<div dir="ltr">
<h1><a href="https://mandiner.hu/cikk/20221012_andok_repulos_katasztrofa">Aki életben maradt – ötven éve történt az Andok repülős katasztrófája, megszólal a túlélő</a></h1>
<div class="gmail-info" style="margin:10px 0px">2022. október 13. 6:01</div>
<div style="margin:5px 5px 15px 0px;overflow:auto"><a href="https://mandiner.hu/cikk/20221012_andok_repulos_katasztrofa">https://mandiner.hu/cikk/20221012_andok_repulos_katasztrofa</a> <br><b>Írta: <a href="https://mandiner.hu/szerzo/baranya_robert">Baranya Róbert</a> </b></div>
<div class="gmail-clearer"></div>
<div class="gmail-info">
<div>
</div>
<div class="gmail-clearer"></div>
</div>
<div id="gmail-articlecontent"><div class="gmail-lead">
„Túl kellett lépnünk egy tabun” – emlékezik vissza Antonio Vizintín,
az elhíresült 1972-es, Andokban történt repülőkatasztrófa egyik
túlélője. Melyek voltak a legnehezebb pillanatok? Volt-e olyan fejezete
az életének, amikor segített a tragédiában szerzett tapasztalat? Hogyan
viszonyult a társadalom ahhoz, hogy emberhúst kellett enniük a
túléléshez? Interjúnk a filmben is feldolgozott tragédia túlélőjével!
</div>
<div class="gmail-clr"></div>
<div class="gmail-text">
<p>Összesen 72 napot töltöttek
az Andok sok ezer méter magas hegyláncai között azok az uruguayi
fiatalok, akikkel 1972. október 13-án zuhant le az általuk bérelt
repülőgép – ami csak a kezdete volt a megpróbáltatásaiknak.</p>
<p>A montevideói Old Christians Club rögbijátékosai csak úgy tudtak
életben maradni, hogy megették az elhunyt társaik, hozzátartozóik húsát.
A 45 utasból – akiknek a zuhanás után a sebesülésekkel, a hideggel, az
élelemhiánnyal, egy lavinával és a kilátástalansággal is meg kellett
küzdeniük –</p>
<div class="gmail-keretes">végül tizenhatan maradtak életben, miután két társuk átkelt az Andokon és sikerült segítséget kérniük.</div>
<p>A hihetetlen történetet több visszaemlékezés és egy film, az<em> Életben maradtak</em>
is feldolgozta. A Mandinernek sikerült elérnie az egyik túlélőt, a 69
éves Antonio Vizintínt, akit mindenki csak Tintinként ismert. Ő volt az,
aki Roberto Canessával és Nando Parradóval elindult a végső
expedícióra.</p>
<p><strong>Antonio Vizintín</strong> 1953-ban született Montevideóban. A
Stella Maris, vagy más néven Keresztény Testvérek Kollégiumában végezte
a középiskolát és lett tagja a öregdiákokból verbuválódott
rögbicsapatnak. A tragédia után folytatta jogi tanulmányait, több évig
család ingatlancégében, majd a csomagoló- és az élelmiszeriparban
dolgozott. Két gyermeke született a tragédia után. A mai napig aktív,
motivációs előadásokat tart.</p>
<p style="text-align:center">***</p>
<p style="text-align:center"><img alt="Antonio Vizintín a tragédia idején és napjainkban (Fotó: pinterest.com, Antonio Vizintín)" src="https://mandiner.hu/gallery/2020/Baranya_Robert/CDC34C8D-6A98-4F9D-B3CB-E5A3FD021D68.jpeg" style="width: 1000px; height: 563px;"></p><div class="gmail-kepalairas">Antonio Vizintín a tragédia idején és napjainkban (Fotó: <a href="http://pinterest.com">pinterest.com</a>, Antonio Vizintín)</div><p></p>
<p style="text-align:center"><em>Antonio Vizintín régen és most</em></p>
<p> </p>
<p><strong>Hogy érzi magát mostanában, mivel telik az élete?</strong></p>
<p>Nagyon köszönöm, jól vagyok,</p>
<div class="gmail-keretes">itt most van tavasz, ezért élvezem a tavaszi napokat,</div>
<p>dolgozom és golfozom. Korábban alelnöke voltam az Uruguayi Rögbi
Szövetségnek, de most is szorosan kapcsolódom a sportághoz. Minden nap
elmegyek a Charrua stadionba edzeni itt Montevideóban, kapcsolatban
vagyok játékosokkal és menedzserekkel. Ezen kívül mind a mai napig
tartok motivációs előadásokat angolul és spanyolul, cégeknek és oktatási
intézményeknek.</p>
<p><strong>Melyek azok a pillanatok ebből a hihetetlen történetből, amelyek a mai napig megmaradtak önben?</strong></p>
<p>Kétségtelenül nagyon sok meghatározó momentuma volt a tragédiának:
maga a baleset, az, hogy túléltük a zuhanást, a lavina, ami betemetett
minket, a társaink elvesztése és végül természetesen a megmenekülés.</p>
<p><strong>Volt olyan fejezete az életének, olyan helyzet, amin épp a tragédia átélése lendítette túl?</strong></p>
<p>Igen, 1991-ben, amikor egyik pillanatról a másikra elvesztettem a
feleségemet, gyermekeim édesanyját, és szembe kellett néznem egyszerre a
magánnyal és azzal, hogy tovább kell élnünk a kisfiammal és a
kislányommal, Lúciával és Patrícióval. Voltak a pillanatok, amikor újra
azt kérdeztem:</p>
<div class="gmail-keretes">miért? Miért engem? Ez az a kérdés, ami ötven éve foglalkoztat.</div>
<p>De nem találtam rá választ, és nem hiszem, hogy már találok. De ahogy Arturo Nogueira<em> (aki túlélte a zuhanást, de egy hónappal később belehalt a lábán szerzett súlyos sérüléseibe – a szerk.) </em>mondta és ismételte, miközben egyre rosszabb állapotba került: az élet nehéz, de megéri végigélni.</p>
<p><strong>Mennyire volt nehéz elfogadni, hogy nincs más út a túléléshez, mint az elhunytak húsát megenni?</strong></p>
<p>Nehéz pillanat volt, mert több szempont is belejátszott a döntésbe.</p>
<div class="gmail-keretes">Át kellett lépnünk egy társadalmi tabun, hogy a testünk táplálékul szolgálhat a másiknak.</div>
<p>Az osztálytársainknak, barátainknak, azoknak akikkel együtt edzettünk
még a megelőző héten. Már az ötletet is nehéz volt feldolgozni, még
nehezebb volt meghozni a döntést és végül megvalósítani. Másrészt
azonban egy olyan spirálba kerültünk, hogy döntenünk kellett: élünk vagy
meghalunk. De miután végül meghoztuk a döntést, ez háttérbe szorult.</p><p> <a href="https://www.youtube.com/watch?v=N10aP9JszDw&feature=emb_logo">https://www.youtube.com/watch?v=N10aP9JszDw&feature=emb_logo</a></p><p>
<em>A tragédia helyszíne a Google Earth animációjában</em>
</p>
<p><strong>Nandó Parradóval és Robertó Canessával együtt indultak el a
nagy expedícióra, de amikor szembesültek vele, hogy ez tovább fog
tartani, mint gondolták, takarékossági szempontból úgy döntöttek, hogy
ön visszamegy a roncshoz. Egy interjúban említette, hogy így – a
visszafelé vezető úton – tulajdonképpen ön volt az egyetlen, aki
teljesen egyedül volt egy ideig az Andokban. Miét érzett azokban az
órákban?</strong></p>
<p>Az igazság az, hogy már az is nagyon nehéz pillanat volt, amikor úgy
döntöttünk, hogy vissza kellett mennem. De nem szembesültem azzal
igazán, hogy egyedül vagyok és így kell leereszkednem a hegyről, vissza a
többiekhez. Tulajdonképpen szerencsések voltunk, hogy nem voltunk
tisztában, milyen veszélyeket rejt a hegy. Másrészről</p>
<div class="gmail-keretes">abszolút a sorsunkkal és a szerencsénkkel játszottunk.</div>
<p>Úgy mondhatnánk, hogy mi voltunk a túlélők oszlopai, az ő túlélési
reményük. Ez hatalmas felelősséget rótt ránk. De világos volt egyébként
számunkra, hogy ha mi meghalunk, a többiek is meg fogják próbálni
elhagyni a helyszínt.</p>
<p><strong>A megmenekülésük után, a mélyen vallásos Latin-Amerika egyik
országában volt olyan, aki elítélte önöket azért, mert úgy menekültek
meg, hogy emberhúst ettek?</strong></p>
<p>Talán voltak ilyenek. Az egyház nem foglalt állást ebben a kérdésben,
és ne felejtsünk el egy alaptézist: porból lettünk és porrá leszünk.
Így abban, hogy felhasználtuk az elhunytak testeit, nem volt semmi
rossz. Másrészt azoknak a szülei is elfogadták és megértették ezt a
döntést, akiknek a gyermekei nem tértek vissza. Ha valaki ezt
kritizálja, annak figyelembe kell vennie, hogy ezt a döntést 3600 méter
magasan az ismert körülmények között hoztuk meg.</p>
<div class="gmail-keretes">Az alapelv az, hogy maradj életben,</div>
<p>mi pedig ezt olyan egyszerűen oldottuk meg, ahogy tudtuk.</p>
<p><strong>Mi gondol, ha ennek a történetnek van valami üzenete, akkor mi az?</strong></p>
<p>Ez a történet egyrészt a nagy kudarcokról szól, ahol a tanulás és a
hibák követték egymást, ahol számos dolgot kipróbáltunk, de rosszul sült
el. De minden egyes kudarcunkból tapasztalatot szereztünk, amelyeket
felhasználtunk, hogy sikeres legyen a végső expedíció.</p>
<div class="gmail-keretes">Két dolog volt alap: az erőfeszítés és a fegyelem.</div>
<p>Meghatározó, hogy azokkal, akik ott voltunk, egy csapatként tudtuk
együttműködni. Mindenki száz százalékot beleadott, és ez mentett meg
minket.</p>
<p><strong>Hogyan emlékeznek meg az ötvenedik évfordulóról?</strong></p>
<p>Október 13-án a saját klubunkban találkozunk chílei sporttársainkkal,
csatlakozva egy rögbimérkőzéshez, amelyet a két klub első osztályú
csapatai vívnak majd. A megemlékezésre és a vacsorára eljön Sir Bill
Beaumont, a World Rugby, a rögbisport nemzetközi vezető szervezetének
elnöke is.</p>
<p style="text-align:center">***</p>
<p style="text-align:center"><img alt="Az utolsó kép az utasokról a zuhanás előtt (fotó:reddit.com)" src="https://mandiner.hu/gallery/2020/Baranya_Robert/FBD7D9DD-5106-4147-A57C-FDA428502BF0.jpeg" style="width: 620px; height: 429px;"></p><div class="gmail-kepalairas">Az utolsó kép az utasokról a zuhanás előtt (fotó:<a href="http://reddit.com">reddit.com</a>)</div><p></p>
<p style="text-align:center"> </p>
<p><em><strong>Egy tragédia krónikája</strong></em></p>
<p><strong><em>1972. október 12.</em></strong></p>
<p>Az uruguayi légierő Fairchild típusú 571-es járata 40 fő utassal és 5
fős személyzettel elindul Montevideóból Chilébe, de a rossz időjárási
viszonyok miatt le kell szállniuk Mendozában. A fedélzeten a Stella
Maris Kollégium öregdiákjaiból álló rögbicsapat tagjai, valamint
hozzátartozóik és barátaik utaznak.</p>
<p><strong><em>Október 13.</em></strong></p>
<p>A repülőgép délután felszáll, hogy egy déli kitérővel átkeljen az
Andokon, majd landoljon Santiagóban. A pilóták azonban eltévesztik az
irányt és korábban fordulnak észak felé. Amikor erre ráébrednek,
kétségbeesve próbálják növelni a magasságot, ám ez nem sikerül. Előbb a
gép jobb szárnya, majd farokrésze szakad le egy sziklának ütközve, majd a
bal szárny is. A géptörzs azonban egyben marad és egy gleccseren
landol, majd hatalmas sebességgel egy hófalba csapódik, 3570 méteres
magasságban. Ekkor tizennégyen vesztik életüket, köztük az egyik pilóta.</p>
<p><strong><em>Október 14. </em></strong></p>
<p>A túlélők – akik között sok a súlyos sebesült – bőröndökből építenek falat, hogy betömjék a gép végén tátongó lyukat, és</p>
<div class="gmail-keretes">egymást melegítve vészelik át az első éjszakát a rettentő, -30, -40 fokos hidegben.</div>
<p>Négy embernek azonban – közöttük a másik pilótának – ez nem sikerül. A
mentőcsapatok elindulnak a felkutatásukra, ám nem találják meg őket.</p>
<p><strong><em>Október 21.</em></strong></p>
<p>A túlélők, akik egy tranzisztoros rádióval képesek fogni a
rádióadásokat, megtudják, hogy a keresőcsapatok felfüggesztették a
kutatásukat. Közben meghal Nando Parrado húga, Susanna Parrado. A
lezuhanást követő egy hétben mindenből kifogynak, így egy választásuk
marad, enni az elhunytak testeiből.</p>
<div class="gmail-keretes">Rengeteg tépelődés után a többség elfogadja, hogy ez az egyetlen út az életben maradáshoz.</div>
<p style="text-align:center"></p><div class="embed embed-responsive embed-responsive-16by9"></div><p></p>
<p style="text-align:center"><em>Az Életben maradtak film egyik jelenete</em></p>
<p><strong><em><a href="https://www.youtube.com/watch?v=x6DoIzNw4xU&feature=emb_logo">https://www.youtube.com/watch?v=x6DoIzNw4xU&feature=emb_logo</a> <br></em></strong></p><p><strong><em>Október 29.</em></strong></p>
<p>Éjjel egy lavina betör a repülőgéproncsba, nyolc ember, köztük az
utolsó női túlélő, Liliana Methol halálát okozva. A többiek beszorulnak a
roncsba, és csak három nap múlva tudják kiásni magukat.</p>
<p><strong><em>November 15.</em></strong></p>
<p>Az első expedíció megtalálja a farokrészt, amelyben némi élelmet és
ruhát találnak, valamint a repülő rádió adó-vevőjének akkumulátorait.
Ezen a napon meghal a súlyos lábsérüléssel fekvő Arturo Nogueira, majd
három nappal később Rafael Echavarren. A következő napokban a túlélők
megpróbálják beüzemelni az adó-vevőt, de nem járnak sikerrel.</p>
<p><strong><em>December 11.</em></strong></p>
<p>Életét veszti az emberhús evését elutasító Numa Turcatti,</p>
<div class="gmail-keretes">akinek halála megadja a végső lökést az utolsó expedícióhoz.</div>
<p><strong><em>December 12</em>.</strong></p>
<p>Nando Parrado, Roberto Canessa és Antonio Vizintín elindulnak, hogy Nyugat felé, átkelve az Andokon, segítséget szerezzenek.</p>
<p><strong><em>December 15.</em></strong></p>
<p>Nandóék felérnek a kitűzött hegycsúcsra,</p>
<div class="gmail-keretes">de nem Chile zöld lankáit látják, hanem további havas hegycsúcsokat.</div>
<p>Úgy döntenek, ketten tovább folytatják az utat, Vizintínt pedig
visszaküldik a géptörzshöz, hogy jobban tudjanak takarékoskodni az
élelemmel.</p>
<p><strong><em>December 18.</em></strong></p>
<p>Canessáék elérik a hóhatárt, és találnak egy rozsdás konzervdobozt,
ami emberi jelenlétre utal. Másnap legelő teheneket fedeznek fel.</p>
<p><strong><em>December 20.</em></strong></p>
<p>Canessa és Parrado végre segítséget tud kérni. Azt ezt megelőző több
napig tartó menetelés végképp kimeríti őket, de egyszer csak az egyik
folyó túloldalán – amelynek mentén lejjebb ereszkednek egy völgyben –</p>
<div class="gmail-keretes">hegyi pásztorokat látnak, akikkel sikerült felvenniük a kapcsolatot.</div>
<p>Egyikük, Sergió Catalán viszi el a hírt a hatóságoknak a túlélőkről.</p>
<p><img alt="Sergió Catalán Nando Parradoval és Roberto Canessával (Fotó: america.cgtn.com)" src="https://mandiner.hu/gallery/2020/Baranya_Robert/06640A51-75E5-4363-AE46-911F69895EA8.jpeg" style="margin-right: 0px;" width="469" height="264"></p><div class="gmail-kepalairas">Sergió Catalán Nando Parradoval és Roberto Canessával (Fotó: <a href="http://america.cgtn.com">america.cgtn.com</a>)</div><p></p>
<p><strong><em>December 21.</em></strong></p>
<p>Parradót és Canessát kimentik az Andokból.</p>
<p><strong><em>December 22.</em></strong></p>
<p>A chílei légierő helikopterei Parradóék segítségével megtalálják a többi túlélőt, akiket szintén kimentenek.</p>
<div class="gmail-keretes">A repülőn utazó 45 emberből 16-an maradnak életben</div>
<p>a több mint két hónapig tartó küzdelem után.</p>
<p><strong><em>1973. január 18.</em></strong></p>
<p>Egy tizenkét fős csapat, kiegészülve egy pappal, visszatér a
helyszínre, hogy egy közös sírba eltemesse a halottakat. A helyszínen
talált kövekből egy rögtönzött oltárt emelnek, felállítanak egy
vaskeresztet és elhelyeznek egy táblát, rajta egy rövid üzenettel: „<em>A világ az uruguayi testvéreinek. Közel hozzád, ó Istenem!</em>”</p>
<p style="text-align:right"> </p>
<p style="text-align:right"><em>Nyitókép: a túlélők a géptörzs mellett (Fotó:<a href="http://dailymail.com">dailymail.com</a>)</em></p>
</div></div>
</div>