[Grem] Az űrhajózás hajnala - Magyarországon

[Levente Vihar]

http://drremes.no-ip.org/

Dr. Remes Péter repülőorvos jegyzetei, írásai. Döbbenetesen jók!

Néhány gazdag képanyaggal.

ÜdvözletteL.


Mintául (a felét sem tudtam eddig…) pl.:

http://drremes.no-ip.org/content.php?pdf*2015_03_04_107/ures.pdf


*A honvédorvosok szerepe a repülő- és űrorvosi kutatásokban 7*



Megoldatlan űrélettudományi problémák az űrrepülések hajnalán

Egyetlen űrrepülés sem zajlott le rendkívüli esemény nélkül. A műszaki
meghibásodások mellett, az űrélettudományok művelőinek (köztük egyes
részterületeken a magyaroknak is), eddig még soha nem tapasztalt
problémákat kellett megoldaniuk. 1961-ben J. Gagarin űrrepülésén az
operátori megbízhatóság volt az egyik kérdés. A Vosztok űrhajót műszaki
kudarc esetére önmegsemmisítő berendezéssel látták el, nehogy az ellenség
kezére kerüljön, amennyiben nem sikerülne szovjet felségterületen
leszállni. Senki nem tudta, képes-e az űrhajós reális repülési körülmények
között, vészhelyzetben is alávetni magát a földi parancsnokság
utasításainak, működni fog-e reális repülési körülmények között a
begyakorolt, úgynevezett „parancs és ellenőrző struktúra”.

Az űrrepülések történetében először W. Shirra szegült szembe a földi
irányítással. A Mercury és a Gemini misszió után, harmadik repülésén, az
Apolló-8 parancsnokaként a földi irányítás legnagyobb megrökönyödésére
nyíltan és határozottan „függetlenítette” magát. Amikor a földi irányítás
kísérleteket akart vele elvégeztetni, kifejtette, hogy „utálja” ezeket a
dolgokat és „szemeteknek” titulálta a földieket. Komoly riadalmat keltett,
amikor kijelentette, hogy „elegem van, mostantól fogva én leszek a repülés
irányító, nem megyek bele semmi új játékba…” Önkényesen megváltoztatta a
gyógyszerelési utasításokat és nem volt hajlandó a sisakban való
leszállásra sem. A szabályzat szerint ugyanis a sisakot fenn kellett volna
hagyni, azonban amikor parancsot kapott a földről, hogy vegye fel a
sisakot, visszaszólt: „nem létezik!”, és sisak nélkül szállt le. „Végül is
a fedélzeten én voltam a parancsnok, ha eltűntem volna, viselhetnek a
földön annyi fekete karszalagot, amennyit csak akarnak, de a túlélésért én
voltam a felelős” – kommentálta kissé zavarosan leszállás után az esetet.
Természetesen soha többé nem repülhetett, de belegondolni is rossz, ha ezt
az ellenszegülést egy atombombával megrakott űrhajó parancsnokaként követi
el. Ne feledjük, azokban az években a katonai doktrínák az atomháború
megvívásáról szóltak. Az Egyesült Államok 1958-ban hajtotta végre az első
nukleáris kísérletét a Föld atmoszférája fölött, 1962-ben pedig már egy
1,44 megatonnás hidrogénbombát robbantott az űrben. Az amerikai Projekt
A-119 atomrakéták Holdra való telepítéséről szólt. A Szovjetunió is ezekben
az években (1961 és 1962 között) robbantott atombombákat az űrben.

Az űrrepülésekre tervezett parancs és ellenőrző struktúrák
megbízhatóságának tanulmányozása tehát nem alaptalanul került a megoldandó
feladatok középpontjába. Adatokra volt szükség annak tisztázására, hogy
mikor fogadja el, és milyen esetekben utasítja vissza a legénység a földi
parancsnokság fölérendeltségét. W. Shirra ellenszegülése kapcsán
megkerülhetetlen volt a kérdés, megfelelő volt-e a kiválogatás, a
felkészítés és a repülés alatti lelki gondozás? A repülés parancs- és
ellenőrző struktúrája jól volt-e felépítve, és vajon nem a földi irányítás
zavarta bele a parancsnokot a számára megoldhatatlan helyzetbe? Más
problémák is adódtak, V. Grissom tengerre való leszállása után személyi
hibát követett el, és a rossz konstrukciójú szkafandere miatt csaknem a
tengerbe fulladt. Edzett és felkészült berepülő pilóta létére halálfélelmet
élt át.

G. Tyitov repülésén először találkoztunk a mozgásbetegség űrformájának
problematikájával. Kérdésessé vált, vajon képes-e az ember munkaképességét
megőrizni hosszú idejű űrutazás alatt? (Akkoriban ez mindössze 24 órás
súlytalanságot jelentett.). J. Glenn repülése alatt azonosítatlan
fénylő-csillogó kristályokat látott az űrhajó körül, amikről csak később
állapították meg, hogy az űrhajóról leváló jégkristályokat látta. Egy hibás
műszerjelzés miatt úgy tudták, hogy leszálláskor a hőpajzsa le fog esni és
az űrhajós el fog égni. Végül a hőpajzs kibírta, de a leszállás a vártnál
64 km-el távolabb történt, ami a kimentését nehezítette, és felhívta a
figyelmet az életmentő felszerelések fontosságára. S. Carpenter repülése a
kiválogatás fontosságára mutatott rá, mert az adott repülés meghaladta az
űrhajós teljesítőképessége határát, olyan sok hibát vétett, hogy el kellett
távolítani az űrhajósok sorai közül. A megengedettnél több üzemanyagot
használt fel, kérdésessé vált, hogy vissza tudják-e hozni. Rossz szögbe
állította a kabint a fékezéshez, késve indította be a fékezőrakétákat,
emiatt végül több mint 400 kilométerrel túlrepült a kijelölt leszállási
ponton. Jeladóját nem működtette, a kutató-mentő szolgálat csak nagy
nehézségek árán emelte ki a tengerből. A. Nyikolajev és P. Popovics vezette
két űrhajó egyidejű repülését az életfenntartó rendszerek kapacitásának
kimerülése miatt kellett megszakítani. Az akkoriban hosszúnak számító
űrrepüléseken a Vosztok-3 esetében a 65., illetőleg a Vosztok-4 esetében a
48. földkörüli keringés után az űrhajó hőmérséklete a kritikus 10 C° alá
esett, emiatt az űrhajósokat menteni kellett. W. Schirra űrruhája rögtön az
első körben olyan mértékben melegedett, hogy a földi űrorvosi szolgálat a
repülés megszakítását fontolgatta, amire végül is nem került sor, mert a
műszaki probléma a második körben megoldódott. A földfelszínt egy
periszkópon keresztül kellett megfigyelnie, azonban a nappali félteke
fölött a nap belesütött az eszközbe, és amikor Schirra gyanútlanul
belenézett, kis híján megvakult. A negyedik keringés idején az űrruha
hűtőrendszeréből származó víz kezdett összegyűlni W. Schirra sisakjában,
amit el kellett viselnie, mert nem kockáztathatták a sisakrostély
kinyitásával az űrruha hőszabályozásának ismételt felborulását. G. Cooper
repülésén újra az életfenntartó rendszer hibásodott meg. A kabinban a pára
kicsapódás rövidzárlatot okozott, ami a „veszélyesen alacsony magasság”
jelzést aktiválta. Mivel a kabin nedvesség az automatikus
leszállórendszerben is rövidzárlatot okozhatott volna, a repülést
megszakították és utasították, hogy a kézi irányítórendszer
igénybevételével hajtsa végre a vészleszállást. Műszaki problémák miatt V.
Bikovszkíjnak a startra várakozva 3 órát kellett a starton az űrhajóban
beszíjazva teljes bizonytalanságban eltöltenie. V. Tyereskova repülése
ismét a kiválogatás fontosságára hívta fel a figyelmet. A mozgásbetegség
űrformája miatt elvesztette munkaképességét, és az orbitális pályán,
illetőleg a leszállás körzetében lélektanilag sem bizonyul alkalmasnak. A
betervezett kísérleteket nem végezte el, valótlan jelentéseket tett a
repülésirányításnak, a vele azonos időben géppárban repülő V. Bikovszkíjnak
rádión kellett „tartani benne a lelket”, még a leszállás körzetében is
megszegett minden létező előírást.

A. Leonov űrsétáján az életfenntartó szkafander túlnyomását kellett
kritikus mértékben csökkenteni az űrhajóba történő visszatérés érdekében.
Kiderült, hogy az űrséta a vártnál nagyobb, extrém mértékben veszi igénybe
az űrhajós fizikai ellenálló képességét. Az űrhajó meghibásodása miatt A.
Leonov és P. Beljajev lakatlan területen hajtottak végre
kényszerleszállást, extrém hidegben, hóban-fagyban éjszakáztak, a
kimentésükre csak másnap nyílt lehetőség. Megpróbáltatásaik felhívták a
figyelmet a túlélő gyakorlatok fontosságára, az extrém környezeti
feltételek dolgozó ember munkaképességének megismerésére. A Gemini-9
fedélzetén E. Cernan, és T. Stafford is rendkívüli helyzetbe került. E.
Cernan űrsétáját a tervezettnél korábban meg kellett szakítani. Személyi
hiba miatt E. Cernan kimerült, az űrruha hőháztartása felborult, sisakja
bepárásodott és nem látott. Elvesztette a reményét, hogy vakon valaha is
visszakerüljön az űrhajóba. Halálfélelmében már lemondott a földre való
visszatérésről. Csak nagy nehézségek árán sikerült társa segítségével
bemásznia az űrhajóba. M. Collins (Gemini-10) űrruhájának légzőrendszerébe
a levegő regeneráló patronból litiumhidroxid került, és ennek fojtó gőze
miatt kellett visszatérnie az űrhajóba. Ch. Conrad és R. Gordon (Gemini-11)
repülése is legalább annyi új problémát vetett fel, mint amennyit
megoldott. R. Gordon az űrséta során a teljes kimerülésig hajszolta magát,
pulzusa 162-re nőtt, légzésszáma elérte a 40-et. A lihegés
hyperventillatios hypocapniához vezetett. Űrsétája alatt időnként több,
mint egy lóerő teljesítményt fejtett ki, miközben az emberi
teljesítőképesség tartósan csak fél lóerőnyire tehető. R. Gordon által
fejlesztett hőmennyiség nagyobb volt, mint amennyire a légkondicionáló
rendszer kapacitását tervezték. Az életfenntartó rendszer hibája miatt a
szkafander túlmelegedett, az űrhajós munkakörülményei kibírhatatlanná
váltak. Az erős verejtékezés miatt a sisakja neki is bepárásodott, nem
látott, emiatt az űrsétáját meg kellett szakítani. A korábban betervezett
második űrsétájára már nem is került sor, csak a nyitott ajtón kiemelkedve
készített néhány fényképfelvételt a Földről és a csillagokról. Az eset
elemzésekor az derült ki, hogy az űrsétára nem kellően felkészített űrhajós
a súlytalanságban kapálózott, rengeteg felesleges, összehangolatlan
mozdulatot végzett és ez okozta a teljes kimerülését.

Minden nehézség ellenére végül is lezajlott egy szakasz, megteremtődtek a
többszemélyes manőverező űrhajók repülésének műszaki és élettani
feltételei. Elindult a Holdért folyó űrverseny, és egyúttal szigorodtak az
űrkutatásban dolgozók munkakörülményei is.
--------- következő rész ---------
Egy csatolt HTML állomány át lett konvertálva...
URL: <http://turul.kgk.uni-obuda.hu/pipermail/grem/attachments/20230215/971c1fee/attachment.html>