[Grem] Kitelepített család(ok) sorsa ...

[Emoke Greschik]

 Mivel lehet kárpótolni valakit egy elvett életért, rengeteg
megaláztatásért?
Bodonovich Ágnes <https://kepmas.hu/hu/bodonovich-agnes>
2021. 06. 24.
<https://kepmas.hu/#copy_link>
<https://kepmas.hu/#pinterest> <https://kepmas.hu/#twitter>
https://kepmas.hu/hu/mivel-lehet-karpotolni-valakit-egy-elvett-eletert-rengeteg-megalaztatasert?utm_source=52968-H%C3%ADrlev%C3%A9l%20lista%20%28K%C3%A9pm%C3%A1s%29&utm_campaign=815041-H%C3%ADrlev%C3%A9l%20069%20-%201&utm_medium=17665-email&utm_content=H%C3%ADrlev%C3%A9l%20069

*Valami borzalmas dolog, amely édesapám családjával történt, amelyről nem
kérdezünk és idegenek előtt nem is beszélünk – ennyit tudtam
kisgyermekkoromban arról a szóról, hogy kitelepítés, amelyet gyakran
hallottam otthon, főleg nagymamám szájából. Ott volt ez a szó családunk
szókészletében, de valami homály, fájdalom, keserűség övezte. *
[image: kitelepítés]
Egy budapesti család 1950-ben - Kép: Fortepan, Miklós Lajos
hirdetés

Tíz-egynéhány éves lehettem, túl voltunk a rendszerváltáson, amikor
édesapám elkezdett mesélni nekünk a kitelepítésről, amelyről sehol soha
senkinek nem volt szabad beszélnie, még akkor sem, ha kérdezték. Ezt minden
kitelepített gyermek hamar megtanulta, és tartotta is magát hozzá egészen a
rendszerváltásig. Utána már lehetett nyíltan beszélni a kommunizmus alatt
elszenvedett sérelmekről, megaláztatásokról, megbélyegzésről. A kitelepítés
nagyszüleim életét, karrierjét derékba törte, édesapám azonban nem hitte
el, hogy neki felnőttként nem lehet jobb sorsa, és nem változtathat a
múlton. Küzdött, hogy saját családjának, nekünk, gyermekeinek olyan életünk
lehessen, amely neki is megadatott volna, ha 1951 júniusában nem kapja
kézhez a velük együtt élő nyugalmazott őrnagy keresztapja a rövid
határozatot, miszerint *„Budapest területéről kitelepítem az önnel egy
háztartásban élőkkel együtt, tartózkodási helyének Füzesgyarmatot jelölöm
ki. Ottani elhelyezéséről a helyi tanács gondoskodik”.*

Mindössze pár sor volt jogszabályi hivatkozással, amely aztán egy életre
megbélyegezte a családot.

Nagyszüleim mélyen hívő, nyelveket beszélő, magasan kvalifikált emberek
voltak. Nagyapám jogász végzettségű katonatiszt (százados) volt. A II.
világháborúban amerikai fogságba esett Németországban. 1946-ban hazatért és
nyugdíjba vonult. Onnantól kezdve a XI. kerületi karitászt vezette, a
háború utáni években naponta többszáz ember élelmezéséről gondoskodott.
Nagymamám magyar-német szakon végzett, irodalomból doktorált. A
Kultuszminisztériumban dolgozott, majd miután felrobbantották a hidakat
Budapesten, és bizonytalanná vált a munkába járása, főnöke segítségével
áthelyezték a Műegyetem könyvtárába. Életük, tudásuk alapján nagyra
hivatott emberek voltak, de mások szemében nemkívánatosak.

Édesapám mindössze másfél éves volt, amikor a XI. kerületből szüleivel,
keresztszüleivel és hároméves bátyjával kitelepítették. Édesanyja akkor
várta harmadik fiát, már a hetedik hónapban volt. Bártfai utcai lakásukat a
Fehérvári úti rendelőintézet párttitkárának utalták ki. Rajtuk kívül
mintegy tizenháromezer budapesti családot telepítettek vidékre az
„osztályigazság” érvényesítése és a „lakáshelyzet” javítása érdekében.
Mivel pontosan meg volt határozva, mennyi csomagot vihetnek magukkal,
ingóságaik jórészét családtagoknak, ismerőseiknek adták megőrzésre.
„Szállítóik”, akik összeszedték a családokat, hajnalban érkeztek, hogy
senki se lássa a városon áthaladó teherautókat. Vagonokba zsúfolták őket,
és megkezdték a több órás „utazást” a kánikulában, mit sem sejtve arról, mi
vár rájuk Füzesgyarmaton. Édesapám mindmáig emlékszik, milyen orrfacsaró
bűz terjengett a vagonban, miképpen keveredett az izzadtság és a vizelet
szaga a nyári melegben. Az ablakokat ugyanis nem volt szabad leengedni,
nehogy bárki meglássa, hogy nem rakományt, hanem embereket szállít a vonat.
Kisgyermekek és idősek egyaránt sírtak. Füzesgyarmatra érkezve kezdetét
vette megaláztatásuk.

A helyiek csak „a pestiek”-ként emlegették őket, akiket úgymond a nyakukba
varrtak, akiknek elszállásolásáról gondoskodniuk kellett, akiktől „tartani
kellett”, mert elveszik tőlük azt a kicsit is, ami nekik adatott.

Amikor kenyérért álltak sorban, gyakran elküldték őket, hogy nekik úgysem
jut. Sokszor néhány helyi jóindulatán múlott, hogy volt mit enniük.
Édesapáméknak nemegyszer a szomszédasszony hozott kenyeret sötétedés után.
A helyi katolikus közösség befogadta a Pestről érkezőket, a kitelepítettek
jórésze járt is templomba. A plébános, amiben tudta, segítette őket, kérte
a híveket, hogy akinek van tehene, és tudna tejet adni a kitelepített
gyerekeknek, szóljon. Többen jelentkeztek.
Kép
[image: kitelepítés]
Kép: Fortepan, Kovács Márton Ernő (1949)

Nagyapámnak, mint a legtöbb kitelepítettnek, napszámosként megaláztatások
közepette kellett dolgoznia a helyi erdőgazdaságban. Ez azonban teljes
mértékben ellentmondott a kitelepítés jogszabályának, amely szerint
mindenkinek végzettségének megfelelő munkát kell biztosítani határozott
időtartamra, utána pedig visszatérhet eredeti állásába. Már a kitelepítés
előtt sem volt egészséges, Basedow-kórban szenvedett, és kihullott a haja,
miután átesett a tífuszon a háborúban. Füzesgyarmaton a kemény fizikai
munkától rosszabbra fordult az állapota, kórházba kellett vinni. Mivel a
kitelepítettek nem hagyhatták el a települést, külön kérvényezni kellett,
hogy Debrecenbe szállíthassák. Hónapokig feküdt ott kórházban. Nagymamám
egyedül maradt az újszülöttel és két nagyobb fiával. Hogy könnyítsenek
helyzetén, édesapámat magukhoz vették keresztszülei, akiket egy
özvegyasszony házának kamrájában szállásoltak el. Ennek udvarára mindmáig
emlékszik apukám, ötven évvel később is megtalálta, amikor újra
Füzesgyarmaton járt. Keresztapja rúdból nyújtót csinált neki, hogy tornázni
tudjon, legyen valami játéka. Az udvaron kívül néhány emlékképe maradt
csupán a kitelepítésről, például hogy édesanyja kötélen húzta fel a vizet a
kútból, mert nem volt tekerője, és petróleumnál főzött nekik.

Arra is tisztán emlékszik, hogy el akarták vinni az ágyukat, mert nem
jegyeztek békekölcsönt. A többit csak szülei, keresztszülei elbeszéléseiből
tudja.

Néhány hónappal a kitelepítés után elterjedt a hír, hogy azért a
Tiszántúlra vitték a családokat, hogy tovább szállítsák őket Szibériába.
Többen össze is pakolták holmijukat, és vártak. Édesapámat keresztszülei
visszaadták szüleinek, mert nem tudták, mi vár rájuk Szibériában, úgy
gondolták, jobb, ha velük van. Végül nem vitték el őket, az okát egy rendőr
árulta el: *„Tudják, miért nem vitték el magukat? Mert a kitelepítettek
között zsidók is vannak, és a nemzetközi zsidószervezet tiltakozott.”* Nem
egy olyan volt köztük, akit annak ellenére telepítettek ki, hogy már
megjárta Auschwitzot is. Amikor vagonokra pakolták őket, egy öregember
magára tűzte a sárga csillagot, őt nem tették fel, helyette elvitte az ÁVO.
Ezt is csak úgy hallotta édesapám, mint azt is, hogy akadtak olyanok, akik
az öngyilkosságot fontolgatták a kitelepítésben, annyira nehezen viselték a
megaláztatásokat: *„Bárcsak lenne itt egy magas torony, amiről le lehetne
ugrani”* – mondta egyszer a keresztanyjának valaki. *„Csak nem szerzed meg
nekik azt az örömöt?!”* – válaszolta neki.

A II. világháború után Európa rádöbbent, micsoda embertelenségek történtek
a munkatáborokban, koncentrációs táborokban. Utána soha többet nem
fordulhatott elő hasonló bűntett Nyugat-Európában. Ezzel szemben
Kelet-Európában a bolsevizmusban tovább élt az az embertelen rendszer,
amely azokat is sújtotta, akiket a fasizmus idején deportáltak.

1953-ban, amikor *Nagy Imre* lett a miniszterelnök, felszámolták a recski
munkatábort, és a kitelepítettek is elhagyhatták a számukra kijelölt
települést.

Arra, ami ezután jött, senki sem számított: minden joguktól megfosztották
őket, másodrendű állampolgárként kellett élniük. Nemhogy eredeti állásukba
nem térhettek vissza, végzettségüknek megfelelő munkát sem kaptak többé.

Úgy tekintettek rájuk, mint a háborús bűnösökre. Megbélyegezték őket, sőt
bűntudatot is keltettek bennük: *„Biztos azért telepítették ki őket, mert
valami nagy bűnt követtek el! Biztos népnyúzók voltak, és harcoltak a
Szovjetunió ellen, vagy azért, mert gazdagok voltak!”* – hajtogatták. Még
2010 után is több olyan emberrel találkozott édesapám, akik hasonlóan
vélekedtek a kitelepítettekről.

1953-ban a kitelepítettek a főváros kivételével bárhova mehettek, ám
lakhatásukról maguknak kellett gondoskodniuk. Jelentős részük Budapest
környéki településen (Pomázon, Érden, Vecsésen, Törökbálinton, Budaörsön
stb.) keresett magának otthont: kiadó szobát vagy hétvégi házat.
Nagyszüleim először Vecsésre mentek, egy idős asszony szobáját vették ki.
Többször próbáltak végzettségüknek megfelelő munkát találni, de
mondvacsinált indokkal mindig elutasították őket: *„Most nincs üresedés, de
ha lesz, önt értesítjük először”* – hazudták nekik. A kitelepítés olyan
bélyeg volt, amelyet sehogy sem tudtak lemosni magukról, munkakönyvükben
szerepelt Füzesgyarmat és az, hogy budapesti állásukat „önként adták fel”.
Nagymamám a Belvárosi Kávéházban helyezkedett el takarító és vécés
néniként, nagypapám pedig a Ganz-MÁVAG-ban talált munkát: *„Jogi diplomája
van, katonatiszt volt, jó lesz segédmunkásnak!”* Mivel sokat betegeskedett,
végül csak öltözőőri állást kapott. Megmaradt ingóságaikat eladták, és a
kapott összegből Érd-Ilkamajorban tudtak venni egy vályogszerszámkamrát,
amelynek ablaka sem volt. Apukámat és testvéreit beíratták az óvodába,
ahonnan néhány héten belül, az óvodavezető távollétében eltanácsolták őket,
mivel a szülők felháborodtak, hogy kitelepített gyerekek is járnak óvodába.
Az óvodavezető aztán kiállt mellettük, és visszaengedte őket: *„Rendes
gyerekek, nincs rájuk panasz, megérdemlik, hogy óvodába járjanak!”*
Kép
[image: kitelepítés]
Kép: Fortepan (1952)

Nagymamám egy idő után a jobb fizetés reményében a Lágymányosi
Dohánygyárban helyezkedett el, először takarítónőként, majd gépmunkásként
dolgozott. Nap mint nap Bártfai utcai lakásuk előtt ment el, amely korábbi
boldog életükre emlékeztette. A dohánygyárban pár év alatt teljesen
tönkrement a tüdeje, többször feküdt mellhártyagyulladással. Majd
negyven-egynéhány évesen 75%-os rokkantnak nyilvánították, és
leszázalékolták.

Nagyszüleim minden este imádkoztak, hogy a Jóisten adja vissza korábbi
életüket, lakásukat, állásukat. Aztán szép lassan elmaradtak ezek az imák,
nem kértek már semmit, csak azt, hogy a kitelepítésnél ne jöjjön rosszabb.

Beletörődtek abba, hogy nekik nincs más út, lehetőség, nekik csak ez
jutott. Azt hitték, gyermekeiknek sem lesz jobb életük, gondolni sem mertek
arra, hogy továbbtanuljanak, arra próbálták rábeszélni őket, hogy érettségi
után gyárban helyezkedjenek el, és örüljenek, ha van munkájuk. Édesapám
viszont nem adta fel álmát, jogi egyetemre akart menni. Munka mellett
éjszaka készült a felvételire, majd többszöri elutasítás után felvették.

Nagyszüleimnek egészen a rendszerváltásig kellett várniuk, hogy elismerjék
a velük szemben elkövetett jogtalanságot, embertelenséget, de az ő életükön
ez már nem változtatott semmit. Megkapták-e a jogos kárpótlást? Amennyiben
egyszeri ötvenezer forinttal lehet kárpótolni valakit egy elvett lakásért,
állásért, jogfosztottságért, megaláztatásért, megbélyegzésért – akkor igen.

Édesapám kitartásának, szorgalmának köszönhetően elvégezte az egyetemet.
Közben – ösztöndíja kiegészítésére – alkalmi munkákat vállalt, hogy
nyugdíjas szüleit ne terhelje. A rendszerváltás után ügyvéd lett, és hetven
évvel a kitelepítés után a Magyar Érdemrend lovagkeresztje polgári tagozata
kitüntetésben részesült. Szüleit ugyan tönkretette az akkori rendszer, de
őt már nem tudta egy életre megsemmisíteni, megbélyegezni. Talán ez az
igazi elégtétel az egész családnak…
--------- következő rész ---------
Egy csatolt HTML állomány át lett konvertálva...
URL: <http://turul.kgk.uni-obuda.hu/pipermail/grem/attachments/20210630/b2abf7ce/attachment.html>