogy engedhette meg ezt az Isten. Később már enyhültek a
körülmények és találkozhattam gyermekeimmel, de csak szigorúan kéthetente
és csak úgy, hogy szombat este 6 h-ra illetve vasárnap este 6 h-ra vissza
kellett hoznom őket. Így viszont meg lettem fosztva a közös alvások
élményétől. Nehezek, de boldogok voltak ezek a találkozások. A vasárnap
esti „végleges” búcsúzás fájdalmait a gellérthegyi sziklakápolna 8 órás
szentmiséje enyhítette. A szenvedés és az egyedüllét közel hozott Istenhez,
éreztem, ahogy vigasztal, simogat, bíztat.

Eltelt egy év változatlanul, a válásunk még nem zárult le. Megint április
lett, amikor is közölték a munkahelyemen: - elbocsátanak.

Összetörtem. Se családom, se otthonom, se munkahelyem, mi van ennél
lejjebb? Csak Isten volt a fixpont az életemben. A konyhában gyertyát
gyújtottam, hosszan, áhítatosan imádkoztam. A láng játszadozott a sötétben,
árnyak jöttek-mentek és hatalmas béke telepedett a szívembe. Ekkor éreztem,
hogy történt valami. Kimentem a fürdőbe, belenéztem a tükörbe és „földbe
gyökerezett a lábam”, egy nagy, kövér vércsepp jelent meg a homlokomon, egy
„stigma”. Eltöröltem a vércseppet és alatta semmilyen seb, vagy heg nem
volt látható. Ujjongtam; pontosan tudtam, csoda történt. Isten kézzel
foghatóan jelzett, hogy velem van és „nem hagyja elveszni sérült bárányát”.

Utána rohamosan kezdett javulni az életem. A polgári válás és az egyházi
érvénytelenítés rendben lezajlott, időközben lakáshoz is jutottam és
megnyertem a munkaügyi pert, amelyet a volt munkahelyem ellen indítottam a
jogtalan elbocsátás miatt.

Ekkor elhatároztam, hogy soha többé nem nősülök meg.

Később egy olyan állást is kaptam, ami akkor rendkívüli volt számomra.

Gyermekeimmel viszont a kapcsolatom ugyanaz maradt: - kéthetente egy
hétvége, de már nálam alvással.

Barátaim bíztattak, hogy hiányzik egy nő az életemből. Nyitott voltam és
elkezdtem keresgélni. A Gondviselés tervei kifürkészhetetlenek: - egyik
ismerősöm révén olyan hölgyet ismertem meg, aki mind külsőleg, mind
belsőleg a szívem álma-vágya volt. Lépésenként alakult ki a kapcsolat, de
aztán minden képzeletet felülmúlt. A 18 évvel ezelőtti szerelmem, aki addig
a nagy Ő volt az életemben és akit azt hittem sohasem múlja felül senki,
mint a cunami söpörte el a mostani érzelem. Ilyen csak egyszer adódik egy
ember életében, ilyet elszalasztani nem vétek, hanem égbekiáltó bűn lett
volna. Szerelmünket tovább erősítette, hogy még ez évben elutaztunk
Santorini-re és Medjugorjebe. Santorini emlékéről akkor frissen-melegében a
naplómba ezt írtam:

 - „Amikor másnap éjszaka a három-árbocos vitorláson  buzukit hallgatva
néztük a sziklára épült városok pislákoló fényeit, és alattunk morajlott a
tenger, a kopár sziklafalakon megcsillant a holdsugár. Akkor éreztük Isten
mindenható jóságát. Fürödtünk a végtelen tiszta fényben, tudtuk, hogy nem
vagyunk egyedül, egy kéz ölel át minket, és hogy szerelmünk az Úr kegyelme
által teljesedhetett csak be. A hála , és alázat érzései keveredtek
bennünk. A Hold beragyogta arcunkat, a csillagok incselkedve kacsingattak,
és a tenger zúgása egybeolvadt a buzuki hangjával. Lelkünk lebegett, és
hittük, hogy ez a perc megismételhetetlen része lesz életünknek.”

Lelkivezetőnk, Janig Péter atya tanácsára elindítottuk Marcsi egyházi
érvénytelenítését is, amely addig sikertelennek látszott. Telt-múlt az idő
nagy boldogságban, eltelt egy év. Úgy döntöttünk, hogy szerelmünk kezdetét
jelentő napon, azaz március 19-én, amely akkor vasárnapra esett, tartjuk
meg az eljegyzésünket. Igen ám, de az éppen böjti időszak volt, akkor
katolikus ember nem tarthat eljegyzést. Végtelenül elkeseredtünk, mert
nekünk ez az időpont nagyon meghatározó volt. Péter atya jobban megnézte a
dátumot és kiderült, hogy az a nap, de csak azaz egy nap Szent József
napja, a szent család ünnepe és akkor vigasság van, nem pedig böjt. Tehát
megtarthattuk akkor az eljegyzésünket és úgy, ahogy szerettük volna, a
család jelenlétében, Péter atya áldásával. Sokat gondolkodtunk, mivel adjuk
kifejezésre, hogy rendkívüli társat találtunk egymás személyében, ezért
arra az elhatározásra jutottunk, hogy a szokásos 14 karátos jegygyűrű
helyett 18 karátosat csináltatunk, amely jelzi rendkívüli
összetartozásunkat.

Csodálatos volt közösen letérdelve imádkozni a szentmiséken, illetve
esténként egymás kezét fogva szólni az Úrhoz. Elérkezett az esküvőnk ideje,
minden akadály elhárult. Megtörtént a templomi nászmise, újra szentségi
házasság részesei lehettünk.

A polgári esküvőt Tordason egy szigeten kötöttük, szabad ég alatt,
csodálatos őszi délután, bágyadt napsütésben. A végtelen égbolton
bárányfelhők úsztak, a tóban incselkedve fürdött a napsugár, béke és
szeretet töltötte el a tájat ; Isten így fejezte ki Mindenhatóságát.

Amikor az anyakönyvvezető bő gyermekáldást kívánva összeadott minket az
„összesen két akolból lévő” három igen mozgékony és csintalan gyermekeink
jelenlétében, mosoly és derű jelent meg mindenki ajkán.

18 év telt el azóta, most szeptemberben fogjuk ünnepelni.

Azóta is gyakran megbotránkoztatjuk a tömegközlekedésen utazókat, amikor is
egymás karjaiba temetkezve fergeteges csókokat váltunk egymással, mint a
tinédzserek első szerelmeikkel.

Időközben gyermekeink felnőtté váltak, 27-26-25 évesek lettek most.

Rendkívül jó és bizalmas lett a kapcsolatom a volt feleségemmel.

Pár éve volt apósom szeretetotthonba került, így volt feleségem
„akadálytalanul” tudott új kapcsolatot létesíteni.

Visszatekintve életem korábbi legnehezebb időszakára, határozottan
állíthatom, hogy a szereteten alapuló Istenhit minden akadályon és
nehézségen átsegít és hogy keresztünket görnyedten hordva is eljuthatunk a
földi boldogsághoz.





„A múlt nem hajthat akkora gyökeret,

amelyet a jövő felül nem múlhat…”

(Thomas Rayning)

     1812-1901
--------- következő rész ---------
Egy csatolt HTML állomány át lett konvertálva...
URL: <http://turul.kgk.uni-obuda.hu/pipermail/grem/attachments/20230717/4454786a/attachment.html>