[Grem] Interjú a kolozsvári Hit pajzsa díjas Jakab Gábor atyával

2021. Már. 1., H, 19:53:54 CET

 Hiszek a jó végső győzelmében – Interjú a Parma fidei díjas Jakab Gábor
atyával
Nézőpont <https://www.magyarkurir.hu/nezopont> – 2021. február 28.,
vasárnap | 19:57

https://www.magyarkurir.hu/hirek/hiszek-jo-vegso-gyozelmeben-interju-parma-fidei-dijas-jakab-gabor-atyaval
10
Huszadik alkalommal adták át a Parma fidei – Hit pajzsa díjat február
27-én, Budapesten. Idén a pálos rend hat legidősebb tagja vehette át az
elismerést. Újításként egy, a határon túli területeken szolgáló személyt is
kitüntettek: Jakab Gábor pápai káplánt, szentszéki tanácsost, a
kolozsvár-kerekdombi templom plébánosát. Még a díjátadó előtt telefonon
beszélgettünk vele.

*– 1938-ban született Farkaslakán. Mesélne a családjáról?*

– A Magyar Katolikus Egyházban az 1938-as esztendő a fényes külsőségek
között lezajlott XXXIV. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus éve volt,
amelynek Budapest adott otthont. Most pontosan annyi idős vagyok, ahány év
azóta eltelt*. A szüleim egyszerű gazdálkodók voltak és mélyen vallásos
emberek. Négyen voltunk testvérek, a többiek már meghaltak. Tavaly
októberben temettük a 93 éves legidősebb nővéremet, aki korábban
tanítónőként dolgozott. Édesanyám volt a család szíve-lelke. Vallásos
nevelésemet elsősorban neki köszönhetem, de apám példaadásának is. *

*– Fel tudja idézni azt a pillanatot, amikor úgy érezte, hogy szólítja az
Úr? *

–* Már gyermekoromban rendszeresen ministráltam, szerettem ugyanis a
templomi életet.* A szomszédok és a rokonok egyfajta szórakoztatására *otthon,
a családi szentkép előtt még „miséztem” is. * Középiskolába a
székelyudvarhelyi vegyes *líceumba jártam, az ott töltött évek elsodorták a
pappá válásom gondolatát. *1954-ben tettem le az érettségi vizsgát, azután
egy évet otthon voltam. Ez idő alatt néhai plébánosom és édesanyám
ösztönzésére visszakanyarodtam a gyermekkori álmomhoz, és *1955-ben, Márton
Áron püspök börtönből való szabadulásának évében kértem a felvételemet a
Gyulafehérvári Papnevelő Intézetbe. *Be kell azonban vallanom, hogy egészen
karácsonyig nem éreztem ott jól magam. De a papnövendékek különleges
élményt nyújtó karácsonyi előadásának hatására végül is kimondtam az igent.
Ez persze nem jelentette azt, hogy később ne lettek volna kételyeim a
hivatással kapcsolatban. *Szóval, igazából*

*a teológián átélt első élményszerű karácsony volt az a kegyelmi pillanat,
amikor úgy éreztem, hogy az Úr engem is hív az aratásába.*

*– Talán legfőbb eszményképe Isten Szolgája Márton Áron. Találkozott vele
személyesen?*

– Nemcsak találkoztam a legendás hírű főpásztorral, de* hat éven keresztül
a közvetlen közelében éltem, sőt rendkívül igényes tanárként tanított is
engem*. *Egész életemre kihatóan megérintette a lelkemet, és akárcsak
társaimra, rám is felejthetetlen benyomást tett. Aztán ő is szentelt pappá
1961. december 8-án, *immár hatvan éve. Ami nagyon megfogott engem – és
másokat is –, az az* elragadó és messzire sugárzó embersége. Dogmatikából
többek között azt tanultuk a teológián, hogy*

*„gratia supponit naturam”, azaz a kegyelem a természetre épít, ami nem
más, mint az emberi mivolt, maga az emberség. Ez egy olyan erős
fundamentum, amire lehet építeni: magyarságot, kereszténységet, papságot
is.*

*Nélküle, vagyis az emberség megléte nélkül minden lóg a levegőben. *

*– Tizennyolc éves volt az 1956-os forradalom idején. Hogyan élte meg ezt
az időszakot? *

– Tanáraink elővigyázatosságból nem tájékoztattak bennünket az
anyaországban kirobbant forradalmi eseményekről. Így aztán az egész '56-os
magyar forradalom úgy zajlott le, hogy *csak utólag, napokkal később
szereztünk tudomást róla*. *Ennek az lett az eredménye, hogy míg a
kolozsvári protestáns teológiáról több tanárt és növendéket is
letartóztattak szervezkedés gyanújával, illetve a forradalom iránti
szimpátiájuk miatt, addig nekünk Gyulafehérváron békét hagytak. *

*– Papi szolgálatának csaknem huszonöt esztendeje a totalitárius
Ceaușescu-diktatúra idejére esett. Mégis, az erdélyi magyarság sokkal
jobban megőrizte a hitét, mint az anyaországi. Hogyan volt ez lehetséges? *

– Egyszerűen* úgy, hogy volt egy sziklaszilárd jellemű püspökünk, aki
abszolút hiteles példaként állt előttünk, s akit ezért magabiztosan
követhettünk. A kommunista állam által létrehozott és irányított,
Magyarországon talán erőteljesebben elterjedt békemozgalom céljait csak
alig néhányan tették a magukévá, így nem állt be lényeges törés, **illetve
szakadás a főpásztor és papjai között, vagyis sikerült megőrizni az
egységet. *

*– A kommunizmus idején hogyan élte meg a kereszténységét és a magyarságát?*

*– A hatósági zaklatásokból és a fenyegetésekből természetesen bőven
kijutott *nekünk. Itt most csak egyetlen, azóta közismertté vált esetet
említek 1989-ből. Márton Áront 1939. február 12-én szentelték püspökké a
kolozsvári Szent Mihály-templomban. Ennek az eseménynek az 50.
évfordulójára készültünk lelkesen, de az utolsó héten durván közbelépett a
Securitate, s a fél éven keresztül gondosan előkészített nagyszabású
ünnepség dugába dőlt, elmaradt, papoknak és híveknek egyaránt hatalmas
csalódást okozva. Ez egy hétfői napra esett abban az évben, február 13-ra.
Viszont február 12-én, vasárnap, éppen a püspökké szentelés naptári
dátumának évfordulóján három paptársammal (Szakács Lajos, Kádár István és
Vakaria Béla) az egyházi és az állami tiltás ellenére megtartottuk a
megemlékezést a saját templomainkban. Ezért súlyos börtönt helyeztek
kilátásba, de végül is csak Szakács Lajos és jómagam államsegélyének az
azonnali megvonása lett a büntetés.

A kérdésére válaszolva, az elmondottakból talán kikövetkeztethető,
hogy *kereszténységemet
és magyarságomat is mindvégig a hatalom fullasztó szorításában és
szakadatlan gyanakvásában, ráadásul kettős – vallási és nyelvi –
kisebbségben éltem és éltük meg*.

*– Hogyan látja a saját szerepét a romániai rendszerváltozásban? *

– Akkor kaptam egy apró kis szerepet a romániai rendszerváltozásban, *amikor
1988. augusztus 29-én tizennyolc paptársammal együtt*

*aláírtunk egy tíz pontból álló memorandumot, amelyben az erdélyi magyarság
sürgősen megoldásra váró vallási és nemzetiségi sérelmeit nyíltan szóvá
tettük. Ezzel a dokumentummal aztán le is dőlt főegyházmegyénkben a
hallgatás fala, azon a februári napon, amikor Sinkovits Imre színművész a
Kossuth Rádióban a magyarul értő világ füle hallatára a maga egyedülálló,
öblös hangján beolvasta a szöveget.*

Sajnos azóta vastagon befedte a felejtés pora ezt a jelentős erdélyi
megnyilatkozást. Pedig, véleményem szerint, ha nem marad el az 1989.
februári Márton Áron-ünnepség, akár szellemi nyitánya is lehetett volna a
néhány hónappal később kirobbant temesvári karácsonyi forradalomnak.

*– Ön az erdélyi magyar egyházi sajtó megteremtője; kiemelkedő szerepe volt
a Keresztény Szó folyóirat és a Vasárnap című hetilap létrehozásában,
illetve újraindításában. 1991-től hosszú ideig volt főszerkesztője mindkét
orgánumnak.*

– Vélekedésében van egy kis túlzás. Valóban* részt vettem az erdélyi magyar
nyelvű egyházi sajtó újraindításában, hiszen a negyven évig tartó
kommunista érában a mi katolikus egyházunknak nem volt sajtója, az
évenkénti falinaptárt s egy-két imakönyvet leszámítva. Áron püspök úrnak is
felajánlották ugyan a lehetőséget, mint a protestáns egyházaknak, de
kompromisszumok árán, s ő ezt nem vállalta.*

*Megkérdezte a rendszer ajánlatot tevő elvtársait afelől, hogy cenzúra
lesz-e. S mondták, hogy igen. Mire a püspök: akkor mi megvárjuk azt az
időt, amikor nem lesz.*

Nos*, ez az idő az 1989-es politikai változásokkal következett be*. Rögtön
a rákövetkező év januárjában össze is ültünk nálam néhányan (Bajor Andor,
Fodor Sándor, Czirják Árpád, az akkori magyar vatikáni nagykövet, Keresztes
Sándor és jómagam), s* létrehoztuk a senkit ki nem rekesztő Keresztény Szót*.
Az alapító főszerkesztő Bajor Andor közismert író lett, aki író kollegáját,
Fodor Sándort kérte föl felelős szerkesztőnek. Mivel Andor rövid idő
után távozott az élők sorából, az akkori főpásztor, Bálint Lajos érsek
engem nevezett ki főszerkesztőnek, s az ezzel járó feladataimat aztán
tizenhat éven át végeztem. Szívesen emlékszem egy nagyon bájos epizódra,
amely ma is megnevettet. Bejött a szerkesztőség hivatalába egy elegánsan
öltözött hölgy, és egy ismeretlen valakire hivatkozva ingerülten sorolni
kezdte a *Keresztény Szó* elleni kifogásokat. Andor egyszer csak
rákérdezett: „Tessék már mondani, ki az illető, talán egy értelmiségi?”
„Nem – hangzott rögtön a válasz –, hanem egy pap.” Nem kommentálom.* A
Keresztény Szó aztán nemsokára „megszülte” a hetenként megjelenő
Vasárnapot.*

*– Miben látja a sajtóapostoli küldetés lényegét? *

– *A közölt anyag életszerűségében, közérdekűségében, korszerűségében és
hitelességében.*

*Nem elég sajnálkozni, és folyton csak szidni a sötétséget, hanem
világosságot kell gyújtani. Talán József Attila szavai illenek ide: „Én nem
azért jöttem, hogy bőgjek (…), hanem hogy tegyek.”*

*– Milyen érzés magyarnak lenni Kolozsvárott, ahol ma már kisebbségben van
a magyarság? *

– *Az elmúlt évben a Kolozsvár Társaság kulturális egyesület,* amelynek
magam is tagja vagyok, *egy kötetlen, beszélgetős találkozót szervezett a
székházában a városban élő nemzeti kisebbségi csoportok jeles képviselői
számára. A zsidók részéről jelen volt a helyi rabbi, az örmények részéről
egy korosabb örmény hölgy, a magyarok részéről pedig a város alpolgármester
asszonya.* Egy adott pillanatban magam is hozzászóltam a témához, s*
kezdésül éppen a 136. zsoltárból idéztem egy részletet, amely szerint a
babiloni fogságba hurcolt zsidóktól, a szolgaságba taszított kisebbségi nép
fiaitól azt kérik az elnyomók, hogy mintegy a szórakoztatásukra énekeljenek
az otthoni dalaikból. A kérésre a zsoltáros így válaszol: „Hogyan
énekelhetnénk az Úr énekét idegen földön?” Sőt, még esküt is tesz, mondván:*

*„Ha elfelednélek téged, ó, Jeruzsálem (anyaország!), száradjon el a jobb
kezem! Tapadjon ínyemhez a nyelvem.” Nos, kisebbségiként én is valahogy
hasonlóképpen érzek.*

*Mindaddig, amíg nem kérik, hogy még énekeljek is, tehát örvendezzek
kisebbségi helyzetemben, addig jól érzem magam az „idegen” környezetben**.
Az erőszakos asszimilációt* *azonban elítélem,* hiszen éppen annak
következménye egy nagyon elszomorító temesvári eset. Baráti társaságban
együtt ünnepelnek és szórakoznak román és magyar munkatársak, s a nagy
hangzavarban egyszer csak megszólal a ház asszonyának ötéves fia: „Ugye,
anyu, kisebb koromban én is magyar voltam?” Hát nem döbbenetes? A
rendezvényről videó is készült.

*– A magyarság rohamosan fogy Erdélyben is. Mi lehet mégis a megmaradásának
záloga? *

– A folyamat az előbb említett erőszakos asszimilációnak és az idő
múlásának is a következménye. *Hatékonyan csak a gyermekvállalás
segíthetne. Márton püspök úrtól származik a korabeli és helytálló
megállapítás: „Erdélyt nem a román katonák hódították meg, hanem a magyar
édesanyák veszítették el, akik nem szültek elég gyermeket.” Feladatunk
tehát nem a folytonos nyafogás és bőgés lenne, hanem az állapotbeli
kötelességeink komolyan vétele és teljesítése.*

*– Mennyiben támaszkodik a világi hívőkre? Mi lehet a szerepük egy erősen
elvallástalanodott közegben?*

*– Három kis létszámú közösségnek vagyok a lelkipásztora. A számbeli
kisebbség önmagában is indokolja, hogy támaszkodjam a világiakra. Ők nekem
különben önként, sokszor és sok mindenben segítenek, amit mindig a
megbecsülés és a szeretet kifejezéseként élek meg. Persze nemcsak én, hanem
példájuk nyomán a többiek, a kevésbé vallásosak is.*

*– Mit jelent Önnek a Parma fidei – Hit pajzsa kitüntetés? *

*– Ez a díj megerősít a máig megtartott hitemben s abban a
meggyőződésemben, amit XVI. Benedek a pápai szolgálata első ünnepélyes
szentmiséjének prédikációjában, majd első németországi látogatása
alkalmával így fogalmazott meg: „Wer glaubt, ist nie allein”, azaz:*

*Aki hisz, az soha nincs egyedül.*

Mindenképpen szívből köszönöm a kitüntetést, illetve azt, hogy a díj
története során most először a határon túl élő sorstársakra is gondoltak. *A
már említett 1989-es memorandumot aláíró erdélyi papok nevében veszem át a
díjat, akiknek többsége azóta már meghalt. *

*– Ha végigtekint az életén, hatvanévi papi szolgálatán, milyen érzések,
gondolatok kavarognak Önben?*

– *Nagyon ellentmondásos világban élünk, hiszen a jelenlegi világméretű
pandémiával kapcsolatban is mindent elmondtak már, és mindennek az
ellenkezőjét is. Ezért egyre gyakrabban gyötör a kérdés, amit Madách Imre
hatalmas színpadi művében, Az ember tragédiájában Ádám intéz Luciferhez,
aki az űrbe röpíti őt: „Őrjöngő röptünk, mondd, hová vezet?” *A tökéletes
választ persze senki sem tudja. Nagyjából ezer évvel Krisztus után,
1021-ben aránylag könnyű volt megmondani, milyen lesz a világ 1051-ben. Ám
újabb ezer év teltével, 2021-ben fogalmunk sincs arról, mi lesz harminc év
múlva. Hiszen csak egy évvel ezelőtt sem jósolhattuk volna meg, hogy az
azóta több hullámban is berobbant és világszerte kegyetlenül pusztító
koronavírus-járvány milyen ideg- és lélektépő élethelyzetet teremt.

*Hívő emberként viszont továbbra is erősen hiszek a nap mint nap
megtapasztalható isteni gondviselésben, a jó végső győzelmében s a halál
után folytatódó életben. Mert az élet örök.*

*Él és élni akar – mondja Ady. A szeretet halhatatlan, a halál pedig csak a
földi határt véglegesen lezáró horizont, amin túl még egyéb is van. Úgy,
ahogyan azt a korintusiaknak írt első levelében Pál apostol mondja: „Szem
nem látta, fül nem hallotta, emberi szív föl nem fogta, amit Isten azoknak
készített, akik szeretik őt” (*1Kor 2,9).

*Fotó: Merényi Zita*

*Bodnár Dániel/Magyar Kurír*
--------- következő rész ---------
Egy csatolt HTML állomány át lett konvertálva...
URL: <http://turul.kgk.uni-obuda.hu/pipermail/grem/attachments/20210301/c31bb82a/attachment.html>