<div dir="ltr">
<h1 class="gmail-cim">Sem kész, sem méltó nem vagyok, ő mégis eljön – Beszélgetés Baán Izsák bencés perjellel</h1><div class="gmail-datumsav"><a href="https://www.magyarkurir.hu/megszentelt-elet">Megszentelt élet</a> – 2021. december 19., vasárnap | 20:20<div class="gmail-ikonok"> <a href="https://www.magyarkurir.hu/hirek/sem-kesz-sem-melto-nem-vagyok-o-megis-eljon-beszelgetes-baan-izsak-bences-perjellel">https://www.magyarkurir.hu/hirek/sem-kesz-sem-melto-nem-vagyok-o-megis-eljon-beszelgetes-baan-izsak-bences-perjellel</a></div></div><div class="gmail-kozepre"><a class="gmail-fokep" rel="lightbox['g118786']"><span class="gmail-galcount" title="6 kép a galériában, kattintson!"><br></span></a></div><h3 class="gmail-lead">„A
 télre készülő természetben körülöttem egyre nagyobb a csöndesség. 
Keresem a belső csendet, s ahogy elmélyül bennem, szólni kezd Isten. Ha 
benne maradok, behív a csendjébe, ahol a szavakon túl közelít az 
emberhez” – avat be tapasztalatába Baán Izsák OSB. A bakonybéli bencés 
perjellel közösségük adventjéről és karácsonyáról beszélgettünk. </h3><div class="gmail-contentsav"><p><strong>–
 Ahogy a Bakony vonulatai között Bakonybélbe autózik az ember, más 
világba jut. Hogyan éli meg itt az adventet a szerzetesi közösség?</strong></p>
<p><span>– Az advent a lecsendesedés, a befelé figyelés időszaka. A 
természet is erre hív, a monasztikus életnek pedig sajátja, hogy nagyon 
együtt él a természettel. Ahogy korábban sötétedik, és hűvösebbre fordul
 az idő, kevesebb már a kerti munka. Advent negyedik hetében 
felfüggesztjük a vendégfogadást, az utolsó napokban a munka is elfogy, 
és imádságban készülünk az ünnepre. </span></p>
<blockquote>
<p><span>A szerzetesi közösség napirendje megtartó keret. A szépsége, 
hogy mi ezt együtt éljük meg, senkinek nem kell kitalálni a saját 
készületét. A folyamatot kirajzolja a napirend, csak benne kell lenni. </span></p>
</blockquote>
<p><span>Adventben hajnali öt órakor kelünk, fél hatkor a lectio 
divinával kezdődik a napunk. Együtt vagyunk a könyvtárban, mindenki a 
saját íróasztalánál ül és a közösen választott evangéliumi részlettel 
foglalkozik. Ebből a személyes, elmélkedő bibliaolvasásból érkezünk meg 
együtt a templomba, ahol a meghallgatott, befogadott Igét ünnepeljük az 
eucharisztiában. Ebben a hosszú hajnali imádságban is ott a várakozás, a
 készület, míg az Oltáriszentségben találkozhatunk Jézussal.</span></p>
<p><a title="" rel="lightbox['g118786']"><img style="display: block; margin: auto;" class="gmail-ckep" src="https://www.magyarkurir.hu/img1.php?id=118786&v=1&p=1&img=c_bakonybel_04.jpg" alt="" border="0"></a></p>
<p><strong><span>– A készületi időben tárgyak, dallamok, énekszövegek hordozzák évről évre az ünnepet.</span></strong><span> <strong>Hogyan segítik ezek a felkészülést az ünnepre?</strong></span></p>
<p><span>– Az idő múlását a gyertyagyújtások jelzik, ezek kiemelkedő 
alkalmak számunkra. A szombat esti dicséretet imádkozzuk, sötétben 
kezdünk, valaki elénekli az arra a napra kijelölt izajási részt, 
elmélkedünk róla, így gyújtjuk meg a gyertyát. Nagyon szeretem a téli 
reggeleken felhangzó rorate antifónát is a maga szomorkás dallamával. 
Régóta énekeljük Kodály feldolgozásában a középkori <em>Veni, veni Emmanuel</em>
 adventi éneket a vegyes karunkkal, melynek én vagyok a vezetője. Ebben 
sok bibliai képpel írja le a szerző a készületet, a várakozást. A refrén
 mindig ez: Gaude! Gaude!, azaz meghívás az örömre. </span>Gyakran 
beszélünk a testvérekkel és a munkatársakkal arról a tapasztalatunkról, 
hogy nehezen tudunk örülni. Állandó kísértés, hogy a megbeszéléseket 
mindig azzal kezdjük, mi az, ami még nincs meg, amit meg kell csinálni, 
ami elmaradt, amiért tenni kellene.</p>
<blockquote>
<p>Vezetőként azt látom az egyik feladatomnak, hogy az öröm szolgája legyek.</p>
</blockquote>
<p><span>Kezdjük úgy a megbeszéléseket, hogy számba vesszük, minek 
örülhetünk, mi mindent végeztünk el az elmúlt héten. Hiszen annyi 
mindennek örülhetünk! Úgy élünk, hogy folyton előre nézünk, mennénk és 
cselekednénk. Az öröm azonban arra hív, hogy a cselekvésből legalább egy
 időre a figyelem, a szemlélés állapotába helyezkedjünk, és szedjük 
össze, amink van, amiért hálásak lehetünk.</span></p>
<p><strong><span>– A perjelnek, mint egy családfőnek, feladata az is, 
hogy gondoskodjon rendtársai adventi készületéről, arról, hogy 
mindenkiben megszülessen az ünnep?</span></strong></p>
<p><span>– Nem gondolok magamra így. Bakonybélben testvérekként élünk 
együtt, az elöljárót egy idősebb testvérnek tartjuk. Az a dolgom, hogy a
 közösen meghozott döntéseket, az együtt megérzett hívásra adott 
válaszokat, a közös utunkat képviseljem a többiek körében. A karácsonyra
 együtt készülünk. Perjelként abban van szerepem, hogy a terhelés 
arányos legyen a testvérek számára. Emellett feladatom a közösség 
tanítása, inspirálása is, és ebben az értelemben valóban tennem kell 
azért, hogy mindenkiben megszülessen az ünnep. Hetente van perjeli 
tanítás, a hétköznapokon pedig az igehirdetésben tudok impulzusokat 
adni, amelyek segíthetnek, hogy a testvérek megérkezzenek az ünnephez. 
Az egyéni vállalásokat – ez Szent Benedek-i bölcsesség – advent elején 
egyeztetni kell az elöljáróval, a lelki atyával. Egy-egy vállalás 
ugyanis nem mindig szolgálja az illető lelki javát, akár még a gőgjét is
 erősítheti, s nem Istenhez viszi közelebb, hanem be tudja zárni 
önmagába. Ezért fontos, hogy legyen egyfajta kontroll.</span></p>
<p><strong><span>– Az Úr eljövetelére várakozunk. Hogyan éli meg a várakozást?</span></strong></p>
<p><span>– Az évek során ez folyamatosan alakult bennem. Azt, hogy mit 
nem jelent, könnyebb megmondani. Nem jelenti, hogy várok valamire, ami 
még nincs, de majd lesz. Különben az addig eltelő idő elvesztett, 
kidobott, üres idő lenne. Nem élnénk igazán, mert csak várnánk, és úgy 
éreznénk, ha majd eljön, akkor fogunk élni. </span></p>
<blockquote>
<p><span>Számomra a várakozás a figyelmes jelenlétet jelenti, az érdeklődő, örömteli figyelést arra, ami már elkezdődött. </span></p>
</blockquote>
<p><span>Benne vagyok egy folyamatban, melynek észlelem a menetét, 
tudom, hogy tart valamerre, de számomra is meglepetés, hogy hová visz. 
Várakozásról beszélünk, de nagyon fontos a jelen, az, hogy már itt és 
most elkezdődött valami, én pedig jelen szeretnék lenni, benne ebben a 
folyamatban. Ezt jelenti a várakozás.</span></p>
<p></p>
<p><strong><span>– Miért fontos, hogy ennek az időszaknak része legyen a visszafogottság, az elvonulás, a böjt?</span></strong></p>
<p><span>– Az életünkben még mi, szerzetesek is, de a világban élők 
különösen, impulzusok sokaságával vagyunk körülvéve. Ezek a felszínen 
tartanak minket. </span>A világ kulcsszava a szórakoztatás, az ember nem
 bírja elviselni az üresjáratot. Ha leül a buszon, már veszi is elő a 
telefonját. Szükségét érzi, hogy mindig kapjon valamilyen impulzust, 
valami érdekes, a külvilágból érkező megszólítást, amire válaszolhat, 
amit befogadhat. Ehhez hozzátartozik az is, hogy bekap egy csokit, kell 
neki a nasi.</p>
<blockquote>
<p>Ha belemerészkedünk abba az állapotba, hogy megvonjuk magunktól 
ezeket az impulzusokat, ha engedjük, hogy ebben a csendben máshonnan, 
Istentől érintődjünk meg, mélyebben, akkor elindul valami. Ez az út 
elvezethet egy igazi találkozásig.</p>
</blockquote>
<p>Bár a körülöttünk lévő világ rengeteg találkozást kínál, ezek nem 
igaziak, hanem virtuálisak, felületesek, gyorsak, amolyan rapid randik.</p>
<blockquote>
<p>Az igazi, mélyebb találkozás akkor jöhet létre, ha teret adunk neki, 
ha a figyelmünket kevesebb dologra irányítjuk, de azokra igazán.</p>
</blockquote>
<p><strong><span>– Adventben csendet szeretnénk teremteni magunkban. Milyen személyes megélései kötődnek a csendhez?</span></strong></p>
<p><span>– Nemrég Dobogókőn voltam lelkigyakorlaton. Egy hét egyedül, 
telefon és emberek nélkül. Ezt minden évben megteszem. A külső csend 
segít, hogy bennem is megteremtődjön a csend egy átmeneti, tisztulási 
idő után. </span>A télre készülő természetben körülöttem egyre nagyobb a csöndesség.</p>
<blockquote>
<p>Keresem a belső csendet, s ahogy elmélyül bennem, szólni kezd Isten. 
Ha benne maradok, behív a csendjébe, ahol a szavakon túl közelít az 
emberhez. Ebben a folyamatban nagy segítségünkre lehet a természet. A 
téli erdő különösen be tudja vinni az embert az imádság csendjébe, Isten
 csendjébe.</p>
</blockquote>
<p></p>
<p><strong><span>– József Attila sorai jutnak eszembe. A csendben ránk 
váró Isten megtapasztalása előhívja a szomorúságot. „S ágyam alatt hál 
meg a bánat: Mért nem tudom hát sokkal szebben?”</span></strong></p>
<p><span>– Jelen vagyok, figyelek arra, aki jön, érkezik, és már most 
itt van. Ebben a figyelemben hamar szembejön velem a saját 
elégtelenségem, az érzés, hogy nem vagyok méltó. </span></p>
<blockquote>
<p><span>Amit tettem, amit elmulasztottam, annak fényében sem kész, sem méltó nem vagyok erre a találkozásra, de ő mégis jön. </span></p>
</blockquote>
<p><span>Felébred a bánat, a fájdalom, a szomorúság: miért nem élek úgy,
 ahogy élhetnék? De ennél sokkal nagyobb a megajándékozottság öröme, 
hogy ettől függetlenül a találkozás létrejöhet. Úgy gondolom, más a 
színe a nagyböjtnek és az adventnek. Nagyböjt a súlyosabb, szomorúbb 
bűnbánat ideje. Az advent az örömtelibbé. Ahogy a görög atyák 
fogalmaztak: az advent örömtermő gyász.</span></p>
<p><strong><span>– Hogyan ünnepel szenteste a közösség?</span></strong></p>
<p><span>– Az ünneplés a bakonybéliekkel együtt kezdődik. Nagyon jó, 
ahogy együtt lélegzünk a faluval, van egy élő közösség, amiért hálásak 
vagyunk. Évek óta hagyomány az utolsó adventi szombaton a mindenki 
karácsonya. Idén, hogy a monostor körül elkészült ez a szép tér, és lett
 harangjáték is, itt szeretnénk összegyűlni, forralt borral, 
süteményekkel ünnepelni. Fellépnek majd az óvodások, az iskolások, 
beszédet mond a polgármester, a perjel, a plébános. A szerzetesi 
közösség karácsonya 24-én alkonyatkor kezdődik. Ennek is megvan a maga 
meghittsége, bensőségessége. Az évek során egyre csöndesebb és békésebb 
lett a karácsonyunk. Az esti dicséret után vacsorázunk, utána 
megajándékozzuk egymást, énekelünk. </span></p>
<blockquote>
<p><span>Advent elején mindenki felírja egy cédulára, hogy mit szeretne 
kérni az angyaltól, és húzunk. Sokszor nem tárgyakat kérünk egymástól, 
gyakoribb, hogy a kívánság közösen eltöltött idő, élmény. </span></p>
</blockquote>
<p><span>A közösségi együttlét után 10 órakor hosszú virrasztó imádság 
kezdődik, a karácsonyi vigília, majd az ünneplés az éjféli misében 
csúcsosodik ki.</span></p>
<p><a title="" rel="lightbox['g118786']"><img style="display: block; margin: auto;" class="gmail-ckep" src="https://www.magyarkurir.hu/img1.php?id=118786&v=1&p=1&img=c_bakonybel_02.jpg" alt="" border="0"></a></p>
<p><strong><span>– Mit gondol az ajándékozásról? Fontosnak tartja, hogy időt, energiát fordítson rá?</span></strong></p>
<p><span>– Egy barátom, aki a karitászban sok szegény emberrel 
találkozik, megosztotta velem azt a tapasztalatát, hogy az emberek 
számára a pénz a legkisebb örömfaktor. Bármi más, valamilyen munka 
felajánlása vagy a személyes figyelem, sokkal tartósabb 
megajándékozottsági érzést nyújt, mint a pénz. </span></p>
<blockquote>
<p><span>Az ajándék a figyelemtől, az időtől lesz értékes, amit 
ráfordítunk. Nekem ez fontos. Az ajándékhoz szoktam írni verset vagy 
novellát is.</span></p>
</blockquote>
<p><strong><span>– Mi történik, ha ismét lezárások lesznek karácsonykor?</span></strong></p>
<p><span>– Tavaly voltak, de találtunk utat az emberekhez. Kerületekre 
osztottuk fel a falut. Mi, szerzetesek, a munkatársaink és hívek a 
plébániáról vállaltuk, hogy karácsonyi énekekkel körbejárjuk az utcákat.
 Kértük, hogy aki fogadná a látogatásunkat, az jöjjön a kertajtóhoz. A 
Karitász süteményeket csomagolt, ezzel ajándékoztuk meg a falubelieket. A
 szegényen közénk érkező Jézus azt mutatja nekünk, hogy lépjünk közel a 
fizikai és lelki szegénységben élő emberekhez, ezért karácsony előtt 
mindig segítünk tartós élelmiszerrel, tüzelővel.</span></p>
<p><strong><span>– Jár a csomaghoz együttlét, jelenlét is?</span></strong></p>
<p><span>– Ez az, ami nehezebb. Időből van mindenkinek a legkevesebb. 
Ábel atya mint plébános és a Karitász önkéntesei viszik ki a csomagokat,
 olyankor alkalom nyílik egy kis beszélgetésre is. Az egyik évben minden
 szerzetes vállalt egy idős embert, és rendszeresen látogatta adventben.
 Ez jó volt, de idén még nem beszéltünk róla.</span></p>
<p><a title="" rel="lightbox['g118786']"><img style="display: block; margin: auto;" class="gmail-ckep" src="https://www.magyarkurir.hu/img1.php?id=118786&v=1&p=1&img=c_bakonybel_06.jpg" alt="" border="0"></a></p>
<p><strong><span>– Mitől érzi teljesnek az ünnepet? Mi az, ami nélkül nem lenne karácsony a karácsony?</span></strong></p>
<p><span>– A találkozás nélkül. Az a fontos, hogy megszülessen a 
szívemben és a kapcsolataimban Jézus. Az imádságban Isten megérint 
emberségemben. A testi létezésben, a minden nehézségével és szépségével 
nekünk adatott véges életben jön közel hozzám Isten, ebben találkozik 
velem. Ez az, aminek meg kell történnie advent vége felé az ünnepi 
liturgián, az együttlétben. De az emberi kapcsolatainkban is meg kell 
élnünk a találkozást. </span></p>
<blockquote>
<p><span>Fontos, hogy együtt legyünk a testvérekkel, hogy egymás szemébe
 nézzünk, nem megjátszott szeretettel, hanem tiszta egyszerűségben, 
őszinte elfogadással, úgy, ahogyan együtt kell élniük azoknak, akik 
életközösséget vállaltak.</span></p>
</blockquote>
<p><strong>Szerző: Trauttwein Éva</strong></p>
<p><strong>Fotó: Lambert Attila</strong></p>
<p><strong>Magyar Kurír</strong></p></div>

</div>