[Grem] A szélsőbalos akadémiai paranoia + az újbalos aktivizmus / Szilvay G.

2021. Jan. 13., Sze, 18:39:31 CET

Cinikus elméletek: a szélsőbalos akadémiai paranoia és az újbalos
aktivizmus látlelete
<https://mandiner.hu/cikk/20210108_cinikus_elmeletek_a_szelsobalos_akademiai_paranoia_latlelete>
2021. január 11. 13:50
 *Írta: Szilvay Gergely <https://mandiner.hu/szerzo/szilvay_gergely> *
*Most megtudhatja, **mi áll az olyan, posztmodern nyugati őrületek mögött,
mint az identitáspolitika, a gender-elmélet, az egyre kiterjedtebb
LMBTQ-követelések *és hasonlók*. Kritikai elmélet az egyetemen,
SJW-mozgalom a közéletben.* *Cinikus teóriák: könyvrecenziónk.*

Vajon mi jut eszébe az olvasónak, ha meghallja a kifejezést: „kritikai
elméletek”? Ha szerencsés, és még nem esett át a tűzkeresztségen, akkor
valami ártatlan társadalomkritikára, önreflexióra, esetleg kissé modoros
nyelvű elmélkedésekre asszociálhat. Ha már átesett a tűzkeresztségen, akkor
tudja, hogy *a kritikai elmélet(ek), *egyes vagy többesszámban* a paranoiás
világ- és nyugati öngyűlölet pár évtizedes hagyománnyal rendelkező,
tudományos változata,* mely *a posztmodern édesgyermeke.*

*A kritikai elméletek világába tartozik többek közt a strukturalizmus,
posztstrukturalizmus, marxizmus, perspektivizmus, dekonstrukció,
posztkolonializmus, narratológia, pszichoanalitikus kritika, a feminizmus
számos irányzata, a gender- és queer-elmélet, a kritikai fajelmélet és
hasonlók
<https://mandiner.hu/cikk/20201010_kritikai_fajelmelet_kamutudomanyok?utm_source=mandiner&utm_medium=link&utm_campaign=mandiner_202101?utm_source=mandiner&utm_medium=link&utm_campaign=mandiner_202101>.*
Ezek különös-fantasztikus világáról szóló két társadalomtudós, Helen
Pluckrose és James Lindsay új kötete.

Már az ajánlás is olyan, mintha választanunk kellene a Mátrixban a kék és a
piros tabletta közt. Pluckrose részéről: *„Férjemnek, Davidnek, aki mindent
lehetővé tesz, és lányomnak, Lucynak **aki soha többé nem akar hallani a
posztmodernről. Munkám ezügyben véget ért.”* Lindsay részéről: *„És
feleségemnek,
Heathernek, aki csak egy egyszerű életet akart élni, és sosem akart róla
tudni, hogy mindez létezik.”*

Akkor mi miért olvassuk el? *A kortárs identitáspoltika, az
LMBTQ-törekvések és nyelvezetük, a strukturális rasszizmus elképzelése
<https://mandiner.hu/cikk/20200630_a_strukturalis_rasszizmus_mitosza?utm_source=mandiner&utm_medium=link&utm_campaign=mandiner_202101>,
a gender-elmélet legújabb őrültségei, a transznemű mozgalom követelései
mind a kritikai elméletekre visszavezethető felfogásban gyökereznek*, *a
nyugati társadalomtudományi szakokon pedig ma már elsősorban ezt tekintik A
Tudományos Megközelítésnek,* így érdemes tisztában lenni vele, hogy mik
ezek.

Ezeket összefoglalóan gyakran csak pusztán, *mint az Elméletet (the Theory)
emlegetik az akadémiai világban*. *De miért kell ezeket kritikainak
nevezni?* Vagy miért csak ezek a kritikaiak? Hiszen a világra adott
bármilyen szisztematikus reflexió lehet kritikus, a társadalomkritika
műfaja is létezik már legalább a közmondásos „ókori görögök” óta, azaz a
filozófia per definitionem kritikai.

*A marxista-posztmodern kritikai elméletek számára semmi sem biztos a
világban, csak a „kontextusfüggés” és az úgynevezett „hatalmi struktúrák”.
Hátterük a marxizmus, a frankfurti iskola, a Michel Foucault nevével
fémjelezhető posztstrukturalizmus és a Jacques Derridához köthető
dekonstrukció*. A posztstrukturalisták például egy róluk szóló bevezető
kötet szerint
<https://www.amazon.com/Poststructuralism-Short-Introduction-Catherine-Belsey/dp/0192801805?utm_source=mandiner&utm_medium=link&utm_campaign=mandiner_202101>
*„(többnyire)
nem tagadják, hogy létezik külvilág; csak épp azt kétlik, hogy abból
bármilyen érvényes következtetést le tudunk vonni”**.  Köztünk és a valóság
között ugyanis ott a nyelv, ami nem leírja, hanem torzítja (vagy alkotja) a
valóságot, **amihez **így nincs hozzáférésünk* (kivéve, ha alkotja, de ez
legyen a posztmodernek problémája).

*Mindebből nő ki a „tagadás kultúrája”, **ahogy Scruton nevezi
<https://www.amazon.com/Modern-Culture-Roger-Scruton/dp/0826494447?utm_source=mandiner&utm_medium=link&utm_campaign=mandiner_202101>*,
* amely pusztán a kritikát és a leleplezést, a feltételezett hátsó
szándékok kiderítését-kiterítését tekinti feladatának*,
cinikusan-gunyorosan vigyorogva.
*Ez a „kritikai értelmiség” önfelfogása.*

Ez már rég nem az egészséges tudományos szkepszis; ez egy radikális,
romboló szkepszis. *Kérdés *persze, *ha a világban minden bizonytalan és
megismerhetetlen, akkor ezalól miért pont a hatalmi viszonyok képeznek
kivételt, de hát ilyen eretnek kérdéseket nem illik feltenni.*

*Viccelődés a posztmodernnel*

*2017-18-ban három tudós, James A. Lindsay, Peter Boghossian és Helen
Pluckrose négy értelmetlen, de posztmodern fordulatokkal teli vagy épp
abszurd erkölcsi elképzeléseket javasló „tanulmányt” közöltetett le a
„kritikai elméletek”-kel foglalkozó, gender- és queer-elméleti folyóiratok
világában*. A projektet 2019-ig folytatni szerették volna,* ám 2018
októberében újságírók rájöttek, **hogy a tanulmányok állítólagos szerzője,
Helen Wilson nem létezik* (ezért lett négy tanulmány az eredetileg
tervezett húszból)*. Az ügyből nagy botrány (a Grievance tanulmányok ügye
<https://en.wikipedia.org/wiki/Grievance_studies_affair?utm_source=mandiner&utm_medium=link&utm_campaign=mandiner_202101>)
lett,
melyet* *nehezen viselt a posztmodern akadémiai elit,* a három tudósból
kettő pedig könyvet írt.   Ez lett a 2020 szeptemberében megjelent *Cynical
Theories*.

Pluckrose-ék szerint a posztmodern két fő alapelve közül az egyik a tudásra
vonatkozik, a másik pedig politikai: az objektív – valóságra és igazságra
vonatkozó – tudás létével és elsajátításával kapcsolatos radikális
szkepticizmus; illetve hogy a társadalmat hatalom struktúrák, hierarchikus
rendszerek formálják és irányítják, és ezek határozzák meg (a nyelven,
szokásokon, normákon és mindenen keresztül), hogy mit és hogyan tudhatunk
(azaz a valóságot a nyelv és az interakciók konstruálják). Ez határozza meg
az egyéniséget és az egyéni meggyőződéseket is. Mindezek következtében *a
posztmodern négy fő témája:  a határok elmosása; a nyelv, mint hatalmi
eszköz; a kulturális relativizmus; valamint az egyén és az egyetemes
elvesztése. *

*Ezért aztán a nyugati világban kifejlődött természettudományos és
társadalomtudományos módszertanok, a logika és az érvelés is pusztán a
nyugati elnyomás hatalmi eszközei; a határok, kategóriák (mint nő és férfi)
sem valódiak, csak hatalmi konstrukciók.  Ami valódinak tűnik, az pusztán a
„performativitás”, azaz az állandó ismétlés, szajkózás, az is csak amiatt,
mert úgy cselekszünk, mintha valódi lenne. Így a hatalmi viszonyokat és
elnyomást nem csak tudatosan lehet kreálni és fenntartani, hanem
tudatlanul, sőt akár akaratunk ellenére is.*

*Alkalmazott posztmodern*

Az első posztmodern szerzők eredetileg annyira nihilisták voltak, a világ
megváltoztathatóságával kapcsolatban pedig annyira szkeptikusak, hogy csak
a „nyelvi játékok” és az irónia eszközét látták alkalmazhatónak az általuk
detektált – és hisztérikusan felnagyított – problémák minimális
kikezdésére. *A nyolcvanas évek közepétől egyesek kikiáltották a
posztmodern halálát, viszont megjelentek azok az említett „kritikai
elméletek”, amelyek a posztmodern meggyőződéseiből indulnak ki*, v*iszont
valamiért mégis úgy gondolják, hogy etikai kötelességük küzdeni a
posztmodern által felvázolt viszonyok ellen – ezt nevezik a „társadalmi
igazságosság” (social justice) mozgalmának, mely először eluralkodott az
egyetemeken, mára pedig a vállalati világot
<https://mandiner.hu/cikk/20190531_woke_kapitalizmus?utm_source=mandiner&utm_medium=link&utm_campaign=mandiner_202101>
és egyre inkább a mindennapokat is ellepi. *

*A „társadalmi igazságosság bajnokai” (social justice warriorok – SJW)
küzdenek* a* patriarchátus és a maszkulinitás (férfiuralom), a
heteronormativitás (a heteroszexuálisok uralma), a cisznormativitás (a
biológiai nemükkel azonosulók uralma), a fehér felsőbbrendűség, sőt akár a
„kövérségfóbia” („fatphobia”, a kövérség egészségügyileg problémásnak
tartása) és az „ableism” (a valamiféle testi fogyatékossággal nem
rendelkezők uralma és a testi fogyatékosságok testi fogyatékosságnak
tartása)* *elnyomó rendszerei ellen. *

Pluckrose-ék ezt nevezik „alkalmazott posztmodernnek”.  *A mozgalom azokat,
akik magukévá tették a posztmodern alapelveket és elkezdtek küzdeni a
„társadalmi igazságosságért”, „megvilágosodottnak” (woke) tartja. *

*Az elnyomás és mindenféle hatalmi viszonyok, hatalmi csoportok elleni
küzdelem eszköze a „problematizáció”*

(*létező problémák felnagyítása és nemlétező problémák kitalálása), a
dekonstrukció,* *a „binaritások” elleni küzdelem (például* *a férfi és nő
kategóriájá**nak lebontása) és az elnyomottnak tartott csoportok (nők,
feketék, LMBTQ-emberek, ezek kereszteződései) szempontjainak
abszolutizálása. Úgyszintén fontos feladat az elnyomónak, kirekesztőnek és
diszkriminatívnak tartott kifejezések kigyomlálása a nyelvből és
kicserélésük udvarias, nem megbélyegző, semleges, sőt „befogadó”
kifejezésekre – azaz a politikai korrektség
<https://mandiner.hu/cikk/20171024_mao_nyomaban_politikai_korrektseg?utm_source=mandiner&utm_medium=link&utm_campaign=mandiner_202101>.
 *

*A „standpoint theory” (nézőpont-elmélet) a radikális posztmodern szkepszis
terméke*: *mivel a társadalmat a hatalmi viszonyok és a domináns csoportok
határozzák meg, az objektív igazság és logika pedig ezen csoportok csele,
ezért** a megoldás az, ha az elnyomott kisebbségek álláspontját tesszük
magunkévá,* mivel menthetetlenül meghatároz minket az, hogy a társadalom
hatalmi mátrixaiban hol helyezkedik el nemünk, szexualitásunk, fajunk,
etnikumunk és más jellemzőink. Az uralkodó csoportok csak a saját
látásmódjukat ismerik, a nem domináns csoportok viszont ismerik az uralkodó
látásmódot és a sajátjukat is, így az ő szempontrendszerük gazdagabb.  *Ez
a marxisták hamis tudatról szóló elképzelésének fordítottja: itt nem az
elnyomottaknak, hanem az elnyomóknak van hamis tudata.* (*Kérdés*, *ha az
igazság megismerhetetlen, akkor az elnyomott csoportok érzései, megélései
miért is képeznek megismerhető igazságot, de ez is eretnek kérdés.)*

*Interszekcionálás és identitáspolitika*

*Egy ember természetesen tagja lehet több elnyomó vagy elnyomott
csoportnak, ezek a kategóriák átfedhetik egymást, „interszekcionálhatnak”.
A legelnyomóbb a nyugati, keresztény, fehér, heteroszexuális férfi, a
legelnyomottabbak közt pedig ott találjuk a fekete, bevándorló, transznemű
muszlim nőt. *A fehér nő vagy a fekete meleg férfi köztes kategóriák. *Ha
az elnyomott csoportokból valaki disszidens hangon szólal meg, és valamiben
egyetért az elnyomókkal (például kritizálja a posztmodern kritikai
elméleteket és a belőlük fakadó aktivizmust), akkor az áruló, aki vagy
magáévá tette az elnyomók álláspontját, vagy lefizették.* Ezzel az illető
elnyomóként cselekszik, és nem tekinthető többé az elnyomott csoport
tagjának.

Ezt a jelenséget hívják ma *„identitáspolitikán*ak”, mivel* a valamilyen
társadalmi csoporthoz való tartozást abszolutizálja*. Azonban ezt a
szemléletet számos belső ellentmondás feszíti, és etikai problémák is
akadnak vele. Egyrészt korábban a nőmozgalom például épp azért küzdött,
hogy az egyes nőket ne kizárólag a nőkre vonatkozó csoportjellemzők alapján
ítéljék meg, hanem egyénileg*. Az identitáspolitika tagadja az egyéni
tehetséget, személyiséget, ehelyett újra a fajt, etnikumot, nemet helyezi a
középpontja, mint abszolút meghatározót, ezzel felerősítve azt, ami ellen
elvileg küzd*. Másrészt azt, aki kibeszél, rögtön nem fizikai
csoportjellemzői alapján ítéli meg, hanem úgy, mintha az adott csoportnak
lenne egy éthosza, elvárt gondolat- és viselkedésrendszere, és az tartozna
oda, aki eszerint cselekszik – miközben épp küzd az ilyen elvárásrendszerek
ellen is.

Emellett az egész identitáspolitika mentális veszélyeket rejt magában,
hiszen a problémák helyén kezelése helyett azok felnagyítását és
abszolutizálását bátorítja, így kialakítva* a nyugati egyetemek
„hópehely-nemzedékét”
<https://mandiner.hu/cikk/20190118_igy_teszi_tonkre_az_egyetemi_szabadsagot_a_lopakodo_uj_szelsobal?utm_source=mandiner&utm_medium=link&utm_campaign=mandiner_202101>,
amelynek tagjai minden apróságra hiperérzékenyen reagálnak – nem
pszichológiai, hanem ideológiai okokból. Végül az egész fent vázolt
szemléletmód sajátossága, hogy bezárkózó, elbarikádozza magát a kritikák
elől, a kritikát ugyanis a domináns elnyomó csoportok önvédelmi eszközének
tekinti,* ha pedig elvileg elnyomott megszólaló részéről érkezik, akkor
árulásnak. A kör bezárult, a hisztéria és a paranoia öngerjesztővé vált.

*Világértelmezés*

*A „kritikai elméletek” képviselői –* szemben más tudományágakkal –
feljogosítva érzik magukat, hogy a világ és a társadalom minden létező
jelenségét kritikai vizsgálódásuk tárgyává tegyék és sajátosan torz
szempontrendszerük alapján elemezzék, megtalálva a keresett hatalmi
viszonyokat, elnyomó aktusokat az emberi kapcsolatok és társadalmi
jelenségek legkisebb nüanszaiban is, természetesen megoldási javaslattal is
előállva. (Ezért ideológia a gender-elmélet: sajátos szempontrendszerét
alkalmazva a világon minden értelmezésére feljogosítva érzi magát, és *a
világon mindent ki akar javítani társadalommérnöki meglátásai alapján*.)

A monomán struktúramánia miatt minden elég odakerül a „társadalmi” jelző,
az elnyomás és hatalom megszállott keresése miatt mindennek megszületik a
„kritikai” ága *(van már például kritikai pszichológia
<https://mandiner.hu/cikk/20170330_szilvay_gergely_teljesen_eltevedt_a_kritikai_pszichologia?utm_source=mandiner&utm_medium=link&utm_campaign=mandiner_202101>
és kritikai földrajz is). Aki mindenáron az elnyomó hatalom jeleit akarja
megtalálni minden emberi kapcsolatban, *ez meg is fogja találni azokat,
akkor is, ha ilyenek nincsenek. Magyarán a posztmodern kritikai elméletek, *az
identitáspolitika és a woke-mozgalom maguk jeleskednek abban, amivel a
világot vádolják: a hatalmi viszonyok mesterséges konstrukciójában.*
*Rémeket festenek a falra, majd a maguk festette rémektől rettegnek, és át
akarják itatni eme rettegéssel a világot.*

Helen Pluckrose és szerzőtársa, akik egyébként hagyományos
baloldali-liberális szempontból kritizálják a szélballer posztmodernt, a
posztkolonializmus bemutatásával folytatják a kötetet, mint minden kritikai
elmélet őse, majd a queer-elmélet jön, a korábban általunk már bemutatott
kritikai fajelmélet
<https://mandiner.hu/cikk/20201010_kritikai_fajelmelet_kamutudomanyok?utm_source=mandiner&utm_medium=link&utm_campaign=mandiner_202101?utm_source=mandiner&utm_medium=link&utm_campaign=mandiner_202101>
és interszekcionalizmus, utána a feminizmus é gender-tanulmányok. Ezután
egy fejezetet szentelnek a „társadalmi igazságosság tudományosságának”
(social justice scholarship) és annak, hogy ez miként folyik egybe az
aktivizmussal, itatódik át a „társadalmi igazságosság” etikai
követelményeivel, társadalomátalakító céljaival.

*Az éptestűek uralma*

Különösen is érdekes, valamint ijesztő mindaz, amit *a „fat studies”-ról és
a „disability studies*”-ról írnak, melyek az elhízás és a fogyatékosság
pusztán alternatív életformák, melyeket csak a nem kövérek és „éptestűek”
„medikalizálnak”, a saját állapotukat önkényes módon „normálisnak”
beállítva. Bizonyára találkoznak a túlsúlyos és fogyatékos embertársaink
értetlenséggel, küzdenek az elfogadásért, s minden segítséget megérdemelnek
mind egyénileg, mind csoportként, társadalmilag, de azért mégiscsak az van
– miként a neurobiológus Maureen Condic és filozófus testvére, Samuel
Condic fogalmaz –, hogy *„egy szerv meghatározó tulajdonsága a szervezet:
egy entitás különböző szerveinek feladata, hogy együttműködjenek az egész
entitás jóléte érdekében”*.

A szerveinknek és testünk egészének rendeltetése van, s rendeltetésszerű
működése.  Ha egy szerv, legyen az a szem, a fül, a gyomrunk, nem felelnek
meg ennek, nem, vagy csak részlegesen tudják teljesíteni feladatukat, akkor
az nem pusztán önkényes, „éptestűek” által meghatározott társadalmi
konstrukciók és normák által el nem ismert eltérés, különbség, egyenlő
értékű alternatíva, hanem „működési hiba”, rendellenesség. Kár ezt tagadni
az elfogadás és felszabadítás nevében, utóbbiak eme politikailag korrekt
tagadás nélkül is lehetségesek.

*A 22-es csapdája*

Helen Pluckrose és James Lindsay kötete azért hasznos, mert megmutatja, mi
folyik a nyugati akadémiai világban, s mi mindennek az elméleti háttere.
Aki érteni akarja a kortárs identitásmozgalmakat, az LMBTQ-követeléseket, a
gender-elméletet, sőt az egész kortárs baloldalt, annak a könyv megvilágító
erejű lehet, bár a kritikai elméletek képviselői fensőbbséges lenézéssel
valamiféle racionalizált visszacsapást (backlash) fognak látni benne a még
Platón sötét, illúziókkal teli barlangjában élők részéről. Mindez csak arra
lesz bizonyíték, hogy a kritikai elméletek képviselői végső soron
vitaképtelenek, a feléjük irányuló kritikát ugyanis egyfajta körkörös
érveléssel saját felfogásuk igazolásának veszik.
A kritikai elméletek kritikája, akár saját magukra alkalmazása tiltott
terület.

Talán elmondhatjuk: *a posztmodern kritikai elméletek, a woke-aktivizmus és
az identitáspolitika világa, hisztérikus, paranoiás és teljességgel
ellentmondásos, bezárkózó világ.* Az ezt a szemléletet képviselő mozgalom,
miközben radikálisan tagadja a valóság és az igazság, az erkölcs
megismerhetőségét, az egyetemest és az egyént, aközben abszolút
magabiztossággal lép fel, mint az egyetlen – és kivételesen valamiért
egyetemes – igazság bajnoka, a titkos (woke) tudással rendelkező,
gnosztikus elit.

*Mivel viszont a világról szerezhető egyetlen érvényes tudás eme mozgalom
szerint kizárólag annak végtelen romlottságát (elnyomó hatalmi hierarchiák)
bizonyítja, ezért a világot nem javítgatni kell, hanem eltörölni, és
teljesen újat építeni helyette*. Magyarán ez *a posztmodern kritikai
szemlélet – Chantal Delsol francia filozófus szófordulatával és
könyvcímével élve
<https://moly.hu/konyvek/chantal-delsol-a-vilag-gyulolete?utm_source=mandiner&utm_medium=link&utm_campaign=mandiner_202101>
– a világ gyűlölete. *A *Cynical Theories* pedig a tudományos szinte emelt
hisztérikus paranoia látlelete.

*Mi lehet minderre a gyógyír? *

A szerzők az „identitáspolitika nélküli liberalizmust” és a hagyományos
tudományosságba vetett bizodalmat ajánlják egészséges megoldás gyanánt.
Rémi Brauge (úgyszintén francia filozófus) szerint viszont hasznos volna
néhány „középkori” (vagy inkább alapvető) igazság újrafelfedezése
<https://mandiner.hu/cikk/20200713_remi_brague?utm_source=mandiner&utm_medium=link&utm_campaign=mandiner_202101>
is. A
posztmodern kritikai elméleteknek vannak igaz meglátásai, ám épp
kiindulópontjaik (ismeretelméleti alapjaik) és az ember természetével
kapcsolatos (antropológiai) meggyőződései
<https://mandiner.hu/cikk/20170324_szilvay_gergely_a_vilag_rendjenek_romboloirol?utm_source=mandiner&utm_medium=link&utm_campaign=mandiner_202101>
 tévesek
<https://mandiner.hu/cikk/20181203_szilvay_gergely_a_voros_terror_es_a_posztmodern_idezojel?utm_source=mandiner&utm_medium=link&utm_campaign=mandiner_202101>,
kritikus meglátásaikat pedig abszolutizálják.

A kritikai elméletek felvilágosodásra és modernitásra vonatkozó kritikáiban
sok az igazság, ugyanakkor ezek a meglátások gyakran olyasmik, amelyeket
sokkal korábban megfogalmaztak konzervatív, reakciós,
ellenforradalmár szerzők, tehát nem feltétlen újak. Másrészt a kritikai
elméletek képviselői átesnek a közmondásbeli ló másik oldalára. Jogos a
felvilágosodás emberképének és objektivitás-elképzelésének, valamint
racionalizmusának kritikája is, de téves a teljes irracionalizmus; téves a
felvilágosodás túlságosan individiualista emberképét az egyén, a
személyiség teljes tagadásával felváltani; és téves az univerzális
objektivitás kritikájának nyomán tagadni a valóság és
igazság megismerésének lehetőségét.

Hatalmi viszonyok például mindig is léteztek, és akár Foucault
hatalomelmélete is igaz lehet, csak talán még sem érdemes mindebben végső,
mindent háttérbe szorító tragédiát látni. *Hatalmi viszonyok mindig voltak,
mindig lesznek, társadalmaink és emberi viszonyaink összképe azonban
egyáltalán nem **olyan szörnyű, mint a kritikai elméletek állítják.*
*A világ nem egy nagy Észak-Korea, viszont épp akkor lesz azzá, ha a
kritikai elméletek felszabadító receptjét követjük.*

*Akkor ugyanis abszolút hatalomra fog szert tenni a politikai korrektség, a
nyelv- és viselkedésrendőrség*, mely annak a gondolatnak jegyében, hogy
nincs magánélet, a személyes egyben politikai is, életünk minden mozzanatát
monitorozni, ellenőrizni kívánja, nem engedélyezve az eltérést a
progresszív agendától, nem tolerálva az emberi esendőséget.

*Helen Pluckrose–James Lindsay: Cynical Theories : How Activist Scholarship
Made Everything about Race, Gender, and Identity--And Why This Harms
Everybody. Pitchstone Publishing, 2020.*

<http://www.avg.com/email-signature?utm_medium=email&utm_source=link&utm_campaign=sig-email&utm_content=webmail>
Mentes
a vírusoktól. www.avg.com
<http://www.avg.com/email-signature?utm_medium=email&utm_source=link&utm_campaign=sig-email&utm_content=webmail>
<#m_487128903024584770_m_-1270246848249108479_m_5426894624535354287_DAB4FAD8-2DD7-40BB-A1B8-4E2AA1F9FDF2>
--------- következő rész ---------
Egy csatolt HTML állomány át lett konvertálva...
URL: <http://turul.kgk.uni-obuda.hu/pipermail/grem/attachments/20210113/ef5abcc8/attachment.html>