[Grem] Dr.Lakatos Péter CIGÁNY görögkatolikus PAP

[Emoke Greschik]

 „Gyerekként cukkoltak a cigány fiúk, hogy nem lesz belőlem, csak pap, és
igazuk lett” – Dr. Lakatos Péter görögkatolikus atyával beszélgettünk
Hekler Melinda <https://kepmas.hu/hu/hekler-melinda>
2021. 09. 03.
https://kepmas.hu/hu/gyerekkent-cukkoltak-cigany-fiuk-hogy-nem-lesz-belolem-csak-pap-es-igazuk-lett-dr-lakatos-peter?utm_source=52968-H%C3%ADrlev%C3%A9l%20lista%20%28K%C3%A9pm%C3%A1s%29&utm_campaign=835363-H%C3%ADrlev%C3%A9l%20092%20-%201&utm_medium=17665-email&utm_content=H%C3%ADrlev%C3%A9l%20092
<https://kepmas.hu/#copy_link>
<https://kepmas.hu/#copy_link>*A mélyszegénységből jött, falubeli roma
közösségéből első fecskeként tanult tovább, végül görögkatolikus pap lett,
holott egy olyan kultúrából jön, ahol az emberek „félnek” a fekete
reverendától. Lakatos Péter atya doktori fokozatot szerzett, és papi
feladatai mellett a mai napig kutatja, mi lehet a kerékkötője a
magyarországi cigányság boldogulásának. *
[image: Lakatos Péter]
Lakatos Péter atya

Amikor először találkoztam vele, egy nyolcadik kerületi gimnáziumban
gitáron kísérte roma fiatalok énekét. Látszott, hogy a gimnazistákban nyoma
sincs feszengésnek, érzik, Péter atya egy közülük, és nem csak azért, mert
a származásuk közös. Fiatalos lezserségét már kissé megkarcolták az elmúlt
egy-két évtized küzdelmei, de amikor elneveti magát, most is látni benne
azt a csibész kisfiút, aki annak idején Kelet-Magyarország homokdűnéin
szaladgált, és egyszer csak megnyugodott egy templomban.

*– Te hogy mondod: roma vagy cigány származású vagy? *
– A doktorimban ötven oldalon keresztül tárgyaltam ezt a kérdéskört, de
abba sem fért bele minden, amit erről gondolok. A magyarországi cigányság
hetven százaléka nem beszéli már a cigány nyelvet (*romani, romani shib*),
és sokan kikérik maguknak, ha romának nevezed őket. Amikor cigányul azt
mondjuk *„roma”*(ejsd: *romá=romák*), egy egészen speciális csoportot
értünk alatta: az oláh cigányságot, azokat, akik még beszélik a nyelvet,
nem pedig azokat, akiket a külső osztályozás alapján cigánynak gondolnak.
*Romungrók*nak vagy magyar cigányoknak hívják azokat, akik már nem beszélik
a romani nyelvet. A hazai cigányság kb. tíz százaléka pedig beás cigány,
akik a román nyelv egy archaikus változatát beszélik. A három jelentős
csoport közös nyelve a magyar!

A különböző csoportok több száz év különbséggel érkeztek a Magyar
Királyság, később a Monarchia területére, de mindenkit, aki a rájuk
jellemző életmódot élte vagy barna volt a bőre színe, nemzetpolitikailag
vagy a korszellemnek megfelelően mindig is ugyanazon etnikumba,
nemzetiségbe tartozóként aposztrofálták. Nagyon érdekes kérdés az is, hogy
a cigányságon belül hogyan határolódnak el egymástól a különböző csoportok.
Nekem például az anyukám annak idején azt mondta, hogy inkább vegyek el egy
magyar lányt, mint egy romungrót. Pedig külsőleg egy népnek tűnünk, olykor
azonban belül ugyanolyan identitásbeli ellentétek feszülnek köztünk, mint a
nagy magyar társadalom és a cigányságnak nevezett közösség között.

De – nekem elhiheted – a mindennapi életükben nem filozofálnak ezen a
cigányok: ha egy magyar romának vagy cigánynak nevezi őket, el tudják
helyezni a megfelelő kontextusban, már megszokták.

*– Hol nőttél fel, milyen volt a gyermekkorod? *
– A Nyírségben nőttem fel, Kántorjánosiban, óriási szegénységben. Édesanyám
16 évesen szült engem, negyven évvel ezelőtt sem volt szokás arrafelé a
tanulás, bár ennek nemcsak kulturális, hanem ugyanolyan mértékben szociális
okai is voltak. Azóta sem változott sokat az oláh cigányság körében a
házasodási szokás, azaz hogy szinte rögtön, ahogy egy lány nagylánnyá
válik, tizenhárom-tizennégy évesen már eladósorba kerül, és hamarosan
férjet keresnek neki. Nagyon zárt közösségben nőttem fel, amit a *romani
kris* vagyis a cigány törvények (szokásvilág, tradicionális kultúrát
meghatározó íratlan szabályrendszer – *a szerk.*) határoznak meg, amelyek –
többek között – életformát, viselkedési normát fogalmaznak meg. Nálunk a
legnagyobb értéknek a tisztaság számít, egy nő fő feladata pedig az élet
továbbadása. Amikor tizennégy-tizenöt-tizenhat évesen két fiatal gyermeket
vállal, nem gondolkodik azon, hogy mi lesz két-három év múlva, lesz-e
megfelelő egzisztenciájuk a gyermek felneveléséhez, mert a nagyszülők, a
család segítségére számítanak. Én úgy szoktam definiálni, hogy a
viszonylagos korai házasodási szokások mögött egy kollektivista,
többgenerációs családmodell víziója él a fiatalok lelkében és értelmében,
amely adott esetben megvalósul, más esetekben viszont a vízió szintjén
marad.
Kép
[image: Lakatos Péter]
Kép: Lakatos Péter

A legfőbb cél tehát az életet tovább adni, ez az élet kiteljesedésének
szimbóluma.

Emiatt egy legitimnek mondható kultúra, szubkultúra(?) áll szemben a
többségi társadalom és a geogazdasági rendszer oktatáspolitikájával, amely
ebben az életkorban még az iskolában tartaná a gyerekeket. Ennek feloldása
sok esetben falakba ütközik, de egyre többen ismerik fel a középút
fontosságát is, vagyis azt, hogy miként lehet roma tradíciókat megtartani
úgy, hogy közben szakmát, érettségit, diplomát szereznek; röviden: haladnak
a korral.

Mi egyébként csak ketten vagyunk testvérek, a ’80-as, ’90-es években már
egyre inkább ez volt a trend, nem nagyon vállalnak ma sem ennél több
gyereket mifelénk.

*– Ehhez képest nemcsak hogy nem házasodtál meg fiatalon, de még egyetemet
is végeztél. Miért alakult így az életed? *
– Nagyon sok fiatal járt akkoriban nálunk templomba, *Zolcsák István* atya
volt a parókusunk, aki nagyon jó közösséget alakított ki. Volt olyan, hogy
harminc ministráns állta körbe az oltárt, és azon ment a vita, ki mit
csináljon az oltár mellett, mert nem volt ennyi emberre való kiosztandó
feladat. Aztán, ahogy beleértek a gyerekek a házasulandó korba,
elmaradoztak, én viszont megmaradtam. Nem csupán a templom szippantott be,
hanem inkább a gondolkodásom szippantott el az ottani tradicionális
közegből. Nagyon furán néztek rám, amikor elkezdtem középiskolába járni.
Nem tartottam a fiúkkal a szokásos tánceseményekre sem: minden héten más
családnál gyűlt össze a romák nagylánnyal, nagyfiúval (14-16 éves)
rendelkező része, az alkalmak nem titkolt célja volt a fiatalok közötti
ismerkedés. Ezeken az alkalmakon szövődtek a szerelmek, amelyek később a
tradicionális szöktetés (*szerk.:* a szerelmes pár ismeretlen helyre
távozik, és elhálják a házasságot; az elhálás aktusa szentesíti a frigyet)
intézményét eredményezték, ritkább esetben hivatalos esküvőt. Ezekből én
teljesen kimaradtam, de nem lettem egyáltalán magába fordulós ember, tagja
voltam a folklóregyüttesnek, gitároztam, a focicsapatban fociztam. De mégis
különböztem tőlük: felkeltem reggel hatkor, és mentem be az első busszal
Mátészalkára, középiskolába hóban-fagyban vagy 40 fokban.

*– Te voltál az első falubeli, aki középiskolába ment?*
– Volt már előttem két fiú, Zoltán és András. Az újabb generáció
képviselőjeként azonban csak én voltam, ezért mondhatni közszereplővé
váltam a ’90-es évek elején, én voltam sokáig a *„lám lakatospetinek
sikerült, ti is meg tudjátok csinálni” *ember. Engem követett az
unokatestvérem, majd még egy páran a tanulásban, de ez a lelkesedés hamar
lecsengett. A szüleimmel is rengeteget kellett harcolnom az elején. Nagyon
féltettek, de ma már nagyon büszkék rám. Nem is tudom, mi lett volna velem
nélkülük, míg élek, hálás vagyok nekik minden szavukért, tettükért, hiszen
általuk vagyok az, aki ma vagyok.

Roma magyar vagyok, egy olyan ember, aki József Attilából érettségizett, de
a kedvenc étele az anyja által elkészített tört paszuly bokojival (cigány
kenyérrel).

Az egyik legszegényebb étel, amit el lehet képzeli a világon, de a mai
napig nem ettem finomabbat, pedig ettem Brüsszelben kacsát, Velencében
harcsát, Bécsben rántott húst is. El nem bírom képzelni, hogy miként voltak
képesek abban az időben engem iskoláztatni, ruházni, bérletet venni,
etetni. Örök hála nekik!
Kép
[image: Lakatos Péter]
Kép: Lakatos Péter

*– Egy interjúban mesélted, hogy a parókus atyának kellett kimondania:
téged papnak szán az Isten. *
– Valóban. Bár szinte minden afelé mutatott, hogy papnak kellene mennem, ő
mondta ki ezt, nem én. Igazi visszacsatolás volt ez arról, hogy jó úton
járok. Egy alkalommal beszélgettünk a parókián, én érettségi előtt álltam,
11-es voltam. Ő kezdeményezte a beszélgetést: *„Peti, nem akarsz teológiára
menni?”* – kérdezte. Mire én visszakérdezem, hogy *„sima hittanárira?”
„Nem! Hanem a szemináriumba, kispapnak”* – válaszolta. Felkavaró, egyben
felemelő érzés volt.

*– Nem lett volna elég bátorságod ahhoz, hogy abban a környezetben ezt te
mondd ki először?*
– Biztos, hogy nem lett volna. Már az is nagy dolog volt, hogy a
középiskoláig sikerült eljutni. Igazából, ha István atya nincs, illetve a
felső tagozatos osztályfőnököm, *Pócsi Bertalanné Zsóka* tanár néni,
középiskoláig sem jutok el. Ők győzködték az akkor még féltő szüleimet,
hogy engedjenek továbbtanulni, mert tehetséges vagyok, ne hagyjanak
elkallódni. Azért azt kimondani, hogy pap leszek, az más volt, ahhoz
kellett valaki, aki nekem sokat jelent, és ezt ugyanúgy gondolja, mint én.
Ez után a beszélgetés után tényleg gyorsan megérett bennem az elhatározás,
és amint átadtam magam a hívásnak, már mertem erről beszélni a szüleimnek
is. Egész gyerekkoromban azzal cukkoltak a cigányfiúk, hogy magyarnak
teszem magam, és hogy nem lesz belőlem csak pap. Innentől kezdve büszkén
válaszoltam nekik az utóbbira, hogy „igazatok van”!

*– Mai érett fejeddel, némileg távol kerülve attól az életformától, amiben
felnőttél, mit gondolsz arról, mennyire jó az, ha egy lány 14 évesen anyává
válik? *
– Tiszteletben kell tartani egy adott közösség kultúráját, hagyományait,
életfelfogását. Kívülről ezt irányítani nagyon nehéz, sőt nem is szabad.

Beleavatkozni ugyanúgy nincs jogunk egy közösség kulturális szokásvilágába,
mint ahogy nincs jogunk megmondani egy transzatlanti, nyugati gondolkodású,
harmincas évei derekán járó nőnek, hogy szüljön lehetőleg minél hamarabb.

Ha degradálnám a roma közösség ilyen irányú szokásait, akkor a magam létét
kérdőjelezném meg, hiszen magam sem lennék, ha édesanyám és édesapám nem
szeretik meg egymást akkor, 15 évesen. Nyilvánvaló, hogy ösztönözni, hagyni
kell tanulni a roma fiatalokat azzal az üzenettel, hogy őrizzék meg a
tisztaságukat, vagyis a tanulás nem jár együtt azzal, hogy elvesztem a
szüzességem. Azt gondolom, ennek megértése is egy út lehetne a
szocializáció során, de úgy hiszem, ehhez sok-sok időre van még szükség.
Sokan közülük egyébként meg tudják fogalmazni, hogy ők nem szeretnének
ilyen korán gyermeket vállalni, de akkora a nyomás a közösség részéről,
hogy még egy fiúnak is nehéz belőle kilépni, nemhogy egy lánynak, aki
közben még gyerek, és szót kell fogadnia a szüleinek. A kilépés minden
esetben nagy kockázatot jelent.

A phd-kutatásomhoz készített kérdőívben tettem fel ezt a kérdést az
adatközlőknek: *„Megbántad-e, hogy fiatalon mentél férjhez/nősültél meg?”*
98 százalékuk azt válaszolta, hogy megbánta, mindössze két olyan gyerekes
férfi volt, aki azt mondta, hogy nem tenne máshogyan, mint akkor tette.
Megfogalmazták, hogy szeretik ők a házastársukat, de mégiscsak jobb lett
volna tanulni még egy kicsit, hogy könnyebb legyen az élet. Erre
megkérdeztem tőlük, hogy a lányukat férjhez fogják-e adni fiatalon. A
válaszok mindegyike az volt, hogy persze, hogyne adnák férjhez, ha
szerelmes lesz, nincs mit tenni! Annyival egészítették ki, hogy
mindemellett fontos a tanulás, és a tradíciók megtartása mellett fontos az
is, hogy legyen szakmájuk, hogy könnyebben érvényesülhessenek az életben.

Én úgy látom, hogy az oláh cigányság tanulási attitűdjét – a jelentős
szociális kérdések mellett – nagymértékben befolyásolja a roma lányok
szüzességének már-már túlmisztifikált értéke. Ez olyan központi érték, hogy
amint egy lány éretté válik az élet továbbadására, szinte az egyetlen
életcéljává a párra találás válik, mert tudja, hogyha nem megy férjhez, a
falu a szájára veszi. Ehhez hasonlóan működött a 19. századi paraszti
gondolkodás és kultúra.
Kép
[image: Lakatos Péter]
Kép: Lakatos Péter

*– A szemináriumban nem érezted nagyon különlegesnek magad? Nem mindennap
kerül be valaki ilyen hátországból. *
– A kisebbségi érzést, a kisebbségi lét lenyomatát nem lehet levetkőzni,
inkább azt éreztem, hogy nekem még a többieknél is többet kell dolgoznom.
Igen, én a mínusz 200-ról jöttem, van, aki pedig a plusz 50-ről indul, de
ez az élet minden területén így van: valaki balatoni nyaralót örököl, más
meg egy szívbetegséget.

Mindig csak azt mondom a cigány fiataloknak, hogy a hátrányt le lehet
faragni, csak ne higgyék el, hogy képtelenek bármire is.

*– Nyilván különösen szíveden viseled a magyar cigányság sorsát. *
– A hivatásom megtalálásával azt éreztem, mintha az Isten mondta volna
nekem, hogy papként az Ő segítségével tudom szolgálni ezt az ügyet.

*– De lehet valaki próféta a saját hazájában? *
– Egyre inkább azt tapasztalom, hogy nem. A Martin Luther King-i álmaim
mára realitássá szelídültek, inkább annak örülök, hogy a közvetlen
környezetemben, a mindennapokban előre tudom mozdítani a dolgokat. A nagy
lépésektől várjuk a változást: papként, phd doktorival majd könnyebb lesz,
nagyobb lesz a szavaim súlya – de ez nincs így. Isten minden vágyamat
teljesítette, mégis sokszor van egyfajta hiányérzetem, mert nem ez lett az,
ami a kitörést jelenti, hanem már az egész életemben bennem volt a lényeg:
az Istenben való bizalom. Ez egy felismerés, egyben intelem is. Amikor ott
voltam mezítlábas cigánygyerekként, nem azon gondolkoztam, hogy ezt hogy
fogom tudni a zsebemben lévő pénzből megoldani, hanem az Istenhez
fohászkodtam teljes szívvel.

Ma már tudom, nincs nagyobb cél, mint lélekben szegénynek maradni, ami azt
jelenti, hogy egyetlenegy dolog biztos: semmi sem biztos, kivéve az Istent!

A jó Istennek van humora, mert napi szinten hány cigánnyal foglalkozom
szerinted a budapesti Rózsák terén? Eggyel sem. Igaz, sokat foglalkoztam az
elmúlt évtizedben a romani-magyar kétnyelvűség oktatásban betöltött
szerepével, illetve fordítok is, jelenleg a Római Misekönyv lovári
fordításán dolgozom. Emellett pedig egy új romani–magyar, magyar–romani
szótárt munkálatai is nagyon jól haladnak.

Azon vagyok, hogy minden gyarlóságommal együtt adjak, mindegy, hogy roma
vagy nem roma embereknek. Lehet az is egy nemes cél, hogy ez az interjú
adjon valamit legalább egy embernek. A segítség nem más, mint maga a
szolgálat.
--------- következő rész ---------
Egy csatolt HTML állomány át lett konvertálva...
URL: <http://turul.kgk.uni-obuda.hu/pipermail/grem/attachments/20210930/5779efa9/attachment.html>