[Grem] Vértasaljai L. atya 2006-ról, az áldozatokról, akiknek "a liberális arrogancia jó "igazán demokratikusan" ellátta a baját

[Emoke Greschik]

https://mandiner.hu/cikk/20211029_a_papokat_kilovik_ugye

Vértesaljai László katolikus pap, aki jelenleg Rómában a Vatikáni Rádió
magyar adásának felelős szerkesztője, ezúttal nem kívánt aktuálpolitikai
kérdésekben megnyilvánulni, ám egy lírai visszaemlékezést írt a Mandiner
számára. Soraiban egymásra rétegződnek általa átélt kommunista
diktatúrabeli, illetve a 2006-os történések. Alább ezt az általa küldött
tanulságos szöveget közöljük hiánytalanul, kommentár nélkül. Íme:
*A gyűlölet kovásza nem keleszti meg a kenyeret *

1980-ban, a római Német-Magyar Kollégiumból való luxemburgi diáktársam
szenteléséről hazatérőben a Keleti pályaudvaron letartóztattak – emlékezik
vissza Vértesaljai László atya –, mert „ellenforradalmi propagandaanyagot
csempésztem a Népköztársaságba”. Valójában csak egy Frankfurter Allgemeine
Zeitungot használtam csomagolópapírként King Crimson „sercegős” lemezem
oltalmára, nehogy a bőröndömben eltörjön. Ám ennek egyik cikke az ’56-os
„Volksaufstand”-ról beszélt. „Szóóóval nép-föl-ke-lés?” És még volt nálam
pár csomó Szűz Mária szentkép... A cikket nem ismertem, a Szűzanyát annál
inkább.

1988-ban, egy évvel Nagy Imre és mártírtársai újratemetése előtt kint
voltam az akkor gaz benőtte 301-es parcellában. Egy évvel később ott álltam
a Hősök terén a koszorúzók közt, aztán június 27-én az Erdély melletti
tüntetés során, vállamon egy magyar zászlóval, kezemben rózsafüzérrel
vonultam százezrekkel együtt, békésen imádkozva. Szentelés, temető,
újratemetés, rózsafüzér ima… Azt hiszem, nem kell magyaráznom, hogy ezek
papi funkciók!

Időközben – ’89 január végén – Pozsgay Imrével az a népfelkelés fogalma is
„polgárjogot” nyert – mondjuk szépen – legalábbis a baloldal bizonyos
köreiben.
Ezeket követően jött, a Forradalom után 50 évre, a hideg zuhany, a
„múltidézés élesben”, hogy az a Népfelkelés mégsem a népé.

Hogy aki koránál fogva nem lehetett ott az „eredetin”, az most lovasrohamon
át, a gumilövedékekkel és viperákkal fölszerelt „rendőrség” fellépésén
keresztül képet alkothasson arról, milyen brutális volt 1956 elfojtása. Ez
a 3D-s modellkísérlet 2006. október 23-án azonban túlontúl is „jól
sikerült”.

Azon az emlékezetes estén úgy nyolc óra tájt, egy „maszkos” rendőr,
könnygázgránát célzott kilövésével – még száz méterre sem volt tőlem –
ellőtte a kezemből a lyukas magyar zászlóm nyelét. A papokat kilövik, ugye?
De hát mit te kerestél ott? Nos, emlékezni mentem a félévszázados jubileumi
ünnepre. Felidézni és jelenvalóvá tenni azokat a napokat, amikor a magyar
ember megint a talpára állt és felkelt, hogy emberhez méltó élete legyen.

Ebbe a képletbe – emberhez méltó élet – belefér az én papi hivatásom is;
mert mi egyéb is lehetne az, mint az Isten adta emberhez méltó élet, Jézus
erejében és mintájára?!

Tizenöt év távlatából az emlékkép már diptichon: egyfelől a megemlékezés
magasztossága, a kibontott lobogók sűrű szálfaerdeje, apák nyakában ülő
gyerekek büszke derűje és deres nagyszülők békés mosolya. A „Boldogasszony
anyánk” himnuszánál az egész Astoria egyetlen nyitott templom volt a
fölfelé szálló fohászunkkal. Innét és így indultam haza, mint egy vasárnapi
nagymiséről. A diptichon másik fele kaotikus: döbbent csend és riadt futás,
arcok elé tartott kezek és sötétkék arctalanság…

Most még arra a cinkotai honfitársamra gondolok, akit ugyanúgy a békés
ünneplés vágya hozott közénk, de még mielőtt himnuszba foghatott volna, a
Deák téri metrómegállóból kifelé jövet közelről gégén lőtték. Aztán vér és
kórház, a seb gyógyul, de elrákosodik. És meghal, mert meglőtték. A család
azzal a szándékkal talált éppen énrám, hogy „valami sorstárs pap temesse”.
Temettem, mint elődeim 1956 után az akkori halottakat. Van halottja tehát
2006-nak is!

A kettős képből azonban kiragyog nekem annak a gyönyörű napnak az óaranya,
míg a másik kép magától fakulna, ha a kimagyarázkodó görcsös igyekezet föl
nem vérezné újból és újból, mert az igazságot azok az elfojtott szavú
ártatlanok tudják, akiknek a liberális arrogancia jó alaposan, mondjuk,
úgy: „igazán demokratikusan” ellátta a baját.

Nem néztek ők semmit és senkit. Ütöttek. S mi maradt mindebből? Fáradt és
keserű gyűlölet. Nem néz semmit és senkit. Csak gyűlöl. Kovászukból nem
lesz sohasem kenyér. Nem fog a búzán.  (Vértesaljai László)
--------- következő rész ---------
Egy csatolt HTML állomány át lett konvertálva...
URL: <http://turul.kgk.uni-obuda.hu/pipermail/grem/attachments/20211030/f11d0429/attachment.html>