[Grem] Felnőttként megtért, 25 éve klauzúrában élő kármelita nővér: a döntéséről, közösségük életéről, tulajdonságaikról

[Emoke Greschik]

 „Igen, Atyám...” – Interjú az ezüstfogadalmas magyarszéki kármelita
nővérrel
Megszentelt élet <https://www.magyarkurir.hu/megszentelt-elet> – 2023.
július 30., vasárnap | 20:00


Május 30­-án ünnepelték a magyarszéki kármelita nővérek Jézusról nevezett
Eszter nővér ezüstfogadalmát. Vele készítettek interjút nővértársai.

*– Hány évesen léptél be a Kármelbe, és miért éppen ezt a rendet
választottad?*

– *Huszonhárom évesen* léptem be, az egyetem elvégzése után*. Először egy
tanítórendbe szerettem volna menni, mert a végzettségem erre szólt, és mert
nagyra becsültem a fiatalság nevelésének munkáját. Ismerkedtem is ilyen
nővérekkel. Egy alkalommal megkérdeztem egyiküket, hogy a napirendjük
mennyi időt ír elő a személyes, csendes imára. Tudtam ugyanis, hogy a
személyes ima nélkülözhetetlen a lelki élethez, ez minden apostoli munka
alapja. Azt felelte, hogy naponta fél óra van előírva, de sokszor csak a
jóakarat marad (*vagyis annyi a munkájuk, hogy nem tudják elvégezni). Abban
a pillanatban megértettem, hogy nem ez az én utam. Félreértés ne essék,
nagyon tisztelem továbbra is a fiatalság nevelésével, oktatásával
foglalkozó szerzeteseket, *de az én lelki utam más. Olthatatlan vágy él
bennem a csend, az elmélyült imádság után. Szeretném egyre jobban
megismerni az Urat, folyamatosan az Ő jelenlétében élni*.* A nyüzsgő élet,
a sok beszélgetés az emberekkel kimerít.* *Számomra az élet az imádság.
Ilyen a lelki alkatom. Ugyanakkor szeretek az emberek között is lenni, de
csak mértékkel.*

*– Ismertél egyetemistaként kármelita nővért?*

– Nem, de több könyvet elolvastam már a kármelita lelkiségről és a
kármelita szentektől. Tehát *amikor felismertem, hogy szemlélődő életre
szól a hivatásom, elkezdtem körülnézni. Voltam a vizitációs nővéreknél,
majd eljöttem Pécsre a Kármelbe. Két napig tartott az ismerkedési időm.
Amikor legközelebb lementem hozzájuk, másfél év múlva, már belépni mentem. *

*– Ez gyorsan történt.*

– Igen, de sok tapasztalat, olvasás és imádság előzte meg életem első
huszonhárom évéből. Ott Pécsett pedig már csak összeért minden, és szépen
letisztázódott. *Otthon éreztem magam az első naptól fogva. Bevallom, hogy
az életformán kívül nagy hatással volt rám Elisabeth nővér személye, aki
akkor az újoncmesternő volt*. Az, hogy ő ott volt, igen sokat nyomott a
latban. *A mintaképe volt annak, hogy milyen is egy beérett kármelita
nővér. *

– Szerinted milyen egy beérett kármelita nővér?

– Természetesen mindenki egyénisége más, de vannak mindenkire jellemző
közös vonások. Ilyen *például az autarchia, vagyis az ember belső
megmozdulásai fölötti uralom. *Ez különösen fontos egy olyan személynél,
akire mások lelki vezetése van bízva. Ez Elisabeth nővérben megvolt, és a
négy év alatt, amíg egy fedél alatt élhettem vele, csak nagyon ritkán
láttam, hogy ezen a téren küzdött magával. De ez természetes*, mindnyájan a
halálunkig küzdünk. Ami még egészen rendkívüli volt számomra benne, az a
teljesen önzetlen, igazi krisztusi szeretet. Meleg szeretet, nem** hideg
szeretet* (bár ez az utóbbi kifejezés ellentmondásnak tűnik). Végül hadd
említsem meg vele kapcsolatban azt, * ahogyan a testvéri korrekciót
gyakorolta.* Ez egy rendkívül kényes dolog, és hallatlan, hogy a mai
világban milyen nehézzé vált. Nemcsak annak nehéz, akit figyelmeztetnek,
jóindulattal elfogadni, hanem annak is, akinek feladata figyelmeztetni a
másik nővért. Pedig *a testvéri korrekción nagyon­-nagyon sok múlik egy
szerzetesi közösségben*. *Ahol ezt nem gyakorolják, vagy nem bölcsen
gyakorolják, az a közösség nem boldog közösség*. Elisabeth nővér egyszer
bizalmasan bevallotta nekem, hogy nem bírja a konfliktushelyzeteket. Egész
meglepődtem, mert ez egyáltalán nem látszott rajta. Sőt, úgy tűnt nekem,
hogy nagyon bátor ezen a téren. Bátor is volt, de úgy, hogy leküzdötte a
belső félelmeit vagy az idegenkedését. *Megintett minket, ha kellett,
igazából nagyon szigorú volt. Félelemből hallgatni őt soha nem láttam, sem
úgy tenni, mintha nem vett volna észre valamit. Tulajdonképpen elég sok
mindenért szólt. Órigenész szerint azt az embertársunkat kell leginkább
szeretnünk, aki visszahúzott minket a szakadék széléről azáltal, hogy
korrekcióban részesített minket. Elisabeth nővér így szeretett. *

*– Belépésedet követően azt találtad, amit vártál?*

– Nem voltak illúzióim olyan értelemben, hogy nem idealizáltam a leendő
közösségemet. Tudtam, hogy a nővérek is emberek, úton vannak, mint én. De
bevallom, hogy egy idő múlva azért értek meglepetések az emberi természetet
illetően, elsősorban saját magammal kapcsolatban. Azt hiszem, hogy *amikor
átadjuk magunkat Istennek, nem tudjuk, hogy mire vállalkozunk. Nem sejtjük
az előttünk álló út örömeinek és fájdalmainak intenzitását.* Valami
ilyesmire gondolhatott Erzsébet anya is, aki a szétszóratás idején volt a
pécsi Kármel perjelnője, amikor ezt írta: *„A Kármelen semmi sem maradhat
bennünk érintetlenül. Vasakarat kell a harchoz, amely a Kármelig vezet.
Mindaz, ami a klauzúra ajtajáig van, lehet emberi akarat. Azon belül
azonban új világ kezdődik. És ki kell cserélődnie a léleknek. Kezdődnek az
Isten útjai”.*

*– Beszélnél erről részletesebben?*

– *A legtöbb nővér számára tényleg vasakarat szükséges a belépéshez, olyan
nagy az ellenállás a környezete részéről. A teljesen a szemlélődésnek
szentelt életformát nagyon kevesen értik, haszontalannak tartják*. Nem is
próbálok meggyőzni senkit a kármelita élet létjogosultságáról, mert ez is
az „aki föl tudja fogni, fogja föl” (Mt 12,19c) kategóriába tartozik. De
azért egy hasonlatot mégis megemlítek példaként: gondoljunk a dél­amerikai
esőerdőkre! Ha kivágnák azokat, mennyi szép bútort, házat lehetne építeni
belőlük! És úgy legalább lenne hasznuk – gondolják sokan. Csak éppen lassan
kihalna az emberiség, mert oxigén nélkül nem élhetünk. Az emberi lélek
pedig a Szentlélek nélkül nem élhet. *A mi életfeladatunk lehívni a
Szentlelket az emberi lelkekbe. *

*– Mire gondolt Erzsébet anya, amikor a fenti idézetet megfogalmazta?*

– *A csendben, a magányban, a zárt közösségi életben felszínre jön az
emberben minden, ami addig rejtve volt a tudatunk elől. És ez az, ami nehéz*.
A kármelita élet sok szempontból könnyebb, mint a „világi” élet, de nem
könnyű igazán hűségesen megélni. Ebben a lecsupaszított életben a dolgok
lényege tárul fel nekünk, ami a kinti nyüzsgő életben nem is volt tudatos
számunkra. Nem volt időnk és csendünk ahhoz, hogy utánagondoljunk és
megértsük néhány érzelmi reakciónkat, a másokkal való konfliktusunk igazi
okát, és feldolgozni a velünk történt eseményeket. Vagy elmélyedni az
imádságban, befogadni az Úr szeretetét. Többé-­kevésbé a felszínen
éltünk. *Rohantunk,
sodort az élet tempója. Mindnyájan elsajátítottunk néhány rafinált
védekezési mechanizmust, amelyek többé-­kevésbé működtek, illetve a
problémák feloldásának néhány módszerét, például elmentünk fodrászhoz vagy
egy cukrászdába, és máris egy kicsit kevésbé volt érezhető a probléma,
elviselhetőbbé vált az élet*.* A Kármelben ilyen kibúvók nincsenek, itt a
valóság az úr. És Isten éppen ezáltal tud átformálni minket. Őt nem
érdeklik az álarcaink, Ő nem* *egy álarccal akar barátságba kerülni,* *hanem
egy valós személlyel. És azt sem akarja, hogy mi egy általunk elképzelt
Istent imádjunk, hanem Őt magát,* *aki annyira más, mint mi,* *és annyival
több, de akit megismerni és szeretni minden kincsnél többet ér.* *Hát ebből
jönnek a küzdelmek, amelyek néha valóságos élet­halál harcok. *

*– Összegezve a mögötted levő huszonöt évet, hadd kérdezzem meg, hogy nem
bántad-­e meg, hogy ezt a hivatást választottad?*

– *Úgy érzem, hogy inkább Jézus választotta számomra ezt az életutat, nem
is annyira én. Én csak megtaláltam. Nem, soha, egyszer sem volt kísértésem
arra, hogy elhagyjam a Kármelt*, pedig voltak a szerzetesi életemben nagyon
nehéz időszakok.* Az, hogy kitartottam, nagy részben köszönhető Mirjam
nővérnek is, aki majdnem két évtizeden át volt az elöljáróm és a lelki
kísérőm. Az ő bölcsessége, intelligenciája, tapintata és sok jó tanácsa
rendkívüli hálára kötelez iránta *halálomig*. Meg aztán, mint ahogy „Az Ég
tartja a Földet”, úgy elmondható az is, hogy az Istenben való öröm tartja a
szerzetest.* Isten szeretete megint csak egy olyan dolog, aminek mélységét
alig sejtjük a belépésünk előtt, bár van már róla valamennyi
tapasztalatunk, hiszen enélkül nem vállalkoztunk volna erre az útra. De hogy*
az Ő jósága, feltétel nélküli szeretete milyen édes vigasz („Mert irgalmad
többet ér, mint az élet” – mondja a zsoltáros is Istennek), nem győzök
ámulni azon, ahogy az évek során lassan feltárul előttem. *Pedig úgy érzem,
még alig kezdtem el szeretni az Urat. *Nem, nem bántam meg semmit, csak a
lanyhaságaimat.* Mivel *felnőtt megtérő vagyok, nem is értem, hogy hogyan
tudtam valaha Isten nélkül élni.*

*Forrás és f**otó: szerzetesek.hu
<https://www.szerzetesek.hu/hirtegla/igen-atyam>*

*Magyar Kurír*

<http://www.avg.com/email-signature?utm_medium=email&utm_source=link&utm_campaign=sig-email&utm_content=webmail>
Vírusmentes.www.avg.com
<http://www.avg.com/email-signature?utm_medium=email&utm_source=link&utm_campaign=sig-email&utm_content=webmail>
<#m_-1432117017208919939_m_-5292302484866925303_m_4332745098971901569_m_-178480684332617688_DAB4FAD8-2DD7-40BB-A1B8-4E2AA1F9FDF2>
--------- következő rész ---------
Egy csatolt HTML állomány át lett konvertálva...
URL: <http://turul.kgk.uni-obuda.hu/pipermail/grem/attachments/20230803/239262de/attachment.html>