[Grem] Béri Renátó karmelita atya elmélkedése a Megváltásról (a Pálferis lelkinapon)

[Emoke Greschik]

 Továbbítva:
Béri Renátó kármelita a Megváltásról a Pálferis lelkinapon
*https://www.magyarkurir.hu/hirek/isten-nem-szadista-aki-megolte-fiat-beri-renato-karmelita-megvaltasrol-palferis
<https://www.magyarkurir.hu/hirek/isten-nem-szadista-aki-megolte-fiat-beri-renato-karmelita-megvaltasrol-palferis>*
Béri
Renátó kármelita szerzetes a megváltás és az istenkép kapcsolatáról tartott
előadásaira épült a Pálferis közösség lelkinapja március 30-án. A nagyböjti
programnak a budapesti Szent Margit Gimnázium kápolnája adott helyet.

Bármennyire is túlteologizált, elvont témának tűnik a megváltás, azonban
az, hogy miként gondolkozunk róla, mégis erősen kötődik ahhoz, hogy milyen
az istenképünk, és ezáltal az egész életünket, kapcsolatainkat is
meghatározza – szögezte le az előadó.

A nagypéntek, a kereszthalál minden keresztény egyház számára fontos, és az
is igaz, hogy a kereszténység elutasítói közül sokan azzal indokolják
magatartásukat, hogy miként hihetnének olyan Istenben, aki ilyet tesz a
fiával, vagy az *István, a király* rockopera szavaival szólva: „Nem kell
olyan Isten, ki megöli egy fiát”.

Béri Renátó rávilágított, hogy a megváltással kapcsolatban elterjedt egy
olyan nyelvezet, ami nagyon egyszerű módon értelmezi Jézus engesztelő
áldozatát, pedig egy torz istenkép rejlik mögötte. Ez a helyettesítő
elégtétel elmélete, ami Canterburyi Szent Anzelmhez (11–12. század)
kötődik, és bár nagy „karriert” futott be, mégsem dogmatizálta, tette
egyeduralkodóvá a Tanítóhivatal. Eszerint a megváltás az Isten és ember
közti jogviszony helyreállítása, amit a bűn követel meg. Ahhoz, hogy ez a
rend helyreálljon, elégtételt kell nyújtani, azaz nekünk, embereknek
bűnhődnünk kell. Jézus azonban áldozatával kifizette helyettünk a
büntetést, és ezzel kiengesztelte a Mennyei Atyát. Ez a megközelítésmód
tehát a megváltást adósságtól való megszabadulásként értelmezi.

A kármelita szerzetes szerint további problémát okozott, hogy ez a válasz
az évszázadok során még inkább leegyszerűsödött, márpedig szerinte a
kereszténység ott kezdődik, ahol „faék egyszerűségű” válaszok helyett
bonyolultabb válaszok születnek. Anzelm az észszerű választ kereste egy
zsidóknak és muszlimoknak szóló vitairatban, de elmélete ebből a közegből
kiszakadva nagyon nagy torzuláson ment keresztül. A helyettesítő elégtétel
elméletének rendszerében a bűn felségsértés, Isten megharagszik, Zeuszként
villámokat vet, az ember pedig az istenség befolyásolására a régóta ismert
jó módszert, az áldozatot használja.

[image:
https://www.magyarkurir.hu/img1.php?id=95711&v=0&p=1&img=c_palferirenato13..jpg]

Az ősi népek ezért is hoztak emberáldozatot, hiszen egy ember élete
mindennél értékesebb, így a legnagyobb dologgal akarták manipulálni az
istenséget. A kereszténység tényleg ennél is továbbmenne, és a még az
embernél is értékesebbnek, Isten fiának, Jézusnak a feláldoztatását
tanítaná? Isten tényleg minden haragját ráönti Jézusra, hogy „fotelből
végignézze” fia szenvedését, és utána, hogy jól kitöltötte a haragját,
megengesztelődik? Tényleg úgy lenne, hogy Ádám és Éva, valamint nagypéntek
közt Isten rá sem bírt nézni az emberre, de hirtelen minden durvaságát
kiélve megváltozik magatartása az emberiség iránt? Renátó atya szerint
ezzel a gondolkodásmóddal horrort feltételezünk Istenről, annak is a
legdurvább változatát, rosszabbnak feltételezzük, mint egy szadista földi
apát. Jézus ebből a gondolkodásmódból még jól jönne ki, hiszen lehetne
sajnálni, szeretni, de az Atyával való kapcsolatunkra nagyon rossz hatással
lenne. Ez így valójában Szentháromság-tagadás volna, mintha Jézus lenne a
jó, az Atya pedig a rossz rendőr.

Ha abból indulunk ki, hogy Isten egy méltóság, aki nemcsak hogy
megsértődik, hanem sértődését egy másik személy szenvedése engeszteli ki,
akkor ez egy gonosz, sőt szadista Isten volna. Ha Isten tényleg ilyen
lenne, én is ateista lennék – mondta az előadó.

Béri Renátó a 13–14. századi korai ferences iskola *Szent Bonaventura és
Johannes Duns Scotus *által fémjelzett tanításában talált rá arra a
megváltásképre, amivel azonosulni tud. Az ő gondolataikat nem ítélte el
senki, egyszerűen csak nem ez lett a mainstream, mivel Szent Anzelm
teológiáját kapta fel Aquinói Szent Tamás és az ő hatására mindenki, sőt
még a reformáció is ezt vette át. Eszerint Istennek – még az ember
bűnbeesése előtt – a kezdeti terve az volt, hogy Fia által megmutassa
szeretetét az emberiségnek. A Szentháromság természete szerint kiárad, az
emberiséget is azért teremtette Isten, mert kiáradt a szeretete.
Napjainkban Richard Rohr német származású amerikai ferences szerzetes is
arról beszél, hogy a Szentháromság isteni körtáncába, szeretetközösségébe
ad meghívót a megváltás.

Ha a bűn miatt gondolkodott volna el Isten azon, hogy elküldje Fiát, akkor
a bűn nagyobb lenne, mint Isten. Isten 14 milliárd évnyi szeretetét azonban
az első bűn nem szüntette meg hirtelen – folytatta a kármelita szerzetes. A
megtestesülés nem a bűn miatt következett be, hanem azért, mert Isten
tudja, hogy egy testetlen szellem iránt nem tudunk szerelembe esni,
Istennek emberré kellett lennie, hogy mi ténylegesen szeretni tudjuk. A
passió, a kereszt, egész nagypéntek tehát Isten szeretetének drámai
megnyilvánulása – hangsúlyozta Renátó atya. A kozmikus rendben nem történt
semmilyen változás, Isten nem változott meg, én változhatok meg végre, én
olvaszthatom fel jéggé fagyott szívemet.

Azért olyan nehéz ezzel a megváltásképpel szembesülni, mert nem vagyunk
hozzászokva az ingyenesség világához. Pedig gazdasági kapcsolatokra építő
lelkiismeretünket el kell felejtenünk, és az ingyenesség oxigénjét
belélegezve el kell fogadnunk, hogy Isten minden cselekedetét ingyenes
szeretete irányítja.

Az előadó beszélt arról, hogy ezt a megváltásképet nemcsak Scotusék és
Richard Rohr tudhatja magáénak, hanem Barsi Balázs is azt mondja, hogy
miért kenjük be az Isten arcát vérrel, és Joseph Ratzinger, XVI. Benedek
pápa is így gondolkozik. Renátó atya úgy látja, a kereszténység ingyenes
szeretetről szóló tanítása még kétezer év elteltével sem járta át az
Egyházat, még mindig nem értjük vallásunk radikális tanítását. Mert nem
nekünk kell Istent kiengesztelnünk, ő engesztel ki minket, ő könyörög, hogy
fogadjuk el a szeretetét.

Jézus a végsőkig megmutatta szeretetét – vagyis annyira, amennyire az az
emberi szem számára láthatóan megmutatható. De hogy lehet a fájdalom, a
szenvedés Isten szeretetének a jele? – tette fel a kérdést a kármelita
szerzetes. Jézus arcában mindenki meglátja saját magát, mindannyiunkat
emlékeztet, hogy nem vagyunk tökéletesek. Ezért bőghetett és sírhatott,
talán életében először, az érzelmeit nehezen kifejező férfiember, Péter is.
Hiszen miután háromszor megtagadta Jézust, ő ugyanazzal a szeretettel
nézett rá, mint bármikor. A törékeny emberiség nem képes Isten fényét
elviselni, és dühében, kétségbeesésében, hogy megmutatkozik általa saját
tökéletlensége, összetöri azt. A sötétség összetöri a fényt – erről szól a
passió, de Jézus azért jött, hogy kinyilvánítsa Isten szeretetét, az Atya
nevét megdicsőítse. Isten dicsősége nem fényjelenség, hanem a végtelen
szeretet megnyilvánulása. Hogy Jézus végigszenvedte az őt ért bántalmakat,
és „nem kapcsolta be magán az Isten gombot”, amiatt volt, hogy nem a
hatalmas Istent akarta megmutatni. Ha nyilvánvalóvá tette volna isteni
erejét, az emberek nem Isten szeretetét, hanem a Zeusz-Istent ismerték
volna meg. Halálával azt mutatta meg, hogy semmivel sem tudjuk rávenni az
Istent, hogy ne szeressen minket, még azzal sem, ha megöljük. Jézus a
brutális megöléséből, a lehető legnagyobb rosszból Isten szeretetének
maximális kinyilvánítását, a lehető legnagyobb jót hozta ki.

De hol van az Atya Jézus szenvedése közben? Nem a fotelban, hanem Jézus
mellett, mindent vele együtt él át. Úgy, ahogy Ábrahám a fia mellett megy a
hegyre, hogy szomorúan, de Istennek igent mondva feláldozza Izsákot. Ha ezt
megértjük, máshogy veszünk részt a nagypénteki liturgián, máshogy megyünk
végig a stációkon a keresztúton, máshogy vesszük kezünkbe a Bibliát –
hangsúlyozta a szónok.

Béri Renátó rámutatott, hogy az ember legfőbb vágya szeretni és szeretve
lenni. A másik, ha megfeszül, sem képes kitölteni ezt a mélységes, őrjítő
űrt, egyedül Isten tudja megtenni, hogy mindig, mindenhol és mindennek
ellenére szeret minket. Ha Isten végtelen szeretetét elfogadjuk, akkor
egzisztenciális szorongásunk, „a világűrben keringő asztronauta kozmikus
magánya” megszűnhet. A szerzetes arról is beszélt, hogy minden bűn gyökere
a szeretet elhibázott keresése, de ebből ki tud hozni minket az, ha
találkozunk nagypéntek valóságával, a mindig, mindenhol és mindennek
ellenére meglévő szeretettel. „Ha megérezted ezt a szeretetet, utána is
menekülsz előle, de egy kicsit éberebb leszel Isten jelen lévő
szeretetére.” Ahogy XVI. Benedek pápa mondja a *Spe salvi* kezdetű
enciklikájában: az embert nem a tudomány váltja meg, hanem csakis a
szeretet, a feltétel nélküli szeretet.

A különböző felekezetekhez tartozó keresztényekből és keresőkből álló, Pál
Ferenc atya körül létrejött Pálferis közösség hatodik alkalommal szervezett
nagyböjti lelkigyakorlatot. Közös dicsőítő éneklés után hangzott el két
részben Béri Renátó tanítása, majd kiscsoportos beszélgetések következtek.
A szentmisét követően, amelyet szintén a kármelita szerzetes mutatott be,
szentségimádással zárult a program. Az Oltáriszentség jelenlétében
közbenjáró ima is zajlott, a lelkinap alatt lehetőség volt gyónásra.

Fotó: Somodi Nándor; Pixabay

Agonás Szonja/Magyar Kurír
--------- következő rész ---------
Egy csatolt HTML állomány át lett konvertálva...
URL: <http://turul.kgk.uni-obuda.hu/pipermail/grem/attachments/20220416/3f02f8db/attachment.html>
--------- következő rész ---------
A non-text attachment was scrubbed...
Name: image001.jpg
Type: image/jpeg
Size: 101047 bytes
Desc: nem elérhető
URL: <http://turul.kgk.uni-obuda.hu/pipermail/grem/attachments/20220416/3f02f8db/attachment.jpg>