[Grem] 50 éve történt az Andok repülős katasztrófája - megszólal a túlélő

[Emoke Greschik]

 Aki életben maradt – ötven éve történt az Andok repülős katasztrófája,
megszólal a túlélő
<https://mandiner.hu/cikk/20221012_andok_repulos_katasztrofa>
2022. október 13. 6:01
https://mandiner.hu/cikk/20221012_andok_repulos_katasztrofa
*Írta: Baranya Róbert <https://mandiner.hu/szerzo/baranya_robert> *
„Túl kellett lépnünk egy tabun” – emlékezik vissza Antonio Vizintín, az
elhíresült 1972-es, Andokban történt repülőkatasztrófa egyik túlélője.
Melyek voltak a legnehezebb pillanatok? Volt-e olyan fejezete az életének,
amikor segített a tragédiában szerzett tapasztalat? Hogyan viszonyult a
társadalom ahhoz, hogy emberhúst kellett enniük a túléléshez? Interjúnk a
filmben is feldolgozott tragédia túlélőjével!

Összesen 72 napot töltöttek az Andok sok ezer méter magas hegyláncai között
azok az uruguayi fiatalok, akikkel 1972. október 13-án zuhant le az általuk
bérelt repülőgép – ami csak a kezdete volt a megpróbáltatásaiknak.

A montevideói Old Christians Club rögbijátékosai csak úgy tudtak életben
maradni, hogy megették az elhunyt társaik, hozzátartozóik húsát. A 45
utasból – akiknek a zuhanás után a sebesülésekkel, a hideggel, az
élelemhiánnyal, egy lavinával és a kilátástalansággal is meg kellett
küzdeniük –
végül tizenhatan maradtak életben, miután két társuk átkelt az Andokon és
sikerült segítséget kérniük.

A hihetetlen történetet több visszaemlékezés és egy film, az* Életben
maradtak* is feldolgozta. A Mandinernek sikerült elérnie az egyik túlélőt,
a 69 éves Antonio Vizintínt, akit mindenki csak Tintinként ismert. Ő volt
az, aki Roberto Canessával és Nando Parradóval elindult a végső expedícióra.

*Antonio Vizintín* 1953-ban született Montevideóban. A Stella Maris, vagy
más néven Keresztény Testvérek Kollégiumában végezte a középiskolát és lett
tagja a öregdiákokból verbuválódott rögbicsapatnak. A tragédia után
folytatta jogi tanulmányait, több évig család ingatlancégében, majd a
csomagoló- és az élelmiszeriparban dolgozott. Két gyermeke született a
tragédia után. A mai napig aktív, motivációs előadásokat tart.

***

[image: Antonio Vizintín a tragédia idején és napjainkban (Fotó:
pinterest.com, Antonio Vizintín)]
Antonio Vizintín a tragédia idején és napjainkban (Fotó: pinterest.com,
Antonio Vizintín)

*Antonio Vizintín régen és most*



*Hogy érzi magát mostanában, mivel telik az élete?*

Nagyon köszönöm, jól vagyok,
itt most van tavasz, ezért élvezem a tavaszi napokat,

dolgozom és golfozom. Korábban alelnöke voltam az Uruguayi Rögbi
Szövetségnek, de most is szorosan kapcsolódom a sportághoz. Minden nap
elmegyek a Charrua stadionba edzeni itt Montevideóban, kapcsolatban vagyok
játékosokkal és menedzserekkel. Ezen kívül mind a mai napig tartok
motivációs előadásokat angolul és spanyolul, cégeknek és oktatási
intézményeknek.

*Melyek azok a pillanatok ebből a hihetetlen történetből, amelyek a mai
napig megmaradtak önben?*

Kétségtelenül nagyon sok meghatározó momentuma volt a tragédiának: maga a
baleset, az, hogy túléltük a zuhanást, a lavina, ami betemetett minket, a
társaink elvesztése és végül természetesen a megmenekülés.

*Volt olyan fejezete az életének, olyan helyzet, amin épp a tragédia
átélése lendítette túl?*

Igen, 1991-ben, amikor egyik pillanatról a másikra elvesztettem a
feleségemet, gyermekeim édesanyját, és szembe kellett néznem egyszerre a
magánnyal és azzal, hogy tovább kell élnünk a kisfiammal és a kislányommal,
Lúciával és Patrícióval. Voltak a pillanatok, amikor újra azt kérdeztem:
miért? Miért engem? Ez az a kérdés, ami ötven éve foglalkoztat.

De nem találtam rá választ, és nem hiszem, hogy már találok. De ahogy
Arturo Nogueira* (aki túlélte a zuhanást, de egy hónappal később belehalt a
lábán szerzett súlyos sérüléseibe – a szerk.) *mondta és ismételte,
miközben egyre rosszabb állapotba került: az élet nehéz, de megéri
végigélni.

*Mennyire volt nehéz elfogadni, hogy nincs más út a túléléshez, mint az
elhunytak húsát megenni?*

Nehéz pillanat volt, mert több szempont is belejátszott a döntésbe.
Át kellett lépnünk egy társadalmi tabun, hogy a testünk táplálékul
szolgálhat a másiknak.

Az osztálytársainknak, barátainknak, azoknak akikkel együtt edzettünk még a
megelőző héten. Már az ötletet is nehéz volt feldolgozni, még nehezebb volt
meghozni a döntést és végül megvalósítani. Másrészt azonban egy olyan
spirálba kerültünk, hogy döntenünk kellett: élünk vagy meghalunk. De miután
végül meghoztuk a döntést, ez háttérbe szorult.

 https://www.youtube.com/watch?v=N10aP9JszDw&feature=emb_logo

*A tragédia helyszíne a Google Earth animációjában*

*Nandó Parradóval és Robertó Canessával együtt indultak el a nagy
expedícióra, de amikor szembesültek vele, hogy ez tovább fog tartani, mint
gondolták, takarékossági szempontból úgy döntöttek, hogy ön visszamegy a
roncshoz. Egy interjúban említette, hogy így – a visszafelé vezető úton –
tulajdonképpen ön volt az egyetlen, aki teljesen egyedül volt egy ideig az
Andokban. Miét érzett azokban az órákban?*

Az igazság az, hogy már az is nagyon nehéz pillanat volt, amikor úgy
döntöttünk, hogy vissza kellett mennem. De nem szembesültem azzal igazán,
hogy egyedül vagyok és így kell leereszkednem a hegyről, vissza a
többiekhez. Tulajdonképpen szerencsések voltunk, hogy nem voltunk
tisztában, milyen veszélyeket rejt a hegy. Másrészről
abszolút a sorsunkkal és a szerencsénkkel játszottunk.

Úgy mondhatnánk, hogy mi voltunk a túlélők oszlopai, az ő túlélési
reményük. Ez hatalmas felelősséget rótt ránk. De világos volt egyébként
számunkra, hogy ha mi meghalunk, a többiek is meg fogják próbálni elhagyni
a helyszínt.

*A megmenekülésük után, a mélyen vallásos Latin-Amerika egyik országában
volt olyan, aki elítélte önöket azért, mert úgy menekültek meg, hogy
emberhúst ettek?*

Talán voltak ilyenek. Az egyház nem foglalt állást ebben a kérdésben, és ne
felejtsünk el egy alaptézist: porból lettünk és porrá leszünk. Így abban,
hogy felhasználtuk az elhunytak testeit, nem volt semmi rossz. Másrészt
azoknak a szülei is elfogadták és megértették ezt a döntést, akiknek a
gyermekei nem tértek vissza. Ha valaki ezt kritizálja, annak figyelembe
kell vennie, hogy ezt a döntést 3600 méter magasan az ismert körülmények
között hoztuk meg.
Az alapelv az, hogy maradj életben,

mi pedig ezt olyan egyszerűen oldottuk meg, ahogy tudtuk.

*Mi gondol, ha ennek a történetnek van valami üzenete, akkor mi az?*

Ez a történet egyrészt a nagy kudarcokról szól, ahol a tanulás és a hibák
követték egymást, ahol számos dolgot kipróbáltunk, de rosszul sült el. De
minden egyes kudarcunkból tapasztalatot szereztünk, amelyeket
felhasználtunk, hogy sikeres legyen a végső expedíció.
Két dolog volt alap: az erőfeszítés és a fegyelem.

Meghatározó, hogy azokkal, akik ott voltunk, egy csapatként tudtuk
együttműködni. Mindenki száz százalékot beleadott, és ez mentett meg minket.

*Hogyan emlékeznek meg az ötvenedik évfordulóról?*

Október 13-án a saját klubunkban találkozunk chílei sporttársainkkal,
csatlakozva egy rögbimérkőzéshez, amelyet a két klub első osztályú csapatai
vívnak majd. A megemlékezésre és a vacsorára eljön Sir Bill Beaumont, a
World Rugby, a rögbisport nemzetközi vezető szervezetének elnöke is.

***

[image: Az utolsó kép az utasokról a zuhanás előtt (fotó:reddit.com)]
Az utolsó kép az utasokról a zuhanás előtt (fotó:reddit.com)



*Egy tragédia krónikája*

*1972. október 12.*

Az uruguayi légierő Fairchild típusú 571-es járata  40 fő utassal és 5 fős
személyzettel elindul Montevideóból Chilébe, de a rossz időjárási viszonyok
miatt le kell szállniuk Mendozában. A fedélzeten a Stella Maris Kollégium
öregdiákjaiból álló rögbicsapat tagjai, valamint hozzátartozóik és barátaik
utaznak.

*Október 13.*

A repülőgép délután felszáll, hogy egy déli kitérővel átkeljen az Andokon,
majd landoljon Santiagóban. A pilóták azonban eltévesztik az irányt és
korábban fordulnak észak felé. Amikor erre ráébrednek, kétségbeesve
próbálják növelni a magasságot, ám ez nem sikerül. Előbb a gép jobb
szárnya, majd farokrésze szakad le egy sziklának ütközve, majd a bal szárny
is. A géptörzs azonban egyben marad és egy gleccseren landol, majd hatalmas
sebességgel egy hófalba csapódik, 3570 méteres magasságban. Ekkor
tizennégyen vesztik életüket, köztük az egyik pilóta.

*Október 14. *

A túlélők – akik között sok a súlyos sebesült – bőröndökből építenek falat,
hogy betömjék a gép végén tátongó lyukat, és
egymást melegítve vészelik át az első éjszakát a rettentő, -30, -40 fokos
hidegben.

Négy embernek azonban – közöttük a másik pilótának – ez nem sikerül. A
mentőcsapatok elindulnak a felkutatásukra, ám nem találják meg őket.

*Október 21.*

A túlélők, akik egy tranzisztoros rádióval képesek fogni a rádióadásokat,
megtudják, hogy a keresőcsapatok felfüggesztették a kutatásukat. Közben
meghal Nando Parrado húga, Susanna Parrado. A lezuhanást követő egy hétben
mindenből kifogynak, így egy választásuk marad, enni az elhunytak testeiből.
Rengeteg tépelődés után a többség elfogadja, hogy ez az egyetlen út az
életben maradáshoz.

*Az Életben maradtak film egyik jelenete*


*https://www.youtube.com/watch?v=x6DoIzNw4xU&feature=emb_logo
<https://www.youtube.com/watch?v=x6DoIzNw4xU&feature=emb_logo> *

*Október 29.*

Éjjel egy lavina betör a repülőgéproncsba, nyolc ember, köztük az utolsó
női túlélő, Liliana Methol halálát okozva. A többiek beszorulnak a roncsba,
és csak három nap múlva tudják kiásni magukat.

*November 15.*

Az első expedíció megtalálja a farokrészt, amelyben némi élelmet és ruhát
találnak, valamint a repülő rádió adó-vevőjének akkumulátorait. Ezen a
napon meghal a súlyos lábsérüléssel fekvő Arturo Nogueira, majd három
nappal később Rafael Echavarren. A következő napokban a túlélők
megpróbálják beüzemelni az adó-vevőt, de nem járnak sikerrel.

*December 11.*

Életét veszti az emberhús evését elutasító Numa Turcatti,
akinek halála megadja a végső lökést az utolsó expedícióhoz.

*December 12.*

Nando Parrado, Roberto Canessa és Antonio Vizintín elindulnak, hogy
Nyugat felé, átkelve az Andokon, segítséget szerezzenek.

*December 15.*

Nandóék felérnek a kitűzött hegycsúcsra,
de nem Chile zöld lankáit látják, hanem további havas hegycsúcsokat.

Úgy döntenek, ketten tovább folytatják az utat, Vizintínt pedig
visszaküldik a géptörzshöz, hogy jobban tudjanak takarékoskodni az
élelemmel.

*December 18.*

Canessáék elérik a hóhatárt, és találnak egy rozsdás konzervdobozt, ami
emberi jelenlétre utal. Másnap legelő teheneket fedeznek fel.

*December 20.*

Canessa és Parrado végre segítséget tud kérni. Azt ezt megelőző több napig
tartó menetelés végképp kimeríti őket, de egyszer csak az egyik folyó
túloldalán – amelynek mentén lejjebb ereszkednek egy völgyben –
hegyi pásztorokat látnak, akikkel sikerült felvenniük a kapcsolatot.

Egyikük, Sergió Catalán viszi el a hírt a hatóságoknak a túlélőkről.

[image: Sergió Catalán Nando Parradoval és Roberto Canessával (Fotó:
america.cgtn.com)]
Sergió Catalán Nando Parradoval és Roberto Canessával (Fotó:
america.cgtn.com)

*December 21.*

Parradót és Canessát kimentik az Andokból.

*December 22.*

A chílei légierő helikopterei Parradóék segítségével megtalálják a többi
túlélőt, akiket szintén kimentenek.
A repülőn utazó 45 emberből 16-an maradnak életben

a több mint két hónapig tartó küzdelem után.

*1973. január 18.*

Egy tizenkét fős csapat, kiegészülve egy pappal, visszatér a helyszínre,
hogy egy közös sírba eltemesse a halottakat.  A helyszínen talált kövekből
egy rögtönzött oltárt emelnek, felállítanak egy vaskeresztet és elhelyeznek
egy táblát, rajta egy rövid üzenettel: „*A világ az uruguayi testvéreinek.
Közel hozzád, ó Istenem!*”



*Nyitókép: a túlélők a géptörzs mellett (Fotó:dailymail.com
<http://dailymail.com>)*
--------- következő rész ---------
Egy csatolt HTML állomány át lett konvertálva...
URL: <http://turul.kgk.uni-obuda.hu/pipermail/grem/attachments/20221013/c28ef2f7/attachment.html>