<div dir="ltr">
<h1><a href="https://mandiner.hu/cikk/20210530_ahogy_az_ur_elrendeli">Ahogy az Úr elrendeli</a></h1>
                                                    <div class="gmail-info" style="margin:10px 0px">2021. május 30. 8:39</div><div class="gmail-info" style="margin:10px 0px"><a href="https://mandiner.hu/cikk/20210530_ahogy_az_ur_elrendeli">https://mandiner.hu/cikk/20210530_ahogy_az_ur_elrendeli</a></div>
                                                                            <div style="margin:5px 5px 15px 0px;overflow:auto">
                                                                    <span style="text-transform:uppercase;font-weight:700">Korzenszky Richárd OSB</span>
                                                                
                                <br><span><a href="https://www.facebook.com/richard.korzenszky.3/posts/483046786261228?utm_source=mandiner&utm_medium=link&utm_campaign=mandiner_202105" target="_blank" id="gmail-count153061" class="gmail-count">Facebook</a></span></div>

                            
                        

                        <div class="gmail-info">
                            <div>
                                                            </div>
                            
                        </div>


                        
                        <div id="gmail-articlecontent"><div class="gmail-lead">
    A névsorolvasásnál közel voltunk egymáshoz: Jankovics, Kardos, Korzenszky…</div>

<p></p>

                <div id="gmail-article_billboard1" class="gmail-nbanner"><div id="gmail-zone4695188" class="gmail-goAdverticum gmail-goa-embedded"><div>
</div></div></div>

        

<div class="gmail-text">
                                        <p>A 80 ÉVES JANKOVICS MARCELL KÖSZÖNTÉSÉRE</p>

<p>(A tervezett köszöntő kötet számára, felkérésre.)</p>

<p>1955-ben találkoztunk először. Akkor kezdtük a gimnáziumot 
Pannonhalmán. Az elmúlt tizenöt évben az »elszánt maradék«, aki csak 
teheti, összejön, leül, beszélgetünk, elmondjuk ugyanazt, a történeteink
 egyre kerekebbek lesznek, de így van jól: kell, hogy legyen mondavilág,
 kell, hogy legyen egy csoportnak »őstörténete«, közös hősei, közös 
emlékei. »Idevigyázz gyerek! Megmondtam már százszor, hogy semmit sem 
mondok kétszer!« – idézzük öreg magyartanárunk mindig időszerű 
felszólítását. Öreg tanárunk: legalább harminc évvel volt fiatalabb, 
mint amilyen idősek most mi vagyunk.</p>

<p>Sok helyről jöttünk: Kelet- és Nyugat-Magyarország: Iván, Vállaj, 
Tolna megye: Mucsi, - és természetesen voltak közöttünk budapestiek is. 
Nem sokat tudtunk egymásról, egymás családjáról. Lassan-lassan, az 
évtizedek múlásával rajzolódott ki a kép: egy olyan Magyarországot 
képviselünk, amelyben mindennapos volt az üldöztetés, hátrányos 
megkülönböztetés. Bebörtönzött apák, kitelepített családok, kuláklistára
 tett gazdálkodók…</p>

<p>A szabadság szigetén töltöttünk négy évet. Nem is voltunk tisztában 
azzal, hogy micsoda lehetőseket kaptunk. Tanáraink többsége korábban a 
pannonhalmi tanárképző főiskola tanára volt. Megtanították, amit az 
előírások megkívántak, és felnyitották a szemünket, hogy európai 
távlatokat lássunk.</p>

<p>A diákotthoni reggeli »zsíros deszka« meg tea volt. Az ebéd 
»betonfőzelék« sárga borsó), „fűrészpor” (pirított dara), - de nem 
haltunk éhen. Vártuk a csomagot, ki kolbászt, ki szalonnát, apró zsíros 
bödönt – és általában tudtunk osztozni. Volt kötelező séta, szigorú 
napirend, reggeli torna. Csavargás nem volt előírva, de kinek-kinek a 
lelkiismeretén szárad, hogyan játszotta ki a napirendet.</p>

<p>Mozi is volt. Minden szombat este. Nem volt kötelező, de hát mit 
csináltunk volna? Esetleg kártyáztunk – tarokkoztunk! Pingpongoztunk. 
Sakkoztunk. Vagy zenét hallgattunk. Osztályfőnökünk szobájában 
klasszikus zenét. Ebéd előtt, az utolsó órában, ha éppen szabad volt, az
 »Autofahrer unterwegs« bécsi adását, »világslágerekkel« tűzdelve, 
lelkesedésünktől kísérve. Iskolarádió – hangszóró minden teremben, az 
igazgatói iroda melletti szobában a »stúdió«: lemezjátszó, mikrofon, 
felkeléshez muzsika… Diákbolt, csoki, ceruza, rajzlap, esetleg még 
bambi, - az ajtó üvegszemein pedig néhány karikatúra.</p>

<p>A szomszéd épületben – a főmonostorban – laktak a tanáraink, az 
atyák. Meg idős, nyugdíjas szerzetesek. Voltak, akikhez szívesen 
átjártunk: sötétkamra, előhívhattuk a filmjeinket; nyelvtanulás, angol –
 teával kiegészítve… Volt, aki tudta, volt, aki nem: egyik 
osztálytársunk édesapjának valamikori börtön-társa tartotta ezt a 
foglalkozást.</p>

<p>Négy igazgatónk volt a négy gimnáziumi esztendő alatt. A forradalom 
híreit kíváncsian hallgattuk. Több iskolatársunk, akik számára 
származásuk miatt nem volt hely a „szocialista” Magyarországon, Nyugat 
felé vette az irányt. Igazgatónkat, Söveges Dávid atyát elvitték és 
félholtra verték a pufajkások. »Testvéri tankok« vigyáztak ránk, míg 
házkutatást tartottak az egész diákotthonban.</p>

<p>Legányi Norbert, a későbbi főapát igazgatónk, matematika tanárunk 
volt. Felejthetetlen hangsúllyal volt képes felelésre szólítani: 
„Jankóóó…” Jankovics…</p>

<p>Közben börtönnek éreztük a diákotthont, az iskolát. Nincs ebben semmi
 rendkívüli. Minden kamasz gyerek így van a szabályokkal. A tablóképünk –
 gondoltuk – börtönrács mögül kinéző csoport lesz. Jankovics Marcell 
készítette: de nem börtönrács, hanem a pannonhalmi főkapu motívumai 
vannak az arcképek mellett, kinek-kinek a pályaválasztása szerint. 
(Tizenketten szerettek volna orvosi egyetemre menni, nem volt annyi 
szimbólum, volt, akinek a képe mellé „csak” egy ecset került…)</p>

<p>Huszonheten érettségiztünk. Együtt vagyunk, a régi banda-határok már 
réges-régen eltűntek. Testvérként tudunk örülni egymásnak, ha 
találkozunk. Az utolsó együttlétünkről hiányzott: azt írta, szeretné még
 befejezni a Toldit. Hála Istennek sikerült.</p>

<p>Várjuk az új találkozásokat. Az éjszakába nyúló baráti 
beszélgetéseket. (De ahogy múlnak az évek, egyre hamarabb elálmosodunk… 
Utánozzuk a régi öregurakat.)</p>

<p>Volt egy tanárunk, Havasi Lúciusznak hívták. Latint tanított – talán 
egy évig. Nagy lelkesedéssel beszélt arról, hogyan szeretne meghalni. 
Vagy szószéken, vagy katedrán. Valahonnan a hátsó sorokból valaki 
bekiáltotta: Mikor látjuk?</p>

<p>Többen vannak az osztálytársak között, akik határozottan maguknak 
tulajdonítják ezt a kijelentést. Nincs bizonyítékom arra, hogy ez a 
közbeszólás nem Jankovics Marcelltől származik.</p>

<p>Utószó: Marci, sajnálom, hogy nem olvashattad… Sajnálom, hogy nem 
vártad be a születésnapodat. Tudom, tudjuk, minden erőddel azon voltál, 
hogy befejezd a Toldi-t. Megadatott.</p>

<p>Az 59-ben érettségizett osztálytársak várjuk az augusztus végi 
tihanyi találkozót. Sajnos egyre kevesebben. A névsorolvasásnál közel 
voltunk egymáshoz: Jankovics, Kardos, Korzenszky…</p>

<p>Előbb-utóbb követjük egymást. Ahogy az Úr elrendeli.</p>

<p>Nyugodjál békében!</p>

<p>Korzi</p>

                        </div></div>

</div>