[Grem] A ma 92 éves Ilonka néni visszaemlékezései a nov. 4-i nemzeti gyásznap kapcsán ....

2022. Nov. 4., P, 12:13:24 CET

Bejelentkezés
<https://www.facebook.com/mandiner.hu/>
<https://www.instagram.com/mandiner.hu/?hl=hu>
Végigsöprő, fekete szél – így emlékezik a szovjet hadsereg dúlására egy
szemtanú asszony
<https://mandiner.hu/cikk/20221104_belfold_tortenelem_vilaghaboru_bekes_megye_doboz_visszaemlekezes>
2022. november 4. 9:01
https://mandiner.hu/cikk/20221104_belfold_tortenelem_vilaghaboru_bekes_megye_doboz_visszaemlekezes
*Írta: Krupincza Mariann <https://mandiner.hu/szerzo/krupincza_mariann> *
„Nem tanulták meg a mai emberek, mi az, hogy nincs.” A 92 éves Ilonka
nénivel beszélgettünk arról, milyen is volt a valóságban, amikor a
világháborúban bejöttek az oroszok, majd elkezdődött az ínség kora. Az idős
asszony intelmeket is megfogalmaz a mai nemzedékeknek.

*Szüleink és nagyszüleink nemzedéke közvetlenül élte meg a háborút és az
azzal járó ínségeket, válságokat. Új cikksorozatba kezdünk a Mandineren:
egyéni sorsokon keresztül mutatjuk be, miken is mentek keresztül felmenőink
a 20. század vérzivataros évtizedeiben – erőt és talán reményt adó
tanulságokként a mai nemzedékeknek. Eddigi írásaink:*

*„Háború van, ki lehet bírni” – így élték meg felmenőink az ínségeket
<https://mandiner.hu/cikk/20220921_haboru_elet_csaladtortenet_varga_matyas_zsolt>*

*Két doboz gyufát érő fizetés – ilyen volt a háború utáni ínség hazánkban
<https://mandiner.hu/cikk/20220927_haboru_inseg_csalad_tortenet>*

***

Békés és Csongrád-Csanád megye évszázadokon át az ország éléskamrájának
számított. A háború azonban a Viharsarokban is alaposan átformálta a
hátországban élők mindennapjait. A szovjet Vörös Hadsereg dobozi dúlásáról,
a jegyrendszerkor uralkodó farkastörvényekről és a háborút követő
beszolgáltatásokról a 92 éves Ilonka néni beszélt a Mandinernek.
Ilonka néni 14 éves volt, amikor 1944. október 6-án Gyula felől bevonultak
Dobozra a szovjetek.

Háború dúlt, így persze ez a mozzanat sem volt békés. Ilonka szerint már a
Nagyváradi úton *(később, mivel a szovjetek itt vonultak be, ezt az utcát
átnevezték Vörös Hadsereg útjára, és egészen 2013-ig jegyezték így –
szerk.)* tűzharc alakult ki az oroszok és a faluban megbújó német és magyar
katonák között.

A támadók a lakosságot se kímélték. A tanyákat, házakat kifosztották,
elvitték mindent, ami mozdítható volt. Az úgynevezett Gönczi-tanyát is
kiforgatták. Még a szalmazsákokat meg a tollpárnákat is magukhoz vették az
oroszok. A nagyobb testű állatokat, így például a lovakat, a
szarvasmarhákat és a disznókat is elhajtották – sorolja.
A szovjetek kíméletlenek voltak: aki ellenállt, azt elfogták, magukkal
vitték, majd szabályosan kivégezték.

A vesztőhely a falu határában  található töltésnél volt, Sarkad irányában –
magyarázza Ilonka néni. Az említett Gönczi-tanya öreg tulajdonosa is csak
úgy menekült meg, hogy amikor a hóhérok abbahagyták a lövöldözést és
rugdosni kezdték a holtakat, nem mozdult meg és nem vett levegőt, úgy tett,
mintha ő is halott lenne. Azután este, miután megbizonyosodott arról, hogy
senki nincs a közelben, kimászott a tetemek közül és egy kórókúpban húzta
meg magát lőtt hasi sebbel – idézi fel Ilonka néni.

Voltak olyanok is, akiket a saját portájukon lőttek agyon a vörösök. Az
egyik kocsmáros épp felfelé tartott a pincéből, nem is tudott arról, hogy
szovjetek vannak a faluban, de egyszer csak szemben találta magát pár
fegyveressel. Azonnal lelőtték. Egy fiatal fiúnak az lett a veszte, hogy
kíváncsian kilesett a kapujuk tetején; röviddel később már holtan esett
össze.
Egy másik fiatal pedig úgy lelte halálát, hogy nem tudott válaszolni a neki
feltett kérdésre, mivel néma volt.

A katonák erőszakosak és türelmetlenek voltak vele, mire az apja odaért,
hogy elmagyarázza kézzel-lábbal, hogy néma a fia, a fiút lelőtték, majd pár
perccel később az édesapja is követte őt a túlvilágra.* „Szörnyű dolgok
voltak. Arról inkább nem is beszélek, hogy egynémelyik lánnyal és
asszonnyal mit műveltek. Így söpört végig Dobozon a fekete szél”* –
emlékezik vissza a borzalmakra Ilonka.

*Dobozi leventék a világháborús emlékmű előtt, a harmincas években (fotó:
Szabó Tibor)*

Ilonka elmondja: az akkor a fronton szolgáló édesapja – aki az első
világháborút is megjárta – azt kérte a családjától, hogy a saját
biztonságuk érdekében menjenek ki a Gerla irányába fekvő tanyájukra. Így is
tettek. Viszont az édesapa aggódott a húgáért és annak családjáért. Ezért
az éj leple alatt átment a Kettős-Körösön, majd átkelt az irtásokon, a
Maksári-erdőn is túl. Amikor a testvére házához ért, bekopogott az
ablakukon. Persze azok halálra váltak, azt hitték, idegen katonák azok, és
csak akkor nyugodtak meg, amikor megismerték Ilonka néni édesapjának a
hangját. Addigra arról a portáról is elvitték a lovat; az unokatestvérét,
Lajost pedig majdnem agyonütötték puskatussal, mert nem akarta az állatot
odaadni, elszaladt vele. Végül az anyja kérlelésére adta át a jószágot
az oroszoknak – tette hozzá.
Farkastörvények uralkodtak

A jegyrendszerrel kapcsolatban elmondta, hogy már 1944 előtt sorba kellett
állniuk petróleumért, de a helyzet igazán 1944 ősze után fordult
válságosabbra. Mivel az oroszok mindent elvittek, és a frontra a katonáknak
rengeteg búza kellett, ezért még a falvakban is hosszú sorok kanyarogtak az
alapvető élelmiszerekért.

 Farkastörvények uralkodtak azokban az időkben.

1945 tavaszán a már említett Gönczi családot több atrocitás is érte a
jegyek beváltásakor. Előfordult, hogy a menyt, akinek már két gyermeke is
volt, kilökték a sorból, azzal az indokkal, hogy ők módos parasztok. De
sokszor ehhez a megbélyegzéshez az is elég volt, hogy valaki a
gróféknál *(Wenckheim-család
– szerk.) *szolgált magtárosként. A grófék már ezt a jegyrendszert nem
tapasztalták meg, hónapokkal a szovjet csapatok átvonulása előtt
elmenekültek a kastélyból, amelyben ma általános iskola működik  – fűzi
hozzá.

Ilonka néni szól a vágási tilalomról is: egy alkalommal az édesapja is
majdnem bajba került, mert megneszelték, hogy titokban levághatták az egyik
hízót. A házukhoz tartozott egy melléképület, amely élelmiszerkamra volt,
ez alatt kapott helyet egy pince is. Viszont ennek az épületnek volt egy
padlásrésze is. Annak a feljáróját olyan jól elrejtették, hogy a családon
kívül senki sem tudta, hogy az hol van pontosan. Így oda el tudták
rejteni mindazt, amit a disznóvágáson feldolgoztak.

Mint ismert, a vágási tilalom korábbra tehető, mint a Rákosi-rendszer. A
tiltás oka az volt, hogy
Magyarországnak 1945-ben egyes becslések szerint egymillió szovjet katona
élelmiszer-szükségletéről kellett gondoskodnia.

Ezért a szovjetek nem fizettek, mert jóvátételnek tekintették. A
hiperinfláció is főleg emiatt alakult ki, aminek végül 1946-ban tudtak csak
gátat szabni.

Ilonka néni hangsúlyozza: falun sokakat az mentett meg, hogy leginkább a
két kezükkel – mivel a lovakat és a marhákat elvitték az oroszok – meg
tudtak művelni valamennyi földet, így legalább volt annyi búzájuk, amiből
kenyeret tudtak sütni, és annyi zöldségük, amiből megoldották a főzést.

1944-ben vette kezdetét az a folyamat, hogy* a „város jött a falura”.*

*„Jöttek a békéscsabai és a gyulai emberek, hozták a kacatjaikat Dobozra,
akkoriban úgy mondták, hogy feketéztek: igyekeztek az ingóságaikat élelemre
vagy olyan eszközökre váltani, amire szükségük volt. De az oroszok őket sem
kímélték, sokszor rablás áldozataivá váltak” *– emlékezik vissza Ilonka.

[image: Dobozi utcakép. Fotó: Szabó Tibor gyűjteménye]
Dobozi utcakép. Fotó: Szabó Tibor gyűjteménye

*(fotó: Szabó Tibor)*
  *„Lelkileg összetörtek bennünket '49 után”*

*„A világháború után, 1949-től jött a kommunista rendszer, ami lelkileg
összetört bennünket. Kezdetét vette a beszolgáltatás. Amink volt, mindent
be kellett adni, még akkor is, ha utána nem maradt semmink. Szörnyű volt,
hogy megtermeltünk 20 kocsi kukoricát, és miután beadtuk, éppen annyi
takarmány maradt, hogy fel tudtunk hizlalni belőle egy disznót. Volt olyan
is, hogy a gazdák összefogtak és közösen adták be a terményt vagy a
jószágot, hogy jobban jöjjenek ki”* – folytatja Ilonka néni. Meséli:
azokban az években *„rájuk szabták a kenyeret”*: egy nőnek két mázsa búzát,
egy férfinek két és felet lehetett csak feldolgozni, a többit be kellett
adni – ismertette.

Ugyancsak erre az időszakra tehető a kuláküldözés is. A kuláknak nem is
kellett, hogy sok földje legyen. Aki egy kicsit is tehetősebb volt, vagy a
világháború előtt a gróféknál szolgált, azt a község kuláknak nevezte –
fűzi hozzá Ilonka.

Az '50-es végétől pedig jött a „téeszesítés”. Elkezdték járni a házakat az
*„elvtársak”*, és akinek volt valamennyi földje, azt arra kényszerítették,
hogy lépjen be a termelőszövetkezetbe, és adja be a földjét. Aki ellenállt,
azt beültették a fekete autóba, elvitték *„kocsikázni, és jobb belátásra
bírták”* – idézte fel.

Ilonka néni megvallja: Kádár Jánost azért gyűlölte meg, mert mindent elvett
és elrontotta a magyar gazdaságot.
*„Lettek volna jó parasztemberek, akik megművelték volna a földet, és
kinevelték volna az utódaikat, de Kádár mindent tönkretett.”*

*Szovjet katonák a budapesti Üllői úton (Fortepan / Vörös Hadsereg)*

 *Pazarló lett a világ*

*„Régen az emberek tudtak spórolni. Nekünk az apánk az asztalnál mindig azt
mondta, hogy annyit szedjetek a tányérotokba, amennyit megesztek. De ma
olyan pocséklás megy. Eldobálják a kenyeret és az almát az emberek az
utcán. A mi időnkben az ilyet elítélték”* – hívja fel a figyelmet Ilonka
néni.

Hozzáteszi:   *„szegény ember mindig volt és mindig is lesz.*

*De van olyan most is, aki azért szegény, mert nem szeret dolgozni. A
kicsiből is lehet sokat csinálni, de a sokat is el lehet pazarolni”* –
mutatott rá. *„Nem tanulták meg a mai emberek, mi az, hogy nincs.”*

Majd arról beszélt, hogy akinek nincs tartaléka, annak még nem késő
elkezdeni takarékoskodni, mert nem tudjuk, mit hoz magával ez a mostani
világ – fogalmazza meg végül tanácsát az előttünk álló időszakra a 92 éves
Ilonka néni.
--------- következő rész ---------
Egy csatolt HTML állomány át lett konvertálva...
URL: <http://turul.kgk.uni-obuda.hu/pipermail/grem/attachments/20221104/805a0b19/attachment.html>