[Grem] Szabó Csaba újmisés görögkatolikus pap a személyes hitérről

[Emoke Greschik]

 A Jóisten tudta, hová kell helyeznie – Szabó Csaba újmisés görögkatolikus
pap a személyes hitről
Nézőpont <https://www.magyarkurir.hu/nezopont> – 2022. január 29., szombat
| 19:20

https://www.magyarkurir.hu/hirek/a-joisten-tudta-hova-kell-helyeznie-szabo-csaba-ujmises-gorogkatolikus-pap-szemelyes-hitrol

Szabó Csaba Péter életében az elmúlt félévben egymást követték a nagy
események. Az új év első napjaiban pappá szentelte Szocska A. Ábel
nyíregyházi megyéspüspök, előtte októberben ünnepelte a diakónussá
szentelését, nyáron pedig a házasságát és új otthonukba költözését.
Szülőfaluja, Szakoly szomszédságában, diakónusi szolgálata helyén kezdte
meg a papi életét.

*Balkány főutcáján, a parókus melletti ház a kápláné és a tiszteletes
asszonyé. Mellettük a parókiális templom, szemben velük a Szent
Miklós Szeretetotthon és Menedékház, kicsit távolabb az egyházközség óriási
játszótere. Egy időben érkezünk a fiatal pappal, éppen az óvodában tartott
hittanórát. Felesége szépen terített asztallal és ebéddel vár minket.
Vendégszerető otthonuk sűrűn megnyílik az érkezők előtt. Görög és római
katolikus pap testvérek, papnövendékek látogatnak el hozzájuk a nyíregyházi
szemináriumból, barátok a Damján-táborból, ministránsok a faluból –
mindenki szívesen látott vendég a fiatalok otthonában.*

Balkány a Nagykállói járás hatezer lakosú kisvárosa. Huszonnégy tanya
tartozik hozzá. „Nagyon sokat kell itt dolgozni azért, hogy az ember
lustálkodhasson” – kezdi életük bemutatását a káplán. A parókiához két
filia tartozik a huszonnégyből: Aba- és Tormáspuszta. Görögkatolikus
fenntartásban működik egy hatcsoportos óvoda, egy idős-, egy anya- és egy
lakásotthon. Házi segítségnyújtó szolgálatot is működtetnek, nappali
foglalkoztatót szenvedélybetegeknek, emellett ebédkihordással is
foglalkoznak, és hitoktatással az óvodában, az iskolában.

Csaba atya nem idegenkedik a munkától, hiszen gyerekkorától hozzászokott.
Szülei gazdálkodnak, főként dinnyét termesztenek. „Tavasztól őszig kétkezi
munkával telt az év. Hárman vagyunk testvérek, nem volt kérdés, hogy
akarunk-e segíteni.

Láttuk, mennyire fontos a családnak a föld és a munka, hiszen ebből élünk,
így alkalmazkodtunk” – mondja, és arról mesél, milyen sok mindenre
megtanította ez az életmód. „Tanúja lehettem a növekedésnek a magvalástól
kezdve az érett gyümölcs betakarításáig. Hálás vagyok, hogy az életem így
ránevelt a kitartásra, a türelemre, a munkavégzésre, és arra, hogy

a kétkezi munkának megvan a gyümölcse. Munka közben a Jóisten erőt ad. Ha
bő a termés, azzal gazdálkodunk, s ha Isten megengedi, hogy ne sikerüljön
az év, akkor abból tanulunk.”

Gyermekkorában a munkás hétköznapok egyhangúságát a vasárnapok és az
ünnepek törték meg. Nemzedékek óta együtt jártak templomba a családtagok, s
utána következett az ünnepi ebéd. Kiemelkedő események voltak az egyházi év
és a családi élet jeles napjai. Csaba atya számára mindez a liturgia
ünneplésének alapja lett.

Hitének alakulására nagy hatással volt imádságos életet élő déd- és
nagymamája. Az első egyházi élményeit Szakolyban szerezte. Szívesen
emlékszik vissza a karácsonyi betlehemesekre, a táborozásokra, a
ministrálásra. „Nagy élményt jelentett az elsőáldozás. Jó volt látni, hogy
van megújulás, hiszen minden évben öt-tizenkét elsőáldozó tanúsította, hogy
az Egyház élő közösség.”

Szabó Csaba Péter személyes hite a debreceni Szent József Gimnáziumban
töltött évek alatt erősödött meg. „Belenőttem a hitbe, és kezdtek valóban
foglalkoztatni bizonyos kérdések, például az, hogy tényleg van-e Isten, mit
jelent a megtestesülés, a megváltás. Ahogy megtaláltam a válaszokat,
személyes kapcsolatom alakult ki Istennel, és lassanként megszületett
bennem a vágy, hogy papnak menjek.”

A döntésével egy hétéves képzési időszak vette kezdetét. Az első szakasz a
nyíregyházi szemináriumban telt. Aztán következett a szociális év, amelynek
első hat hónapját Angliában töltötte, az Ágoston-rendi közösség által
fenntartott idősek otthonában, a második félévet pedig Budapesten, a Vakok
Batthyány László Római Katolikus Gyermekotthonában. Az idősotthontól
nehezen szakadt el. Egy magyar apáca biztatta: „Jézus mindenütt ugyanaz,
sehol nem hagy magadra.” A papnövendéknek először nyelvet kellett tanulnia,
és elsajátítania az egészségügyi alapokat, azután került a gondozottak
mellé.

„Ez volt számomra az igazán tudatos megtérés ideje. Az idősgondozásban, a
nővérekkel való beszélgetésekben, a mindennapi szentmisében,
szentségimádásban kezdtem újraépíteni a hitem alapjait, sokat foglalkoztam
azzal a gondolattal, hogy ki nekem Isten, és miért vagyok ezen a világon.
Azt volt a feladatom, hogy szebbé tegyem az idősek életének utolsó
szakaszát. Ott lehettem a haldokló mellett a halál pillanatában, etettem a
gyomorszondás beteget, cseréltem a katéterét, mosdattam, fürdettem, s
közben igyekeztem magamhoz ölelni a tehetetlen testet. Olyan mozzanatok
voltak ezek, amelyek segítettek, hogy komolyan foglalkozzam a bennem
feltörő kérdésekkel. Nagyon megérintett ez a szolgálat, sokat elmélkedtem a
kápolnában, sétáltam az erdőben, és új szakasz kezdődött a hitemben, az
életemben. Már a szeminárium előtt is kerestem a lehetőséget a
segítségnyújtásra, és ma is azt érzem, hogy megtisztít az együttlét a
rászorulókkal.”

Egy héttel a hazaérkezése után már a Vakok Batthyány László
Gyermekotthonában dolgozott. Ismerte a fiatal korosztályt, hiszen már a
szeminárium előtt is dolgozott a Damján-táborban. Amikor véget ért a
szociális év, és leteltek az intézetben végzett szolgálatának hónapjai,
azután is sokszor meglátogatta a gyerekeket. Püspöke kérésére ugyanis
Budapesten, a Központi Papnevelő Intézetben folytatta tanulmányait.
„Ajándék volt számomra, hogy megismerhettem egy másik rendszert, és
közelebb kerülhettem a római katolikus testvérekhez. Barátságok születtek a
szemináriumban, rengeteget tanultunk egymástól hitbeli elmélyülésben,
lendületben, buzgóságban, türelemben, kitartásban. Ők a cölibátusra
készültek, mi a házasságra, mégis kapaszkodót jelentettünk egymás számára.

Nálunk a kontemplatív ima a Jézus-imában teljesedik ki, szép pillanata ez a
Jóistennel való kapcsolatunknak. A szemináriumban megismertem a
szentségimádásban való elmélyülést. Az a mély csend nekem ugyanolyan nagy
élményt jelentett, mint amikor a Jézus-imát mondom a Jóistennel való
meghitt kapcsolatban.”

A szemináriumi éveiből nagyon szívesen emlékszik vissza arra a gyűjtésre,
amit valamennyi magyarországi papnevelde összefogásával szerveztek meg a
gyermekotthonok és a lakásotthonok karácsonyi megajándékozására. A duktorok
összefogtak, és sikerült megnyerniük a jó ügynek néhány nagy hazai céget.
„A kapcsolatépítést is segítette ez a megmozdulás, és hozzájárult ahhoz,
hogy igazi karácsonyunk legyen. Kisbusznyi adomány gyűlt össze, s aztán
közösen vittük el az ajándékokat Gálospetribe, Szakolyba, Abaújszántóba,
Abaújkérbe. Ellátogattunk a gyerekekhez, elfogyasztottunk velük egy
vacsorát, játszottunk, zenéltünk: nagy élmény volt ez nekünk is, nekik is,
igazi karácsonyi lelkigyakorlat.” A koronavírus-járvány első szakaszában az
irgalmasrendi kórház dolgozóinak gyerekeit ajándékozták meg: az
egészségügyi alkalmazottak keményen helytálltak ebben a nehéz időszakban, a
gyerekeknek pedig nélkülözniük kellett a szüleiket. Ezért szerettük volna
megajándékozni őket” – meséli az élményeit.

Szabó Csaba Péter és felesége, Viktória a szeminárium első évében
ismerkedtek meg. Csaba egy bálon felkérte táncolni Vikit, aztán nyáron
együtt dolgoztak a Damján-táborban, és részt vettek egy ifjúsági
zarándoklaton. Hamar megszületett bennük a döntés: „Együtt fogunk haladni
az utunkon. Hogy miként lehet jól működtetni a papi házasságot, azt
igazából most tanuljuk. Szeretnénk mindig egymás mellett állni a
szolgálatban, jól kiegészíteni egymást. Fontos számunkra, hogy ne kirakat,
hanem valódi papi házasság legyen a kapcsolatunk. Reméljük, hogy a Jóisten
mindig segít majd megtalálni az egészséges egyensúlyt.”

Életüket a parókus, Jaczkó Sándor segíti. „Ő keresztelt huszonhat évvel
ezelőtt. Szoktam is kérdezni, gondolta-e a keresztelőn, hogy a leendő
káplánját tartja a kezében. Nagy segítség nekem, hogy együtt dolgozunk,
óriási szükségem van a bölcsességére. És öröm számomra, hogy hasznára van a
fiatal koromból adódó lendületem, az az erő és lelkesedés, ami bennem
tombol.”

Munka ugyanis van bőséggel: liturgiák három templomban, látogatások az
idősotthonban, hittantanítás az óvoda hat csoportjában és az iskolában, s
emellett ott van még a szolgálat a lakásotthonban, illetve az
anyaotthonban, ahol a negyven lakóból több mint harminc gyerek. „A Jóisten
nekünk ajándékozta ezt a települést és megannyi kincset, amit nekünk
tartogatott itt. Hogy miként találjuk meg ebben a helyünket, hogyan tudunk
dolgozni, az rajtunk múlik. Meg kell találnunk a munkát, nem mehetünk el
mellette. Én nagyon jól érzem magam a feladatokban.”

Csaba atyának megvannak a maga szokásai. Az óvodai hittanra mindig
reverendát vesz, hogy a gyerekek lássák, a pap bácsi megy hozzájuk, de a
lábára vicces zoknit húz. Leül az ovisok közé a szőnyegre, és előszedi a
kincseit: egy ikont, egy keresztet, amit a kicsik megfoghatnak, így élmény
számukra a pappal való találkozás. Az iskolában ügyel arra, hogy a
hittanóra ne az osztályfőnöki meghosszabbítása legyen. Fontos neki, hogy
megtanítsa a gyerekeknek a hit alapjait. Az órái jó hangulatúak,
lelkesítőek lehetnek, mert sok diák kérte, hadd menjen át a csoportjába. A
parókián nincs ministránsfoglalkozás, de a gyerekek a káplánlak állandó
vendégei egy forró csokira, reggelire, grillezésre, az ifik pedig egy
kávéra, pohár borra. Csaba atya azt is elárulja, még soha nem focizott
annyit, mint az utóbbi időben. A lakásotthon lelkivezetőjeként azon
dolgozik, hogy „rávegye a srácokat, jöjjenek a liturgiára, járuljanak
szentséghez”.

Az anyaotthonban is igyekszik minél többet jelen lenni. „Ez a szívem egyik
csücske – fogalmaz. – Nehéz élet jutott az itt lakóknak. Szeretném elvinni
nekik a reményt, elültetni bennük a gondolatot, hogy a Jóisten mindig ott
van mellettük támaszként. Abban a kevés időben, amit itt töltenek, jó lenne
valami meghatározó élményt adni nekik az átélt traumák után. Szeretném
odavinni őket az Úr Jézushoz, hogy belé kapaszkodhassanak, mert ha már
nincs más, ő mindig ott van.

Végezzük a dolgunkat, a Jóisten pedig igazgatja a szálakat. Nemcsak jól
érzem magam ebben a szolgálatban, de úgy gondolom, a Jóisten tudta, hová
kell helyeznie engem. Itt tanulhatok és kiteljesedhetek.”

*Szerző: Trauttwein Éva*

*Fotó: Lambert Attila*

*Magyar Kurír*
--------- következő rész ---------
Egy csatolt HTML állomány át lett konvertálva...
URL: <http://turul.kgk.uni-obuda.hu/pipermail/grem/attachments/20220129/cbfee038/attachment.html>