[Grem] Trágárság helyett életet / Szentesi Zöldi László

[Emoke Greschik]

*Trágárság helyett életet*

*                  Szentesi Zöldi László*

*https://magyarnemzet.hu/velemeny/2022/10/tragarsag-helyett-eletet?utm_campaign=2022-10-26&utm_medium=email&utm_source=magyarnemzet_napi_hirlevel
<https://magyarnemzet.hu/velemeny/2022/10/tragarsag-helyett-eletet?utm_campaign=2022-10-26&utm_medium=email&utm_source=magyarnemzet_napi_hirlevel>*



Ha a hazai politikai publicisztikák legsajátosabb jellemzőjét szeretnénk
meghatározni, valószínűleg a másik ember következetes verbális
bántalmazását említenénk elsőként. Ebben talán világelsők is vagyunk, de
hogy a szabadalom itthon széles körben nyomasztja a lelkeket, egy percig
sem vitás.



Minderről teljes őszinteséggel vallhatok, egykori bántalmazóként és
bántalmazottként ismerem az ügyet kívülről-belülről. Valamikor úgy
gondoltam, hogy az igazság teljes megvallásáért majdnem minden megengedett,
és ha nem szimpatikus másként gondolkodók állnak az utamba, haladéktalanul
rájuk kell ripakodnom. Láttam és tapasztaltam, hogy a baloldalon milyen
szívós következetességgel gyűlölik azt, ami kitűnő, de nem az övék, és
milyen konok szeretettel táplálják, ami pusztán az övék, pedig nem jó és
nem szép. Akkoriban azt gondoltam, hogy nekünk is valamilyen
protekcio­nista elfogódottsággal ki kell zárni mindent az életünkből, amit
nem vallunk a sajátunknak, és ha néhány hírlapi pofon elcsattan, hát
legyen, belefér. Úgy érzem, nemigen léptem át az illendőségi és minimális
erkölcsi határokat, olykor persze sistergett a klaviatúra. Válaszként
hasonlóan csípős üzenetek érkeztek, engem is elküldtek ide vagy éppen oda,
ömlött a szidalmazás, a lekicsinylés, igyekeztek bebizonyítani, hogy
villával eszem a levest és úgy gondolom, hogy Pakisztánban mindenkinek öt
füle és négy orra vagyon.



Jó néhány esztendő telt el, és mára rájöttem, hogy az állandóan perlekedő,
kényszeresen beolvasó magatartás egyetlen gondolkodó emberhez sem méltó.
Először is, a személyeskedésben, sértegetésben és megbélyegzésben eltöltött
napok és órák megbénítják a cselekvőképességet. Legalábbis azt látom,
tapasztalom, hogy akik állandóan személyeskednek, éppen a lényegről nem
tudnak mit mondani.



Elolvassa az ember Puzsér Róbertet, aki ideje száz százalékát mások
cinkelésével tölti, majd feltesszük a kérdést magunknak: most akkor mi van?
Haladt előrébb a világ egy tapodtat is, mert ez a furcsa ember díszes
szóvirágokkal nekirontott a másiknak? Vagy Perintfalvi Rita, aki
katedrálist épített magának különféle személyek kiszerkesztéséből, vajon
képes lenne bármi mást, értelmeset, hasznosat, örömtelit írni? Aligha.



Aki figyelmesen olvassa a Mandiner napi sajtószemléjét, hosszasan
sorolhatja tovább a neveket, megszólalók tucatjaira érvényes, hogy reggel
bekapják a gyűlölettablettát, majd felrobbant fejjel virtuális tőrt döfnek
másokba. Utána persze semmi sem történik, hiszen az értelmiségi
tollforgatók zöme csak a sértegetésben jeleskedik, felelősséget nem vállal,
megoldást nem kínál, hiszen sokszor egyáltalán nem értünk ahhoz a témához,
amelynek a kritikusaként momentán felhorkantunk. Olvasóinknak azonban
sokszor nem is kell a feloldódás, bőven elegendő a bántás, manapság már ezt
várja az elemzőtől, nincs igénye a tudásra, nem tartja tiszteletre méltónak
az ekézés nélküli önálló gondolkodást.



Sokan azt mondják, a Mandinernek nem szabadna szemléznie ennyi agymenést,
hiszen terhes olvasmány ennyi terméketlen, értelmetlen hozzászólás. Másképp
gondolom: remek, hogy a Mandiner szemezget a gyűlöletcunamiban, legalább
tisztán látjuk a hazai baloldal szándékait.



Nyilván a jobboldalon is akad elég indulat, meggondolatlanság, gyűlölet, de
ember legyen a talpán, aki bebizonyítja nekünk, hogy a magyarországi
baloldal születése első pillanatától nem vezeti az örökranglistát. (Nekik
ugyanis Rousseau, Marx és a többiek nyomán mindig, mindenütt forradalmat
kell szítani, nincs megnyugvás, nincs béke, nem szabad örülni semminek,
valósággal kéjelegnek, ha mindent romosan festhetnek az olvasó elé. Néha
úgy tűnik, ragaszkodás és szeretet nemigen létezik bennük, csak kritikának
álcázott panaszáradat és bujtogató szándék.)



Ezek után elérkeztünk a második fontos elemhez, ahhoz a fogós kérdéshez,
hogy az íróféléknek akad-e bármiféle felelősségük a közbeszéd, a közízlés
formálásában. Szerintem mindenképpen. Nézzük meg, hogy amióta a gonzó
újságírás kibocsátotta a legmocskosabb szavakat, kifejezéseket, amelyeket
még dramaturgiai okokból sem szabadna leírnunk, a közbeszédben és a
virtuális térben elszabadultak az indulatok.



Értelmes, tanult, művelt, alapvetően normális emberek úgy írnak, beszélnek,
mintha szájöblítőnek a hírét sem hallották volna eleddig. Ennek az
elharapózó közállapotnak a kikovácsolói – részben – mi, újságírók vagyunk,
sőt csak tetézzük a bajokat, amikor azt sugalljuk, hogy a szellemi életet
le lehet írni különféle b és p kezdetű szavakkal. A másik ember fejéhez
vágni ugyanezeket pedig egyetlen következménnyel jár: az olvasó példát
merít mindebből, és bátran, aggályok nélkül szintúgy nyakig merül a
szenny­ben. Ha ez célnak elegendő, meg sem szólaltam. Csak halkan jegyzem
meg – visszautalásként a bevezetőben írottakra –, hogy az igazság
hirdetéséhez és megvallásához nem kell feltétlenül megtizedelni a
hallgatóságunkat.



Könnyen meglehet, hogy éppen az igazságtól tántorítjuk el azokat, akikben
maradt még jóérzés, aggodalom a szellemi javakért.



Miről álmodtunk tizenhat évesen, amikor a könyvtárban olvasgattuk kedvenc
regényeinket? Nem arról, hogy másként gondolkodókkal kölcsönös sértegetések
után ne maradjunk semmiben. Nem arról szól az igazság, az eszmék, a
mindennapi emberség képviselete, hogy értéket teremtünk? Valami olyasmit,
ami már nem pusztán a miénk, mint az ajkunkról elröppenő trágárság, hanem
közkincs, bárki által birtokba vehető szép üzenet?



Újságíróink miért nem írnak könyveket, értelmes cikkeket, tudományos
közléseket? Valaha, a magyar hírlapírás fénykorában Mikszáth, Kosztolányi,
Babits vagy Móricz nem pusztán lepötyögte írógépén a kötelező penzumot, de
minden műfajban egyforma igényességgel máig eleven olvasmányokat hagyott
hátra.



Ha egy magyar újságíró megelégszik azzal, hogy kést ránt, de pusztán a
mészárlás szándékával, akkor valamit nagyon rosszul tesz. Jelenlétünk
ugyanis nem pusztán földi létünkre szól, a legjobbak és a legismertebbek
közülünk ennek a kornak a maradandó alkotói. Minden szavunkkal, minden
sorunkkal hozzáteszünk vagy elveszünk valamit a jelenlegi közállapotokból.



Nem pusztán kínos, inkább szégyenletes, hogy a XXI. század elején
politikai, közéleti publicisztikáink jelentős része nem érdemes arra, hogy
azokból bármit a jövőbe is utaljunk. Részint a kibírhatatlan
személyeskedések, az elemi gyűlölet, másrészt a gondolattalanság miatt.
Valójában irodalmat kellene teremtenünk, ahogyan a régieknek, értékes,
önálló gondolatokat összefűzni, kevesebbet törődni a másként
gondolkodókkal, a politikai publicisztikában is megcsillantani más
színeket, napsugarat mutatni, fényre vezetni, örömhírt hirdetni.



Ostobaság volna mindez? Dehogy, csak már elfelejtettük, hogy a szó szinte
cselekedet, a boldogság pedig nem teher. Ideje dolgozni, alkotni,
alázatosabban élni és működni, valamiféle összképet alkotni, méltósággal,
tartással, önbecsüléssel. Sorozatom címével együtt hirdetem: csendes órákra
van szükségünk, hogy hangunk lehessen.
--------- következő rész ---------
Egy csatolt HTML állomány át lett konvertálva...
URL: <http://turul.kgk.uni-obuda.hu/pipermail/grem/attachments/20221026/43dcbc66/attachment.html>