[Grem] Ferenc pápa a Karmelita kolostorban (videó: 32'05)
Emoke Greschik
greschem at gmail.com
2023. Ápr. 28., P, 18:12:57 CEST
Itt a nyomtatott változat:
*Tisztelt Köztársasági Elnök Asszony, Tisztelt Miniszterelnök Úr,*
*A Kormányzat és a Diplomáciai Testület mélyen tisztelt Tagjai, A
társadalmi élet kiváló Vezetői és Képviselői, Tisztelt Hölgyeim és Uraim!*
Szívből üdvözlöm Önöket, és köszönöm Elnök asszony köszöntését, kedves és
mélyértelmű szavait. A politika a városból, a poliszból, az együttélés, a
jogok garantálása és a kötelességek tiszteletben tartása iránti
kézzelfogható szenvedélyből születik. Kevés olyan város van, ami segíti a
gondolkodásunkat erről, mint ahogy Budapest, amely nemcsak méltóságteljes
és életerős főváros, hanem a történelemnek is központi helye: évszázadok
jelentős fordulópontjainak tanúja, a jelen és a jövő főszereplője. Itt,
ahogy egyik nagy költőtök írta: „A Dunának, mely múlt, jelen s jövendő,
egymást ölelik lágy hullámai” (József Attila: A Dunánál). Ezért szeretnék
néhány gondolatot megosztani, Budapestet mint a történelem, a hidak és a
szentek városát szemlélve.
1. A történelem városa. Ez a főváros ősi eredetű, amit a kelta és római
kori maradványok is bizonyítanak. Pompája azonban a modern korba kalauzol,
amikor az Osztrák-Magyar Monarchia egyik fővárosa volt, abban a békeidőben,
amelyet belle époque-nak neveznek, és amely a monarchia létrejöttének
éveitől egészen az első világháborúig tartott. A béke mellett a város
fájdalmas konfliktusokat élt meg: nemcsak réges-régi megszállásokat, hanem
a múlt században a náci és a kommunista diktatúra alatti erőszakot és
elnyomást – hogyan is lehetne 1956-ot elfelejteni? A második világháború
idején pedig a lakosság tízezreinek deportálását, a megmaradt zsidó
származású lakosság gettóba zárását és a rengeteg vérengzést. Ekkoriban sok
igaz ember élt itt – ehelyütt gondolok például Angelo Rotta nunciusra –,
lenyűgöző volt a kitartásuk és nagy az újjáépítés melletti
elkötelezettségük, így Budapest ma az egyik olyan európai város, ami nagy
számú zsidó lakossággal bír, egy olyan ország központja, amely ismeri a
szabadság értékét és amely miután a diktatúrákért magas árat fizetett,
küldetésként magában hordozza a demokrácia kincsének és a béke álmának
őrzését.
Ennek kapcsán szeretnék Budapest alapítására utalni, amelyről ebben az
évben ünnepélyesen emlékeznek meg. Ez ténylegesen 150 évvel ezelőtt,
1873-ban történt három város, a Duna nyugati partján fekvő Buda és Óbuda,
valamint a túlparton fekvő Pest egyesítésével. A kontinens szívében fekvő
nagy főváros születése Európa közös útját idézi fel, ahol Magyarország is
otthonra lelt. A háború utáni időszakban Európa az Egyesült Nemzetek
Szervezetével a közösen kitűzött célban azt a nagy reményt képviselte, hogy
a nemzetek közötti szorosabb kötelékek megakadályozzák a további
konfliktusokat. Sajnos nem így történt. Abban a világban azonban, amelyben
élünk, a közösségi politika és a multilateralizmus iránti szenvedély mintha
már a múlté lenne: úgy látszik, végig kell néznünk, ahogy a béke álmát
éneklő kórusnak sajnálatosan leáldozik, miközben a háború szólistái törnek
utat maguknak. Általánosságban elmondható, hogy a nemzetek közötti békés és
stabil közösség felépítése iránti lelkesedés mintha eltűnt volna az emberek
fejéből, miközben új mozgástereket jelöltek ki, megjelentek az ellentétek,
fellángolt a nacionalizmus és az ítélkezés, a kommunikáció hangneme pedig
elmérgesedett. Nemzetközi szinten úgy tűnik, hogy a politika a problémák
megoldása helyett inkább az indulatokat szítja, megfeledkezve a háború
borzalmai után elért érettségről, visszafejlődve egyfajta háborús
infantilizmusba. A béke azonban soha nem a stratégiai érdekek követéséből
fog fakadni, hanem olyan politikából, amely képes az egészet, mindenki
érdekeit szem előtt tartani: odafigyelve az emberekre, a szegényekre és a
jövőre; nem csupán a jelen hatalmára, nyereségére és lehetőségeire.
Fotó: Daniel Ibañez/CNA
Ebben a történelmi helyzetben Európa szerepe alapvető jelentőségű. Mivel
történelmének köszönhetően az emberiség közös emlékezetét képviseli, arra
hivatott, hogy betöltse az ennek megfelelő hivatást: gyűjtse egybe az
elszakadtakat, fogadja be a népeket és senkit se tartson meg örökre
ellenségének. Ezért elengedhetetlen, hogy újra felfedezzük az európai
lelket: az alapító atyák lelkesedését és álmát, olyan államférfiakét, akik
tudtak a saját korukon, a nemzeti határokon és a közvetlen szükségleteken
túlra tekinteni és olyan diplomáciát kialakítani, amely képes volt egységet
alkotni ahelyett, hogy a szakadékokat szélesítette volna. Arra gondolok,
amikor De Gasperi egy kerekasztal-beszélgetésen, amelyen Schuman és
Adenauer is részt vett, azt mondta: „Önmagáért, és nem másokkal szemben
fogalmazzuk meg az egységes Európát… az egységért dolgozunk, nem pedig a
megosztottságért” (Hozzászólás az Európai Kerekasztal ülésén, Róma 1953.
október 13.). És Schuman szavait idézve ugyanerről: „Az, amivel egy jól
szervezett és életteli Európa hozzá tud járulni a civilizációhoz,
elengedhetetlenül szükséges a békés kapcsolatok fenntartásához, mert –
emlékezetes szavak! – a világbékét csak úgy lehet megőrizni, ha az azt
fenyegető veszélyekkel arányban álló kreatív erőfeszítéseket teszünk”
(Schuman-nyilatkozat, 1950. május 9.). Korunk történelmi időszakában
számtalan veszély leselkedik ránk, de felteszem a kérdést – gondolva a
meggyötört Ukrajnára is –: vajon hol vannak a békét szolgáló kreatív
erőfeszítések?
2. Budapest a hidak városa. Fentről szemlélve a „Duna gyöngyszeme” éppen a
hídjainak köszönhetően mutatja meg különlegességét, amelyek összekötik a
város részeit, harmóniát teremtve a város és a nagy folyó karaktere között.
Ez a környezettel való harmónia elismerést kelt bennem ennek az országnak
az elkötelezett ökológiai gondossága iránt. A különböző valóságokat
összekötő hidak azonban azt is sugallják, hogy el kellene gondolkodnunk az
egység fontosságán, amely nem egyformaságot jelent. Budapesten ezt mutatja
a több mint húsz kerület figyelemre méltó sokfélesége. Még a huszonhét
nemzetet tömörítő Európa számára is, amely a népek közötti hidakra épül,
szükséges mindegyikük hozzájárulása anélkül, hogy ez bármelyikük
egyediségét csorbítaná. Ebben a tekintetben az egyik alapító atya jósolta
meg: „Európa létezni fog, és semmi sem fog elveszni abból, ami az egyes
nemzetek dicsőségét és boldogságát jelenti. Éppen egy nagyobb
társadalomban, egy erősebb harmóniában tud az egyén érvényesülni” (a fent
idézett hozzászólásból). Erre a harmóniára van szükségünk: egy olyan
egészre, amely nem nyomja agyon a részeket, és olyan részekre, amelyek jól
illeszkednek az egészbe, de megőrzik saját identitásukat. Jelzésértékűek
ebben a tekintetben a magyar Alaptörvény megfogalmazásai: „Valljuk, hogy az
egyéni szabadság csak másokkal együttműködve bontakozhat ki”, illetve:
„Hisszük, hogy nemzeti kultúránk gazdag hozzájárulás az európai egység
sokszínűségéhez.”
Tehát egy olyan Európára gondolok, amely nem válik a részeinek túszává és
az önmagára hivatkozó populizmus áldozatává, de nem is válik cseppfolyós,
sőt gáznemű dologgá, egyfajta absztrakt szupranacionalizmus képviselőjévé,
amely nem vesz tudomást a népek életéről. Ez az „ideológiai gyarmatosítás”
alantas útja, amely eltünteti a különbségeket – mint az úgynevezett
gender-kultúra esetében – vagy a szabadság beszűkített fogalmait helyezi az
élet valósága elé, például vívmányként dicsekedve az értelmetlen
„abortuszhoz való joggal”, ami mindig tragikus vereséget jelent. Ehelyett
milyen csodálatos, ha egy személy- és emberközpontú Európát építünk, ahol
hatékony születés- és családpolitika működik, mint amilyet ebben az
országban oly gondosan művelnek, ahol a különböző nemzetek egy családot
alkotnak, amelyben mindegyikük növekedését és egyediségét ápolják. Vannak
olyan országok Európában, ahol az átlagéletkor 46-48 év. Budapest
leghíresebb hídja, a Lánchíd segít abban, hogy egy ilyen Európát képzeljünk
el, egy sok különböző láncszemből állót, amelyek az összetartozásban
találják meg szilárdságukat. Ebben segítségünkre van a keresztény hit, és
Magyarország „hídépítő” lehet, kihasználva sajátos ökumenikus jellegét: itt
különböző felekezetek élnek egymás mellett, ellentétek nélkül – emlékszem
az összejövetelre, melyen együtt voltam velük másfél évvel ezelőtt –,
tisztelettudóan, építő szellemben együttműködve. Lélekben és a szívemben a
pannonhalmi apátság, az ország egyik nagy lelki emlékműve felé fordulok, az
imádság helye és a testvériség hídja felé.
Fotó: Daniel Ibañez/CNA
3. Ez elvezet az utolsó szemponthoz: Budapest a szentek városa – az Elnök
Asszony Szent Erzsébetről beszélt –, ahogyan ezt ebben a teremben ez az új
festmény is sugallja. Nem tudunk nem gondolni Szent Istvánra, Magyarország
első királyára, aki akkor élt, amikor Európában a keresztények teljes
közösségben éltek; szobra a Budai Várban védelmezően a város fölé
magasodik, a főváros szívében álló, neki szentelt bazilika pedig az
esztergomi bazilikával együtt az ország legimpozánsabb egyházi épülete. A
magyar történelem tehát életszentséggel fémjelezve született, és nemcsak
egy király, hanem egy egész királyi család, az uralkodó, hitvese, Boldog
Gizella és fia, Szent Imre szentsége által. Szent Imre intelmeket kapott
atyjától, amelyek egyfajta végrendeletet jelentenek a magyar nép számára.
Ma megígérték nekem, hogy kapok majd egy példányt belőle, várom is! Néhány
nagyon aktuális sort találhatunk benne: „Arra kérlek, hogy mindenütt és
mindenekben a szeretetre támaszkodva ne csak atyafiságodhoz és a
rokonságodhoz, vagy a főemberekhez, avagy a gazdagokhoz, a szomszédhoz és
az itt lakóhoz légy kegyes, hanem az idegenekhez is.” Szent Istvánt az
őszinte keresztény szellem vezeti, amikor ezt írja: „A szeretet gyakorlása
vezet el a legfőbb boldogsághoz”, és a gondolatot ezzel zárja: „Légy
szelíd, hogy sohase harcolj az igazság ellen” (Intelmek, X). Ily módon
elválaszthatatlanul összekapcsolja az igazságot és a szelídséget. Ez a hit
nagy tanítása: a keresztény értékekről nem lehet mereven és bezárkózva
tanúságot tenni, mert Krisztus igazsága a szelídséget és a kedvességet
jelenti a Boldogságok szellemében. Innen fakad az a magyar népi jóság,
amely a köznyelv bizonyos kifejezéseiben is megnyilvánul, mint például:
„jónak lenni jó”, és „jobb adni, mint kapni”.
Ez nemcsak a szilárd identitás gazdagságáról árulkodik, hanem a mások
iránti nyitottság szükségességéről is, amint azt az Alaptörvény is
elismeri, amikor kimondja: „Tiszteljük más népek szabadságát és kultúráját,
együttműködésre törekszünk a világ minden nemzetével.” És megerősíti: „A
Magyarországon élő nemzetiségeket és népcsoportokat a magyar nemzet
részének tekintjük”, valamint elkötelezi magát a nemzetiségek és
népcsoportok nyelvhasználata és saját kultúrájuk ápolása és védelme
mellett. Ez valóban evangéliumi perspektíva és ellensúlyozza azt a bizonyos
– olykor a saját hagyományok, sőt, a hit nevében megindokolt – tendenciát,
hogy az ember bezárkózik önmagába.
Az Alaptörvény néhány határozottan keresztény szellemiségű szóval azt is
kimondja: „Valljuk az elesettek és a szegények megsegítésének
kötelességét.” Ez a magyar életszentség történetének folytatására utal,
amelyről a főváros számos kultuszhelye beszél: az első királytól, aki
lefektette az egymás mellett élés alapjait, eljutunk egy hercegnőig, aki
ezt az építményt további méltóságra emelte. Ő Szent Erzsébet, akinek
tanúságtétele minden földre eljutott. Hazátok e leánya huszonnégy éves
korában halt meg, lemondva minden vagyonáról és mindenét szétosztva a
szegények között. Az általa épített kórházban a legvégsőkig a betegek
ápolásának szentelte magát: ő az evangélium fénylő drágaköve.
Tisztelt Vezetők, szeretnék köszönetet mondani Önöknek az ezen értékek
által inspirált karitatív és oktatási intézmények támogatásáért, amelyekben
a helyi katolikus közösség munkálkodik, valamint a világban, különösen is a
Szíriában és Libanonban élő, sok megpróbáltatásnak kitett keresztényeknek
nyújtott konkrét segítségért. Az állam és az egyház közötti termékeny
együttműködés gyümölcsöző, azonban meg kell őriznie a megfelelő határokat,
hogy ilyen is maradjon. Fontos, hogy minden keresztény emlékezzen erre, az
evangéliumot tartsa viszonyítási pontnak, ragaszkodjon a szabad és
felszabadító jézusi döntésekhez és ne köteleződjön el a hatalom sajátos
logikája mellett. Ebből a szempontból jó az egészséges szekularizáció, ami
nem azonos a széles körben elterjedt, minden szakrális szempontra allergiás
és önmagát a profit oltárán feláldozó szekularizációval. Azok, akik
kereszténynek vallják magukat, a hitvallókkal együtt elsősorban arra kaptak
meghívást, hogy tanúságot tegyenek és együtt járjanak mindenkivel, ápolva
az evangélium által ihletett humanizmust, amely két alapvető forrásból
fakad: magunkra mint az Atya szeretett gyermekeire tekinteni és mindenkit
testvérként szeretni.
<https://katolikus.ma/tamogatas>
Ebben az értelemben Szent István a testvériség csodálatos szavait bízta
fiára, mondván, „ékesíti az országot” az, aki eltérő nyelvvel és
szokásokkal érkezik oda. „Mert – írta – az egy nyelvű és egy szokású ország
gyenge és esendő. Ennélfogva megparancsolom neked, fiam, hogy a
jövevényeket jóakaratúan gyámolítsad és becsben tartsad, hogy nálad
szívesebben tartózkodjanak, mintsem másutt lakjanak” (Intelmek, VI). Ez a
téma, a befogadás, ami napjainkban sok vitára ad okot, minden bizonnyal
összetett. Azonban azok számára, akik keresztények, az alapvető viszonyulás
nem lehet más, mint amit Szent István hátrahagyott, ezt tanulva Jézustól,
aki azonosította magát a befogadandó idegennel (vö. Mt 25,35). Krisztusra
gondolva, aki jelen van a konfliktusok, a szegénység és az éghajlatváltozás
elől menekülő, kétségbeesett testvéreink sokaságában, kell a problémával
foglalkoznunk kifogások és halogatás nélkül. Ez egy olyan kérdés, amellyel
együtt, közösen kell szembenéznünk, azért is, mert ott, ahol élünk, a
hatásai előbb vagy utóbb mindenkit érinteni fognak. Ezért sürgető, hogy
mint Európa, biztonságos és törvényes utakon, közös eljárásmódokon
dolgozzunk egy olyan sorsfordító kihívással szemben, amelyet nem lehet
elutasítással megfékezni, hanem csak elfogadni, hogy olyan jövőt
teremthessünk, amely ha nem közös jövőnk lesz, akkor nem lesz. Ez pedig
azokat hívja az élre, akik Jézust követik és az evangéliumi tanúk példáját
akarják utánozni.
Nem lehet felsorolni Pannonia Sacra valamennyi nagy hitvallóját, de
szeretném legalább Szent Lászlót és Szent Margitot megemlíteni, továbbá
utalnék a múlt század néhány nagyszerű alakjára, mint Mindszenty Józsefre,
Boldog Apor Vilmos és Boldog Meszlényi Zoltán vértanú püspökökre, valamint
Boldog Batthyány-Strattmann Lászlóra. Ők, megannyi különböző hitvallású
igaz emberrel együtt, Hazátok atyái és anyái. Rájuk szeretném bízni ennek a
számomra oly kedves országnak a jövőjét. És miközben megköszönöm, hogy
meghallgattátok, amit el akartam mondani – köszönöm türelmeteket! –,
szeretnélek biztosítani benneteket közelségemről és imáimról minden
magyarért, külön is gondolva azokra, akik az anyaországon kívül élnek, és
megemlékezve mindazokról, akikkel életem során találkoztam és akik oly sok
jót tettek velem. A magyar szerzetesközösségre is gondolok, akiket Buenos
Airesben segítettem. Isten, áldd meg a magyart!
Budapest, egykori Karmelita Kolostor, 2023. április 28.
https://katolikus.ma/elengedhetetlen-hogy-ujra-felfedezzuk-az-europai-lelket-ferenc-papa-az-allami-hatosagok-kepviseloihez/
> Vírusmentes.www.avg.com
> <http://www.avg.com/email-signature?utm_medium=email&utm_source=link&utm_campaign=sig-email&utm_content=webmail>
> <#m_-5832427651134887533_DAB4FAD8-2DD7-40BB-A1B8-4E2AA1F9FDF2>
>
--------- következő rész ---------
Egy csatolt HTML állomány át lett konvertálva...
URL: <http://turul.kgk.uni-obuda.hu/pipermail/grem/attachments/20230428/b6f49181/attachment.html>
További információk a(z) Grem levelezőlistáról