[Grem] Ungváry Zsolt: Vigyázzunk a gyerekeinkre

[KEA]

Vigyázzunk a gyerekeinkre

Vasárnap, 2020.01.07. -- Ungváry Zsolt
https://vasarnap.hu/2021/01/07/ungvary-zsolt-vigyazzunk-a-gyerekeinkre/


Furcsa világban élünk, ha teljesen nyilvánvaló dolgokat kell bizonygatni és magyarázni. 
Konzervatív politikusok, újságírók győzködik (győzködjük) az embereket, hogy akarjanak gyermeket 
szülni és nemzeni, mintha ez valami áldozat vagy nehézség lenne, nem pedig az élet legnagyobb, 
legszebb adománya.

Ennyi erővel amellett is érvelhetnénk, milyen klassz dolog enni, inni vagy aludni.

Biztos mindenki látott már olyan műsorokat, interjúkat, amelyekben híres színésznők, sportolók, 
sikeres nők nyilatkoztak pályájukról, örömeikről, és előbb-utóbb (ha édesanyák voltak) elkezdtek 
a gyerekeikről beszélni.

Arról, hogy szép-szép az olimpiai döntőt megnyerni, eljátszani Júliát vagy munkavacsorán részt 
venni a tőzsde elnökénél, de az igazi boldogság az volt, amikor a gyermeküket magukhoz 
szoríthatták, amikor a kislányuk megnyerte az óvodai jelmezversenyt vagy a kisfiúktól anyák 
napjára kapott papírtulipánon elolvasták az ákombákom betűkkel írt szavakat. És a riporter hiába 
próbálná a témát a világgazdaságra, az Oscar-díjra vagy a cégfúziókra terelni, az alany csillogó 
szemekkel már régóta csak a gyerekeiről beszél. Annál is inkább, mert a riporter(nő)nek is 
vannak gyerekei, és ő is rögtön megoszt róluk három történetet.

Folyamatosan bebeszélik a nőknek, hogy ha boldogságra, pótolhatatlanságra vágynak, érjenek el 
valami pozíciót, miközben mindenki pótolható a matektanártól a műkörmösig, a sportolótól a 
művészig, a cégvezetőtől a konyhás néniig. Ha kedvenc tescópénztárosunkat vagy színésznőnket 
elveszítjük, az pár nap szomorúságot okoz, de az életünket nem forgatja fel. Ha az édesanyánkat 
elveszítjük, az soha ki nem heverhető, feldolgozhatatlan veszteség.

Aki a pótolhatatlanság érzetét akarja megtapasztalni, ne fürdőruhás celebnek álljon, hanem 
legyen édesanya.
hirdetés

Ráadásul ez a könnyebb és logikusabb út; világbajnokból vagy szépségkirálynőből viszonylag kevés 
van, szülővé azonban bárki válhat.

Akinek nincs gyereke, nem ismerheti meg a szeretetnek egy különleges, máshoz nem hasonlítható 
mélységét. Amikor arra gondolunk, ha a gyereknek baja van; bár inkább nekem volna. Ha betegen 
fekszik; bár cserélhetnék vele. Örömének, boldogságának jobban örülünk, mint a sajátunknak, 
fájdalma jobban fáj nekünk.

A szüleink iránt érzett szeretetben a magunk számára biztonságot, védelmet várunk el; a világ 
átölelő, megnyugtató, a rendet természetesnek vevő elfogadása ez. A szerelem önző; ott a 
társamban a saját boldogságomat keresem, azért akarok vele lenni, mert az nekem jó. Ha egy 
másikkal boldogabb lenne, nem mondom neki, hogy menjen el vele, hanem legszívesebben kitekerném 
annak a másiknak a nyakát. Ellenben a gyermek óvása az önzetlenség, amikor magamnál jobban 
szeretek valakit. Ez szinte ellentmond a természetnek; ilyenkor érti meg és hiszi el az ember, 
hogy az Isten szeret minket. És amennyire egy szülő nem tud különbséget tenni a gyerekei között 
a szeretet mértéke szerint, el tudjuk hinni, hogy Isten is mindenkit egyformán szeret.

A gyerek maga a jövő, a továbbélésünk, egyfajta biológiai halhatatlanság. Szaporodni azonban 
csak a teremtés rendje szerinti normális ember képes; az isteni tervvel együttműködő anya és apa 
közösen. A sátánnak nincs módja, hogy maga szüljön vagy teremtsen; ezért elveszi azt, amit mások 
teremtettek.

Így zajlik le a szemünk láttára az agymosás, ahogyan az alkotni képtelen, de a rombolásban profi 
erők a médián, közösségi hálókon, iskolákon, egyetemeken, a kisajátított kulturális tereken 
keresztül magukhoz szipkázzák fiainkat és lányainkat. A véleményvezérek és celebek (akik 
értelemszerűen csak akkor válhatnak azzá, ha elfogadják a szerepüket) mind a Sátán ügynökeivé 
válnak. Sokuk talán nem is tud róla. A lengyelországi abortusz-párti tüntetések idején írtak 
arról, hogy a lengyel fiatalok többségére már nem a család, nem a közvetlen környezet hat, hanem 
a facebookos és egyéb ismerősök, véleménybuborékok; többezer kilométerre élő (vagy valójában nem 
is létező) figurák értékrendje, gondolkodása, szóhasználata.

Megszakad a generációs lánc: a korábbi szellemiséget, hagyományokat, értékrendet már nem adják 
át; a véleményvezér ezután nem az apa vagy a saját hősök, hanem a kitudjakik, kitudjahonnan.

Aztán a pride-ra, SZFE-tüntetésre, szívószál-kampányra elfecsérelt évek után ott állnak majd 
becsapva; hiszen ők megértették az idők szavát, csak közben ráment az életük, mert nem úgy 
éltek, nem azt tették, ami az embert valójában boldoggá teszi; és jön a késői megkeseredés. 
Jobb-e egy trendinek hazudott világban élni, mint valóságosan boldognak lenni? Fontosabb a 
látszat a valóságnál?

-- 

Üdvrivalgással:
KEA.