[Grem] Jankovics Marcelltől búcsúzik régi pannonhalmi osztálytársa Korzenszky Richárd OSB

[Emoke Greschik]

 Ahogy az Úr elrendeli
<https://mandiner.hu/cikk/20210530_ahogy_az_ur_elrendeli>
2021. május 30. 8:39
https://mandiner.hu/cikk/20210530_ahogy_az_ur_elrendeli
Korzenszky Richárd OSB
Facebook
<https://www.facebook.com/richard.korzenszky.3/posts/483046786261228?utm_source=mandiner&utm_medium=link&utm_campaign=mandiner_202105>
A névsorolvasásnál közel voltunk egymáshoz: Jankovics, Kardos, Korzenszky…

A 80 ÉVES JANKOVICS MARCELL KÖSZÖNTÉSÉRE

(A tervezett köszöntő kötet számára, felkérésre.)

1955-ben találkoztunk először. Akkor kezdtük a gimnáziumot Pannonhalmán. Az
elmúlt tizenöt évben az »elszánt maradék«, aki csak teheti, összejön, leül,
beszélgetünk, elmondjuk ugyanazt, a történeteink egyre kerekebbek lesznek,
de így van jól: kell, hogy legyen mondavilág, kell, hogy legyen egy
csoportnak »őstörténete«, közös hősei, közös emlékei. »Idevigyázz gyerek!
Megmondtam már százszor, hogy semmit sem mondok kétszer!« – idézzük öreg
magyartanárunk mindig időszerű felszólítását. Öreg tanárunk: legalább
harminc évvel volt fiatalabb, mint amilyen idősek most mi vagyunk.

Sok helyről jöttünk: Kelet- és Nyugat-Magyarország: Iván, Vállaj, Tolna
megye: Mucsi, - és természetesen voltak közöttünk budapestiek is. Nem sokat
tudtunk egymásról, egymás családjáról. Lassan-lassan, az évtizedek
múlásával rajzolódott ki a kép: egy olyan Magyarországot képviselünk,
amelyben mindennapos volt az üldöztetés, hátrányos megkülönböztetés.
Bebörtönzött apák, kitelepített családok, kuláklistára tett gazdálkodók…

A szabadság szigetén töltöttünk négy évet. Nem is voltunk tisztában azzal,
hogy micsoda lehetőseket kaptunk. Tanáraink többsége korábban a pannonhalmi
tanárképző főiskola tanára volt. Megtanították, amit az előírások
megkívántak, és felnyitották a szemünket, hogy európai távlatokat lássunk.

A diákotthoni reggeli »zsíros deszka« meg tea volt. Az ebéd »betonfőzelék«
sárga borsó), „fűrészpor” (pirított dara), - de nem haltunk éhen. Vártuk a
csomagot, ki kolbászt, ki szalonnát, apró zsíros bödönt – és általában
tudtunk osztozni. Volt kötelező séta, szigorú napirend, reggeli torna.
Csavargás nem volt előírva, de kinek-kinek a lelkiismeretén szárad, hogyan
játszotta ki a napirendet.

Mozi is volt. Minden szombat este. Nem volt kötelező, de hát mit csináltunk
volna? Esetleg kártyáztunk – tarokkoztunk! Pingpongoztunk. Sakkoztunk. Vagy
zenét hallgattunk. Osztályfőnökünk szobájában klasszikus zenét. Ebéd előtt,
az utolsó órában, ha éppen szabad volt, az »Autofahrer unterwegs« bécsi
adását, »világslágerekkel« tűzdelve, lelkesedésünktől kísérve. Iskolarádió
– hangszóró minden teremben, az igazgatói iroda melletti szobában a
»stúdió«: lemezjátszó, mikrofon, felkeléshez muzsika… Diákbolt, csoki,
ceruza, rajzlap, esetleg még bambi, - az ajtó üvegszemein pedig néhány
karikatúra.

A szomszéd épületben – a főmonostorban – laktak a tanáraink, az atyák. Meg
idős, nyugdíjas szerzetesek. Voltak, akikhez szívesen átjártunk:
sötétkamra, előhívhattuk a filmjeinket; nyelvtanulás, angol – teával
kiegészítve… Volt, aki tudta, volt, aki nem: egyik osztálytársunk
édesapjának valamikori börtön-társa tartotta ezt a foglalkozást.

Négy igazgatónk volt a négy gimnáziumi esztendő alatt. A forradalom híreit
kíváncsian hallgattuk. Több iskolatársunk, akik számára származásuk miatt
nem volt hely a „szocialista” Magyarországon, Nyugat felé vette az irányt.
Igazgatónkat, Söveges Dávid atyát elvitték és félholtra verték a
pufajkások. »Testvéri tankok« vigyáztak ránk, míg házkutatást tartottak az
egész diákotthonban.

Legányi Norbert, a későbbi főapát igazgatónk, matematika tanárunk volt.
Felejthetetlen hangsúllyal volt képes felelésre szólítani: „Jankóóó…”
Jankovics…

Közben börtönnek éreztük a diákotthont, az iskolát. Nincs ebben semmi
rendkívüli. Minden kamasz gyerek így van a szabályokkal. A tablóképünk –
gondoltuk – börtönrács mögül kinéző csoport lesz. Jankovics Marcell
készítette: de nem börtönrács, hanem a pannonhalmi főkapu motívumai vannak
az arcképek mellett, kinek-kinek a pályaválasztása szerint. (Tizenketten
szerettek volna orvosi egyetemre menni, nem volt annyi szimbólum, volt,
akinek a képe mellé „csak” egy ecset került…)

Huszonheten érettségiztünk. Együtt vagyunk, a régi banda-határok már
réges-régen eltűntek. Testvérként tudunk örülni egymásnak, ha találkozunk.
Az utolsó együttlétünkről hiányzott: azt írta, szeretné még befejezni a
Toldit. Hála Istennek sikerült.

Várjuk az új találkozásokat. Az éjszakába nyúló baráti beszélgetéseket. (De
ahogy múlnak az évek, egyre hamarabb elálmosodunk… Utánozzuk a régi
öregurakat.)

Volt egy tanárunk, Havasi Lúciusznak hívták. Latint tanított – talán egy
évig. Nagy lelkesedéssel beszélt arról, hogyan szeretne meghalni. Vagy
szószéken, vagy katedrán. Valahonnan a hátsó sorokból valaki bekiáltotta:
Mikor látjuk?

Többen vannak az osztálytársak között, akik határozottan maguknak
tulajdonítják ezt a kijelentést. Nincs bizonyítékom arra, hogy ez a
közbeszólás nem Jankovics Marcelltől származik.

Utószó: Marci, sajnálom, hogy nem olvashattad… Sajnálom, hogy nem vártad be
a születésnapodat. Tudom, tudjuk, minden erőddel azon voltál, hogy befejezd
a Toldi-t. Megadatott.

Az 59-ben érettségizett osztálytársak várjuk az augusztus végi tihanyi
találkozót. Sajnos egyre kevesebben. A névsorolvasásnál közel voltunk
egymáshoz: Jankovics, Kardos, Korzenszky…

Előbb-utóbb követjük egymást. Ahogy az Úr elrendeli.

Nyugodjál békében!

Korzi
--------- következő rész ---------
Egy csatolt HTML állomány át lett konvertálva...
URL: <http://turul.kgk.uni-obuda.hu/pipermail/grem/attachments/20210530/e4610e6b/attachment.html>