<div dir="ltr">
<p><a href="https://mandiner.hu/cikk/20211029_a_papokat_kilovik_ugye">https://mandiner.hu/cikk/20211029_a_papokat_kilovik_ugye</a></p><p>Vértesaljai László katolikus pap, aki jelenleg Rómában a Vatikáni 
Rádió magyar adásának felelős szerkesztője, ezúttal nem kívánt 
aktuálpolitikai kérdésekben megnyilvánulni, ám egy lírai 
visszaemlékezést írt a Mandiner számára. Soraiban egymásra rétegződnek 
általa átélt kommunista diktatúrabeli, illetve a 2006-os történések. 
Alább ezt az általa küldött tanulságos szöveget közöljük hiánytalanul, 
kommentár nélkül. Íme:</p>

<h3><strong>A gyűlölet kovásza nem keleszti meg a kenyeret </strong></h3>

<p>1980-ban, a római Német-Magyar Kollégiumból való luxemburgi 
diáktársam szenteléséről hazatérőben a Keleti pályaudvaron 
letartóztattak – emlékezik vissza Vértesaljai László atya –, mert 
„ellenforradalmi propagandaanyagot csempésztem a Népköztársaságba”. 
Valójában csak egy Frankfurter Allgemeine Zeitungot használtam 
csomagolópapírként King Crimson „sercegős” lemezem oltalmára, nehogy a 
bőröndömben eltörjön. Ám ennek egyik cikke az ’56-os „Volksaufstand”-ról
 beszélt. „Szóóóval nép-föl-ke-lés?” És még volt nálam pár csomó Szűz 
Mária szentkép... A cikket nem ismertem, a Szűzanyát annál inkább.</p>

<p>1988-ban, egy évvel Nagy Imre és mártírtársai újratemetése előtt kint
 voltam az akkor gaz benőtte 301-es parcellában. Egy évvel később ott 
álltam a Hősök terén a koszorúzók közt, aztán június 27-én az Erdély 
melletti tüntetés során, vállamon egy magyar zászlóval, kezemben 
rózsafüzérrel vonultam százezrekkel együtt, békésen imádkozva. 
Szentelés, temető, újratemetés, rózsafüzér ima… Azt hiszem, nem kell 
magyaráznom, hogy ezek papi funkciók!</p>

<p>Időközben – ’89 január végén – Pozsgay Imrével az a népfelkelés 
fogalma is „polgárjogot” nyert – mondjuk szépen – legalábbis a baloldal 
bizonyos köreiben.</p>

<div class="gmail-keretes">Ezeket követően jött, a Forradalom után 50 évre, a hideg zuhany, a „múltidézés élesben”, hogy az a Népfelkelés mégsem a népé.</div>

<p>Hogy aki koránál fogva nem lehetett ott az „eredetin”, az most 
lovasrohamon át, a gumilövedékekkel és viperákkal fölszerelt „rendőrség”
 fellépésén keresztül képet alkothasson arról, milyen brutális volt 1956
 elfojtása. Ez a 3D-s modellkísérlet 2006. október 23-án azonban 
túlontúl is „jól sikerült”.</p>

<p>Azon az emlékezetes estén úgy nyolc óra tájt, egy „maszkos” rendőr, 
könnygázgránát célzott kilövésével – még száz méterre sem volt tőlem – 
ellőtte a kezemből a lyukas magyar zászlóm nyelét. A papokat kilövik, 
ugye? De hát mit te kerestél ott? Nos, emlékezni mentem a félévszázados 
jubileumi ünnepre. Felidézni és jelenvalóvá tenni azokat a napokat, 
amikor a magyar ember megint a talpára állt és felkelt, hogy emberhez 
méltó élete legyen.</p>

<p>Ebbe a képletbe – emberhez méltó élet – belefér az én papi hivatásom 
is; mert mi egyéb is lehetne az, mint az Isten adta emberhez méltó élet,
 Jézus erejében és mintájára?!</p>

<p>Tizenöt év távlatából az emlékkép már diptichon: egyfelől a 
megemlékezés magasztossága, a kibontott lobogók sűrű szálfaerdeje, apák 
nyakában ülő gyerekek büszke derűje és deres nagyszülők békés mosolya. A
 „Boldogasszony anyánk” himnuszánál az egész Astoria egyetlen nyitott 
templom volt a fölfelé szálló fohászunkkal. Innét és így indultam haza, 
mint egy vasárnapi nagymiséről. A diptichon másik fele kaotikus: döbbent
 csend és riadt futás, arcok elé tartott kezek és sötétkék arctalanság… </p>

<p>Most még arra a cinkotai honfitársamra gondolok, akit ugyanúgy a 
békés ünneplés vágya hozott közénk, de még mielőtt himnuszba foghatott 
volna, a Deák téri metrómegállóból kifelé jövet közelről gégén lőtték. 
Aztán vér és kórház, a seb gyógyul, de elrákosodik. És meghal, mert 
meglőtték. A család azzal a szándékkal talált éppen énrám, hogy „valami 
sorstárs pap temesse”.</p>

<div class="gmail-keretes">Temettem, mint elődeim 1956 után az akkori halottakat. Van halottja tehát 2006-nak is!</div>

<p>A kettős képből azonban kiragyog nekem annak a gyönyörű napnak az 
óaranya, míg a másik kép magától fakulna, ha a kimagyarázkodó görcsös 
igyekezet föl nem vérezné újból és újból, mert az igazságot azok az 
elfojtott szavú ártatlanok tudják, akiknek a liberális arrogancia jó 
alaposan, mondjuk, úgy: „igazán demokratikusan” ellátta a baját.</p>

<p>Nem néztek ők semmit és senkit. Ütöttek. S mi maradt mindebből? 
Fáradt és keserű gyűlölet. Nem néz semmit és senkit. Csak gyűlöl. 
Kovászukból nem lesz sohasem kenyér. Nem fog a búzán.  (Vértesaljai 
László) </p>

</div>