[Grem] 'Sem kész, sem méltó nem vagyok, ő mégis eljön' - beszélg. a bakonybéli bencés perjellel közösségük adventjéről és karácsonyáról

[Emoke Greschik]

 Sem kész, sem méltó nem vagyok, ő mégis eljön – Beszélgetés Baán Izsák
bencés perjellel
Megszentelt élet <https://www.magyarkurir.hu/megszentelt-elet> – 2021.
december 19., vasárnap | 20:20

https://www.magyarkurir.hu/hirek/sem-kesz-sem-melto-nem-vagyok-o-megis-eljon-beszelgetes-baan-izsak-bences-perjellel

„A télre készülő természetben körülöttem egyre nagyobb a csöndesség.
Keresem a belső csendet, s ahogy elmélyül bennem, szólni kezd Isten. Ha
benne maradok, behív a csendjébe, ahol a szavakon túl közelít az emberhez”
– avat be tapasztalatába Baán Izsák OSB. A bakonybéli bencés perjellel
közösségük adventjéről és karácsonyáról beszélgettünk.

*– Ahogy a Bakony vonulatai között Bakonybélbe autózik az ember, más
világba jut. Hogyan éli meg itt az adventet a szerzetesi közösség?*

– Az advent a lecsendesedés, a befelé figyelés időszaka. A természet is
erre hív, a monasztikus életnek pedig sajátja, hogy nagyon együtt él a
természettel. Ahogy korábban sötétedik, és hűvösebbre fordul az idő,
kevesebb már a kerti munka. Advent negyedik hetében felfüggesztjük a
vendégfogadást, az utolsó napokban a munka is elfogy, és imádságban
készülünk az ünnepre.

A szerzetesi közösség napirendje megtartó keret. A szépsége, hogy mi ezt
együtt éljük meg, senkinek nem kell kitalálni a saját készületét. A
folyamatot kirajzolja a napirend, csak benne kell lenni.

Adventben hajnali öt órakor kelünk, fél hatkor a lectio divinával kezdődik
a napunk. Együtt vagyunk a könyvtárban, mindenki a saját íróasztalánál ül
és a közösen választott evangéliumi részlettel foglalkozik. Ebből a
személyes, elmélkedő bibliaolvasásból érkezünk meg együtt a templomba, ahol
a meghallgatott, befogadott Igét ünnepeljük az eucharisztiában. Ebben a
hosszú hajnali imádságban is ott a várakozás, a készület, míg az
Oltáriszentségben találkozhatunk Jézussal.

*– A készületi időben tárgyak, dallamok, énekszövegek hordozzák évről évre
az ünnepet.* *Hogyan segítik ezek a felkészülést az ünnepre?*

– Az idő múlását a gyertyagyújtások jelzik, ezek kiemelkedő alkalmak
számunkra. A szombat esti dicséretet imádkozzuk, sötétben kezdünk, valaki
elénekli az arra a napra kijelölt izajási részt, elmélkedünk róla, így
gyújtjuk meg a gyertyát. Nagyon szeretem a téli reggeleken felhangzó rorate
antifónát is a maga szomorkás dallamával. Régóta énekeljük Kodály
feldolgozásában a középkori *Veni, veni Emmanuel* adventi éneket a vegyes
karunkkal, melynek én vagyok a vezetője. Ebben sok bibliai képpel írja le a
szerző a készületet, a várakozást. A refrén mindig ez: Gaude! Gaude!, azaz
meghívás az örömre. Gyakran beszélünk a testvérekkel és a munkatársakkal
arról a tapasztalatunkról, hogy nehezen tudunk örülni. Állandó kísértés,
hogy a megbeszéléseket mindig azzal kezdjük, mi az, ami még nincs meg, amit
meg kell csinálni, ami elmaradt, amiért tenni kellene.

Vezetőként azt látom az egyik feladatomnak, hogy az öröm szolgája legyek.

Kezdjük úgy a megbeszéléseket, hogy számba vesszük, minek örülhetünk, mi
mindent végeztünk el az elmúlt héten. Hiszen annyi mindennek örülhetünk!
Úgy élünk, hogy folyton előre nézünk, mennénk és cselekednénk. Az öröm
azonban arra hív, hogy a cselekvésből legalább egy időre a figyelem, a
szemlélés állapotába helyezkedjünk, és szedjük össze, amink van, amiért
hálásak lehetünk.

*– A perjelnek, mint egy családfőnek, feladata az is, hogy gondoskodjon
rendtársai adventi készületéről, arról, hogy mindenkiben megszülessen az
ünnep?*

– Nem gondolok magamra így. Bakonybélben testvérekként élünk együtt, az
elöljárót egy idősebb testvérnek tartjuk. Az a dolgom, hogy a közösen
meghozott döntéseket, az együtt megérzett hívásra adott válaszokat, a közös
utunkat képviseljem a többiek körében. A karácsonyra együtt készülünk.
Perjelként abban van szerepem, hogy a terhelés arányos legyen a testvérek
számára. Emellett feladatom a közösség tanítása, inspirálása is, és ebben
az értelemben valóban tennem kell azért, hogy mindenkiben megszülessen az
ünnep. Hetente van perjeli tanítás, a hétköznapokon pedig az igehirdetésben
tudok impulzusokat adni, amelyek segíthetnek, hogy a testvérek
megérkezzenek az ünnephez. Az egyéni vállalásokat – ez Szent Benedek-i
bölcsesség – advent elején egyeztetni kell az elöljáróval, a lelki atyával.
Egy-egy vállalás ugyanis nem mindig szolgálja az illető lelki javát, akár
még a gőgjét is erősítheti, s nem Istenhez viszi közelebb, hanem be tudja
zárni önmagába. Ezért fontos, hogy legyen egyfajta kontroll.

*– Az Úr eljövetelére várakozunk. Hogyan éli meg a várakozást?*

– Az évek során ez folyamatosan alakult bennem. Azt, hogy mit nem jelent,
könnyebb megmondani. Nem jelenti, hogy várok valamire, ami még nincs, de
majd lesz. Különben az addig eltelő idő elvesztett, kidobott, üres idő
lenne. Nem élnénk igazán, mert csak várnánk, és úgy éreznénk, ha majd
eljön, akkor fogunk élni.

Számomra a várakozás a figyelmes jelenlétet jelenti, az érdeklődő, örömteli
figyelést arra, ami már elkezdődött.

Benne vagyok egy folyamatban, melynek észlelem a menetét, tudom, hogy tart
valamerre, de számomra is meglepetés, hogy hová visz. Várakozásról
beszélünk, de nagyon fontos a jelen, az, hogy már itt és most elkezdődött
valami, én pedig jelen szeretnék lenni, benne ebben a folyamatban. Ezt
jelenti a várakozás.

*– Miért fontos, hogy ennek az időszaknak része legyen a visszafogottság,
az elvonulás, a böjt?*

– Az életünkben még mi, szerzetesek is, de a világban élők különösen,
impulzusok sokaságával vagyunk körülvéve. Ezek a felszínen tartanak minket. A
világ kulcsszava a szórakoztatás, az ember nem bírja elviselni az
üresjáratot. Ha leül a buszon, már veszi is elő a telefonját. Szükségét
érzi, hogy mindig kapjon valamilyen impulzust, valami érdekes, a
külvilágból érkező megszólítást, amire válaszolhat, amit befogadhat. Ehhez
hozzátartozik az is, hogy bekap egy csokit, kell neki a nasi.

Ha belemerészkedünk abba az állapotba, hogy megvonjuk magunktól ezeket az
impulzusokat, ha engedjük, hogy ebben a csendben máshonnan, Istentől
érintődjünk meg, mélyebben, akkor elindul valami. Ez az út elvezethet egy
igazi találkozásig.

Bár a körülöttünk lévő világ rengeteg találkozást kínál, ezek nem igaziak,
hanem virtuálisak, felületesek, gyorsak, amolyan rapid randik.

Az igazi, mélyebb találkozás akkor jöhet létre, ha teret adunk neki, ha a
figyelmünket kevesebb dologra irányítjuk, de azokra igazán.

*– Adventben csendet szeretnénk teremteni magunkban. Milyen személyes
megélései kötődnek a csendhez?*

– Nemrég Dobogókőn voltam lelkigyakorlaton. Egy hét egyedül, telefon és
emberek nélkül. Ezt minden évben megteszem. A külső csend segít, hogy
bennem is megteremtődjön a csend egy átmeneti, tisztulási idő után. A télre
készülő természetben körülöttem egyre nagyobb a csöndesség.

Keresem a belső csendet, s ahogy elmélyül bennem, szólni kezd Isten. Ha
benne maradok, behív a csendjébe, ahol a szavakon túl közelít az
emberhez. Ebben a folyamatban nagy segítségünkre lehet a természet. A téli
erdő különösen be tudja vinni az embert az imádság csendjébe, Isten
csendjébe.

*– József Attila sorai jutnak eszembe. A csendben ránk váró Isten
megtapasztalása előhívja a szomorúságot. „S ágyam alatt hál meg a bánat:
Mért nem tudom hát sokkal szebben?”*

– Jelen vagyok, figyelek arra, aki jön, érkezik, és már most itt van. Ebben
a figyelemben hamar szembejön velem a saját elégtelenségem, az érzés, hogy
nem vagyok méltó.

Amit tettem, amit elmulasztottam, annak fényében sem kész, sem méltó nem
vagyok erre a találkozásra, de ő mégis jön.

Felébred a bánat, a fájdalom, a szomorúság: miért nem élek úgy, ahogy
élhetnék? De ennél sokkal nagyobb a megajándékozottság öröme, hogy ettől
függetlenül a találkozás létrejöhet. Úgy gondolom, más a színe a
nagyböjtnek és az adventnek. Nagyböjt a súlyosabb, szomorúbb bűnbánat
ideje. Az advent az örömtelibbé. Ahogy a görög atyák fogalmaztak: az advent
örömtermő gyász.

*– Hogyan ünnepel szenteste a közösség?*

– Az ünneplés a bakonybéliekkel együtt kezdődik. Nagyon jó, ahogy együtt
lélegzünk a faluval, van egy élő közösség, amiért hálásak vagyunk. Évek óta
hagyomány az utolsó adventi szombaton a mindenki karácsonya. Idén, hogy a
monostor körül elkészült ez a szép tér, és lett harangjáték is, itt
szeretnénk összegyűlni, forralt borral, süteményekkel ünnepelni. Fellépnek
majd az óvodások, az iskolások, beszédet mond a polgármester, a perjel, a
plébános. A szerzetesi közösség karácsonya 24-én alkonyatkor kezdődik.
Ennek is megvan a maga meghittsége, bensőségessége. Az évek során egyre
csöndesebb és békésebb lett a karácsonyunk. Az esti dicséret után
vacsorázunk, utána megajándékozzuk egymást, énekelünk.

Advent elején mindenki felírja egy cédulára, hogy mit szeretne kérni az
angyaltól, és húzunk. Sokszor nem tárgyakat kérünk egymástól, gyakoribb,
hogy a kívánság közösen eltöltött idő, élmény.

A közösségi együttlét után 10 órakor hosszú virrasztó imádság kezdődik, a
karácsonyi vigília, majd az ünneplés az éjféli misében csúcsosodik ki.

*– Mit gondol az ajándékozásról? Fontosnak tartja, hogy időt, energiát
fordítson rá?*

– Egy barátom, aki a karitászban sok szegény emberrel találkozik,
megosztotta velem azt a tapasztalatát, hogy az emberek számára a pénz a
legkisebb örömfaktor. Bármi más, valamilyen munka felajánlása vagy a
személyes figyelem, sokkal tartósabb megajándékozottsági érzést nyújt, mint
a pénz.

Az ajándék a figyelemtől, az időtől lesz értékes, amit ráfordítunk. Nekem
ez fontos. Az ajándékhoz szoktam írni verset vagy novellát is.

*– Mi történik, ha ismét lezárások lesznek karácsonykor?*

– Tavaly voltak, de találtunk utat az emberekhez. Kerületekre osztottuk fel
a falut. Mi, szerzetesek, a munkatársaink és hívek a plébániáról vállaltuk,
hogy karácsonyi énekekkel körbejárjuk az utcákat. Kértük, hogy aki fogadná
a látogatásunkat, az jöjjön a kertajtóhoz. A Karitász süteményeket
csomagolt, ezzel ajándékoztuk meg a falubelieket. A szegényen közénk érkező
Jézus azt mutatja nekünk, hogy lépjünk közel a fizikai és lelki
szegénységben élő emberekhez, ezért karácsony előtt mindig segítünk tartós
élelmiszerrel, tüzelővel.

*– Jár a csomaghoz együttlét, jelenlét is?*

– Ez az, ami nehezebb. Időből van mindenkinek a legkevesebb. Ábel atya mint
plébános és a Karitász önkéntesei viszik ki a csomagokat, olyankor alkalom
nyílik egy kis beszélgetésre is. Az egyik évben minden szerzetes vállalt
egy idős embert, és rendszeresen látogatta adventben. Ez jó volt, de idén
még nem beszéltünk róla.

*– Mitől érzi teljesnek az ünnepet? Mi az, ami nélkül nem lenne karácsony a
karácsony?*

– A találkozás nélkül. Az a fontos, hogy megszülessen a szívemben és a
kapcsolataimban Jézus. Az imádságban Isten megérint emberségemben. A testi
létezésben, a minden nehézségével és szépségével nekünk adatott véges
életben jön közel hozzám Isten, ebben találkozik velem. Ez az, aminek meg
kell történnie advent vége felé az ünnepi liturgián, az együttlétben. De az
emberi kapcsolatainkban is meg kell élnünk a találkozást.

Fontos, hogy együtt legyünk a testvérekkel, hogy egymás szemébe nézzünk,
nem megjátszott szeretettel, hanem tiszta egyszerűségben, őszinte
elfogadással, úgy, ahogyan együtt kell élniük azoknak, akik életközösséget
vállaltak.

*Szerző: Trauttwein Éva*

*Fotó: Lambert Attila*

*Magyar Kurír*
--------- következő rész ---------
Egy csatolt HTML állomány át lett konvertálva...
URL: <http://turul.kgk.uni-obuda.hu/pipermail/grem/attachments/20211220/5a38128f/attachment.html>