[Grem] A komoly katolikus nevelésben (Mária tisztelet, tökéletességre törekvés) részesült, öt nyelv ismerője Radnai Jenő a családpasztoráció szolgálatában

[Emoke Greschik]

 A családpasztoráció szolgálatában – Beszélgetés az Apor Vilmos-díjas
Radnai Jenővel
Nézőpont <https://www.magyarkurir.hu/nezopont> – 2021. január 8., péntek |
20:44
https://www.magyarkurir.hu/hirek/a-csaladpasztoracio-szolgalataban-beszelgetes-az-apor-vilmos-dijas-radnai-jenovel


[image: kép.png]

A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia tavaly december elején Apor
Vilmos-díjat adományozott Radnai Jenőnek, amellyel elismerte a Magyar
Katolikus Családegyesület munkatársaként a családpasztoráció területén
végzett, több évtizeden átívelő munkásságát.

*Radnai Jenő 2003-tól a Magyar Katolikus Családegyesület alelnökeként
szervezte a hazai családpasztorációt, és meghatározó szerepet játszott
a szervezet strukturális felépítésének kialakításában, nemzetközi
kapcsolatainak kiépítésében. Életéről, szolgálatáról beszélgettünk a
kitüntetettel.*

*– Mire gondolt, amikor megtudta, hogy Apor Vilmos-díjjal ismerik el a
munkáját?*

– Megdöbbentem, mert váratlanul ért. Eszembe sem jutott, hogy ilyen
elismerésben lehet részem. Aztán elgondolkodtam: amikor az ember valamilyen
megbízatást, feladatot kap, az lehetőség az Istentől kapott talentumainak
kamatoztatására. Jól értem, hogy ezzel a díjjal a Gazda üzen nekem: „Jól
van, derék és hű szolgám”?

*– Hogyan került az Egyházban a családpasztoráció területére?*

– Távolról kezdem, és ennek megvan a jó oka. Igazán boldog, jó, katolikus
családból származom. Édesapám gépészmérnök volt, emellett zongoraművészi
diplomát is szerzett. Nem használta ezt a képesítését, de otthon sokszor és
szépen zongorázott. Édesanyám matematika fizika–szakos tanárnő volt. A
nagyszüleim, a felmenőim is mind értelmiségiek: jogászok, tanárok,
tisztviselők, orvosok.

Úgy alakult, hogy a szüleim nem egészen fiatalon találkoztak egymással, így
a nálam három évvel idősebb nővéremmel együtt mi voltunk a legkisebbek az
egész családban. Bár a harmincas évek közepén születtünk, mégis mindig a
tizenöt-húsz évvel idősebb unokatestvéreink közé valónak éreztük magunkat.
Ezért gyakran tapasztalom, hogy a gondolkodásunk, a dolgokhoz való
hozzáállásunk konzervatívabb másokénál, egy régebbi korszak nyomait viseli
magán.

Mindenesetre a nevelésünkben fontos szerepet játszott az őszinte katolikus
hit. Külön kiemelném azt, ami az egész életemben nagyon meghatározó, hogy
édesanyám buzgó Mária-tisztelő volt, és ragaszkodott ahhoz, hogy fiú
létemre Mária legyen az egyik keresztnevem. A Szűzanya patronálását egész
életem során érzem. A választásaimban, a döntéseimben is mindig megéltem
ezt, nagy hálával és szeretettel gondolok erre.

A nevelésünkről még annyit mondanék, hogy bizonyos értelemben maximalista
volt. Most is előttem van a kép: első elemista vagyok, ülök a kisasztalnál,
és egy irkalapra sok-sok o betűt kell írnom. Édesanyám ott ül mellettem,
figyeli a munkámat, és néha odaszól: „vigyázz, ez nem jó, nem szép”. Amikor
tele lesz a lap, elveszi előlem, megnézi, majd azt mondja: „ez nem olyan,
ami méltó lenne hozzád, kezdd elölről”, és azzal széttépi a lapot.

Sok évvel később, amikor már műszaki egyetemista voltam, és egy géprajzot
kellett készítenem, a leadás előtti napon késő éjszaka a szomszéd szobában
„ébren alvó” édesanyám meghallotta, hogy éppen eltépem a rajzlapot, amin
addig dolgoztam. Átszólt a szomszéd szobából: „Mit csinálsz te ilyenkor? Le
kellene már feküdnöd!” Voltam olyan szemtelen, hogy azt válaszoltam neki:
„Édesanyám, ezt korábban kellett volna mondania, most már késő, én már
ilyen lettem”.

Ugyanakkor azt is el kell mondanom, hogy a családomban minden körülmények
között nagyon jól éreztem magam. Vidám, élénk gyerek voltam, és mindig
adódott is lehetőségem a tevékenykedésre. Boldog gyermekkorom volt. Még
Budapest ostroma idején, a pincében töltött hat hét alatt is, amikor
odakint hullottak a bombák, és ropogtak a fegyverek, akkor is biztonságban
éreztem magam. Meg voltam győződve arról, hogy komoly baj nem lehet, ha
mellettem van a családom.

Később, amikor a családpasztorációval kezdetem foglalkozni, sokszor eszembe
jutott, milyen boldog az a gyerek, aki ilyen családban élhet. Azt kell
elősegítenünk, hogy ilyen légkör vehesse körül a gyerekeket.

*– A tanulmányai végeztével milyen pályát választott?*

– A pályám alakulása összefügg azzal, hogy az Érseki Katolikus Gimnáziumban
kezdtem a középiskolás éveimet. Egy év után az intézményt államosították.
Ezután a latint nem tanulhattuk tovább, előbb franciára, aztán angolra
tértünk át, majd oroszra kellett váltani. Otthon korábban még németül is
tanultam. Mindebből az következett, hogy néhány nyelvvel elkezdtem
komolyabban is foglalkozni, és a szüleim azt mondták: egyiket se hagyjam
abba. Német, latin, orosz, angol, francia – ezekkel a nyelvekkel kerültem
viszonylag jó kapcsolatba.

*– A nyelvtudása határozta meg az irányt a továbbiakban?*

– Amint elkezdtem dolgozni, kiderült, hogy a nyelvismeret mindenhol előnyt
jelent. Mérnökként a Magyar Rádióba kerültem, és hamar rájöttek, hogy a
nemzetközi kapcsolatok terén bevethető vagyok a tárgyalásoknál. A
Nemzetközi Rádió és Televízió Szervezetben (OIRT), amelybe a szocialista
országok rádióinak és televíziónak mind be kellett lépniük, az orosz és a
német volt a hivatalos nyelv. A műszaki ügyek terén rövid időn belül a
Magyar Rádió hivatalos képviselője lettem. Később főmérnökként a szervezet
prágai központjába kerültem, ahol szintén az orosz és a német volt a
hivatalos nyelv. A feladataim közé tartozott a nyugat-európai szervezettel
való kapcsolattartás, amelynek az angol és a francia volt a hivatalos
nyelve. Hat évig Prágában éltünk a családommal, a lányaink ott jártak
iskolába és egyetemre, a feleségem meg tartotta bennünk a lelket, segített
leküzdenünk a nehézségeket.

Az egyik fő feladatom az volt, hogy a rádiós szervezetben segítsem azoknak
a nagy nemzetközi közvetítéseknek az előkészítését és lebonyolítását,
amelyekbe a szocialista és a nyugat-európai országok egyaránt
bekapcsolódtak: olimpiák, világbajnokságok, nagyobb sportesemények.
Gyönyörű, rendkívül érdekes munka volt. Sok emberrel kerültem kapcsolatba,
nemritkán a miénktől nagyon különböző kultúrából származókkal, és
mindenkivel szót kellett értenem.

*– Meddig tartott ez az időszak?*

– 1990-ben lejárt a megbízatásom, és hazajöttem a Magyar Rádióba. Ekkor már
javában zajlott az 1991-es pápalátogatás előkészítése. II. János Pál pápa
sokat volt úton. A pápai látogatások vezető szervezője, Tucci bíboros
többször is tárgyalt Magyarországon, és az egyeztetésekre meghívták a
médiumok képviselőit is. Az egyik ilyen találkozón részt vett a Magyar
Rádió műszaki igazgatója is. Tucci bíboros szóba hozta, hogy nincs, aki
összefogná a pápalátogatás rádiós és televíziós közvetítéseit. Az igazgató
erre rögtön előállt azzal, hogy van egy emberük, aki hat esztendőn át
foglalkozott nagy világesemények közvetéseinek szervezésével, műszaki
hátterének biztosításával. Engem ajánlott. Pálos Miklós kormánymegbízottól
hamarosan kaptam egy hivatalos megbízólevelet, amelyben felkért arra, hogy
vegyem a kezembe ezeket az ügyeket. Hallatlanul érdekes és különleges munka
volt: kapcsolatba kellett lépnem az itthoni papi gárdával, az egyházi
vezetőkkel, ugyanakkor a hazai és a külföldi rádiós-televíziós
szakemberekkel, köztük a vatikániakkal is. Úgy gondolom, az akkori öt
helyszínen szépen sikerült megoldani a közvetítéseket.

*– Ezután mi volt a következő lépés?*

– Miután minden lezajlott, megkeresett Blanckenstein Miklós, az Esztergomi
Főegyházmegye akkori pasztorális helynöke (ő volt a pápalátogatás idején a
Népstadion-beli események fő felelőse), mondván, szüksége lenne rám. Azt
szeretné, ha az egyházmegye családreferenseként az egyházmegye
családpasztorációját szervezném. Meg voltam döbbenve, de a dolog nagyon
vonzott, mert a feleségemmel együtt tagjai voltunk egy házaspáros
mozgalomnak (Equipes Notre-Dame), így már korábban kapcsolatba kerültünk a
családpasztorációval. Amikor Blanckenstein Miklós felkért a feladatra, már
volt némi sejtésem, hogy miről is lesz szó. Vállaltam a szolgálatot, és
lassan belenőttem a feladatba. Később, az esztergomi évek után felkérésre
átvettem a Magyar Katolikus Családegyesület alelnöki pozícióját.

*– Azóta sok év telt el, kiépültek a nemzetközi kapcsolatok. Melyek a
legfontosabbak ezek közül?*

– A legfontosabb a Család Pápai Tanácsával való kapcsolatfelvétel volt Bíró
László püspök úr vezetésével. Trujillo bíboros volt az elnök, jó viszonyunk
alakult ki vele. Kétszer is meghívtuk Budapestre, bennünket pedig ő hívott
meg a vatikáni megbeszélésekre. A véletlenek összjátékának köszönhetően
sikerült felvenni a kapcsolatot az Európai Katolikus Családegyesületek
Szövetségével (FAFCE) is. Jó együttműködés alakult ki az osztrák, a német,
a lengyel, a cseh és a határon túli magyar családközösségekkel.

*– Jelenleg hogyan vesz részt a családpasztorációban?*

– Az Európai Katolikus Családegyesületek Szövetségével baráti szálakon
keresztül mind a mai napig tartom a kapcsolatot. Hivatalosan már nem, mert
a Magyar Katolikus Családegyesület szervezete több körülmény miatt idén
november 11-én megszűnt. Bíró László püspök úr érthető okokból lemondott a
családreferensi megbízatásáról. Marton Zsolt váci püspök vette át a
feladatot, és körlevelében felvázolta a terveit
<https://www.magyarkurir.hu/hirek/ugy-akarom-szeretni-csaladokat-mint-krisztus-marton-zsolt-elso-csaladreferensi-korlevele>.
A vírushelyzet miatt természetesen sok még a bizonytalanság.

*– Mondana néhány szót a családjáról?*

– Idén volt az ötvennegyedik házassági évfordulónk. Bíró László püspök
úrral szoktunk együtt ünnepelni, de idén októberben csak telefonon tudott
bekapcsolódni az eseménybe. Azt mondta, az áldása telefonon keresztül is
érvényes. Mindkét lányunk férjnél van már, eddig két unokánk született.

*– Hosszú ideje tart már a munkakapcsolata Bíró püspökkel…*

– Nagy-nagy hálával és szeretettel beszélek erről, mert nem csupán
munkakapcsolatról van szó. Ismét távolabbról kezdem: tizenhárom éves
voltam, amikor édesapám meghalt. Édesanyám nagyon bölcsen azt mondta, ennek
a kamasz gyereknek apa nélkül nagyon nehéz lesz, kellene neki egy jó
lelkiatya. Ekkor, mint már annyiszor az életem során, közbejött a nagybetűs
Véletlen. Egy lelkigyakorlaton találkoztam egy kármelita atyával, akinek
nagyon megragadott az előadása. Édesanyám buzdított, hogy keressem föl. Így
ő lett a lelkiatyám egészen a haláláig, ami pedig már a házasságkötésünk
után történt.

Később találkoztam Bíró püspök úrral, és valahogy egyre közelebb kerültünk
egymáshoz, nemcsak a munka területén, hanem a lelki ügyeimmel kapcsolatban
is. Nem csak a kamasznak van szüksége lelkivezetőre. Azóta is ő a
lelkiatyám.

*– Említette, hogy maximalista ember. Milyennek látja a magyar Egyházban a
családpasztoráció helyzetét? Van-e javítanivaló?*

– Nagyon is sok a teendő. Marton Zsolt püspök az imént említett
körlevelében arról ír, hogy a *Familiaris consortio* kezdetű apostoli
buzdítás által meghatározott szellemi-lelki keretek között szeretne
működni. Ezzel nagyon a szívem közepébe talált. Döntően fontosnak tartom a
Szent II. János Pál pápa által rögzített alapokat, mindazt, amit a
Szentatya kifejtett ebben a dokumentumban a családegyház témájában.

A munkám során sok családdal kerültem kapcsolatba, sok család életébe
láttam bele. A tapasztalataimból azt a következtetést tudom levonni, hogy
ahol a családegyház modelljéhez nem sikerült közelíteni, ott nehezen mennek
a dolgok.

A pápa részletesen és világosan kifejti, hogy a katolikus családban is
ugyanazokat a feladatokat kell ellátni, amelyeket a hivatalos Egyház is
végez. Ezek: a kérügma, a liturgia, a diakónia és a kommunió. Ha ezeket
sikerül szépen megoldani, akkor olyan család jön létre, amely valóban
gyümölcsöket hoz.

Nagyon mélyen érintett, szinte meglepetésként ért Felföldi László atya
egyik gondolata, amely még tavaly január elején hangzott el egy találkozón.
(Akkor még nem is sejtettük, hogy püspök lesz, és éppen Pécsett, ott, ahol
Bíró László vetette el a családpasztoráció magvait.) Azt mondta: a család
életében a központ az asztal, amely köré esténként összegyűlnek a
családtagok. Ez az a közös pont, ahonnan minden más kiindul.

Ha meggondoljuk, hogy a családi asztal lényege szerint valamiképpen az
utolsó vacsora asztalának folytatása, akkor megértjük, hogy a családegyház
megvalósítását is a családi aszalnál kell kezdeni.

*Fotó: Merényi Zita*

<http://www.avg.com/email-signature?utm_medium=email&utm_source=link&utm_campaign=sig-email&utm_content=webmail>
Mentes
a vírusoktól. www.avg.com
<http://www.avg.com/email-signature?utm_medium=email&utm_source=link&utm_campaign=sig-email&utm_content=webmail>
<#DAB4FAD8-2DD7-40BB-A1B8-4E2AA1F9FDF2>
--------- következő rész ---------
Egy csatolt HTML állomány át lett konvertálva...
URL: <http://turul.kgk.uni-obuda.hu/pipermail/grem/attachments/20210109/e2c8b1d6/attachment.html>
--------- következő rész ---------
A non-text attachment was scrubbed...
Name: kép.png
Type: image/png
Size: 930239 bytes
Desc: nem elérhető
URL: <http://turul.kgk.uni-obuda.hu/pipermail/grem/attachments/20210109/e2c8b1d6/attachment.png>