[Grem] A "Csak Egyet" katolikus hajléktalan szolgálat alapítója, vezetője Kunszabóné Pataki Anna ......

[Emoke Greschik]

 A börtön után kerültem ide” – A „Csak Egyet Szolgálat” vezetője
hajléktalan emberek életútjáról beszél
Jámbor-Miniska Zsejke <https://kepmas.hu/hu/jambor-miniska-zsejke-0>
2021. 12. 06.
https://kepmas.hu/hu/borton-utan-kerultem-ide-csak-egyet-szolgalat-vezetoje-hajlektalan-emberek-eletutjarol-beszel?utm_source=52968-H%C3%ADrlev%C3%A9l%20lista%20%28K%C3%A9pm%C3%A1s%29&utm_campaign=871324-H%C3%ADrlev%C3%A9l%20124%20-%202&utm_medium=17665-email&utm_content=H%C3%ADrlev%C3%A9l%20124

*„Amikor az ember megszületik erre a világra, nem rendelkezik mindennel,
amire szüksége van testi és lelki életének fejlődéséhez. Szüksége van
másokra. Különbségek jelennek meg, amelyek életkorhoz, testi képességhez,
értelmi és erkölcsi adottságokhoz, gazdasági tevékenységhez és vagyonhoz
kötődnek. A talentumok nem egyformán kerülnek szétosztásra. E különbségek
Isten tervéhez tartoznak, aki azt akarja, hogy mindenki megkapja a
másiktól, amire szüksége van, és akiknek pedig különleges talentumai
vannak, osszák meg értékeiket azokkal, akik rászorulnak erre!” (A Katolikus
Egyház Katekizmusa)*
[image: Egy hajléktalan a Csak Egyet Szolgálat központjában]
Kép: Páczai Tamás
hirdetés
Kallódó életek

A fény küszködve tör utat magának a VI. kerület kipufogógáztól megkopott
házfalai között. Az Izabella utcai megállóban ácsorgók még alig törölték ki
szemükből az álmot, arcukat maszk fedi, tekintetüket mereven telefonjuk
kijelzőjére szegezik, amíg a troli nyikorogva lefékez a piros pinceajtó
előtt. Ketten lézengenek a bejárat körül, arcuk nyúzott, egyikük cigarettát
sodor, a másik a falnak támaszkodva pihenget, vállát rafiatáska nyomja,
amiben az egész életét magával cipeli. „Csak Egyet Szolgálat” – hirdeti a
kiírás. Megkerülöm a hajléktalanokat, behúzom a nyakamat és lemászom a
lépcsőn, amelynek alsó fokáról egyenesen a konyhába látok, ahol a korai
időpont ellenére már sokan sürögnek.
Számítottak az érkezésemre, így egy gyors bemutatkozó kör után odaállok a
konyhapulton tornyosuló kövér veknik mellé. A szendvicseket két olasz pap
keni a viaszosvászonnal leterített konyhaasztalon, velük szemben önkéntes
egyetemista lány szeleteli a reggelihez járó uborkát.
A kész szendvicseket ketten szalvétázzuk *Alessandro atyá*val. A kisebb
darabokat félretesszük, hogy később összecsomagoljuk, a nagyobbakat
betakarjuk és tálcára tesszük.

A missziós papot, aki akcentussal, de folyékony magyarsággal mesél nekem,
az az elv vezette Milánótól a belvárosi pincehelyiségig, hogy a hitnek
nemcsak szavakban, hanem tettekben is meg kell nyilvánulnia.

Miután előkészítjük a reggelit, ami szendvicsből, uborkából és teából,
kávéból áll, *Gyula* vesz a szárnyai alá, aki a regisztrációs pultba állít,
ahol az érkezők adatait rögzítjük. Az lesz a feladatom, hogy elsőként
köszöntsem őket, majd vitamint, papír zsebkendőt, sebészi maszkot kínáljak
a rászorulóknak. A közös ima előtt kimegyünk a levegőre, beszélgetünk
kicsit. Gyula elmondja, hogy állami gondozásban nőtt fel, aztán évekig
hajléktalanként tengette az életét, mára azonban az intézmény
nélkülözhetetlen munkatársává vált, aki jó példaként szolgál a közösségben.
Nincs idő sokáig faggatni, a reggeliztetést nem könnyű levezényelni, és a
vendégek már hosszú sorba rendeződve várják, hogy nyíljon az ajtó.
Körbeállunk. *Ágnes nővér* imát, Alessandro atya pedig áldást mond, mielőtt
mindenki a helyére megy. Az első vendég egy udvarias öregúr, aki remegő
kézzel veszi el a vitamint, aztán kedvesen megköszöni, amit kap. A második
még csak nem is köszön, tekintetét a földre szegezi, miközben koszos
maszkjába dünnyögi a nevét, aztán magához ragadja a zsebkendőket, és
reggelizni igyekszik. Egymást követik az elnyűtt ingekbe, kabátokba
bújtatott kopott sorsok. Sokan jókedvűen érkeznek, még viccelődnek is
velem, bókjaikba olykor belepirulok. Van, aki a hajnali időpont ellenére
alkoholszagot áraszt, másnak a többévnyi herbálozás von ködfátylat a
tekintetére, de akadnak olyanok is, akiknek teljesen hétköznapi a külsejük.
Ha az utcán pillantanám meg őket, azt gondolnám, hogy dolgozni sietnek.
„Van wifi?” – kérdezi egy izmos fiatal srác. Beszédbe elegyedek vele. A
férfi – nevezzük *Robi*nak – a Kazincbarcikától négy kilométerre, a Sajó
völgyében megbújó Múcsonyból származik.

Állami gondozásban nőtt fel, aztán javítóintézetbe, majd börtönbe került
„balhézásért” – ahogy ő fogalmaz – ami főleg rablást és kábítószerrel
kapcsolatos jogsértéseket takar. Elmondása szerint amióta legutoljára
kiszabadult, szakított korábbi életmódjával, nem drogozik és nem „balhézik”.

Éppen a védettségi igazolványára vár, hogy kimehessen Bécsbe, ahol jobb
életkörülményeket remél magának és a barátnőjének, aki kint várja. „Ez mit
jelent?” – bökök rá a kezén látható ACAB feliratra. „All cops are bastards
(minden rendőr szemétláda)”. „És ez?” – mutatok egy apró kéklő pontra.
„Arra emlékeztet, hogy csak egy életem van. Ezt én csináltam a börtönben” –
És a csuklódon? – folytatom a faggatást. „A szüleim születési és halálozási
dátuma. Megölték magukat, ugyanabban az évben” – mondja Robi. Némán bámulom
a felkarján elterülő látványos Szűz Mária-tetoválást, miközben arra
gondolok, vajon hogyan alakult volna az élete, ha ez az erős, nagydumás,
ápolt megjelenésű srác nevelőszülőkhöz kerül az intézet helyett, vagy
másképp cselekszik, amikor döntési helyzetbe kerül.
Mielőtt Robi továbbáll, még odaint egy harmincas évei végén járó nőnek –
nevezzük *Ritá*nak. Rita Nógrád megyéből jött, még csak másfél éve
hajléktalan, és Robi felajánlotta, hogy védelmezi őt az utcán. Három
gyermeke él állami gondozásban, a legidősebbnek nemrég volt a
születésnapja. Rita megígérte, hogy ott lesz az ünnepségen, de végül nem
tudta megvenni a vonatjegyet, így újra csalódást okozott, és úgy gondolja,
hogy a gyerekei sose fognak neki megbocsátani. Abban bízik, hogy felveszik
éttermi mosogatónak, és lesz némi jövedelme, de azért nem erőlködik nagyon,
elmondása szerint egész jól el lehet lenni hajléktalanként, vannak barátai,
és az atrocitásoktól sem fél.
Kép
[image: A Csak Egyet Szolgálat központja]
Kép: Páczai Tamás
Lelkeket mentenek

A Csak Egyet Szolgálat egyházi fenntartású szociális intézmény, amely
„Isten gondviselése alapján és elhivatott emberek lelkesedése által
működik”. Fenntartója az egyházi jogi személyiséggel rendelkező Új
Jeruzsálem Katolikus Közösség, amelynek 1996 óta zajló missziós szolgálata
mindig is számos hajléktalan és szegény embert vonzott.
*„2007-ben született az ötlet a Budapesti Városmisszión, amikor otthonról
elszakadva az öt gyerektől bejutottam a bazilikába. *

*Miközben mentem be a tömött templomba, lépkedtem át az utcán a
hajléktalanokat, és rám tört az összeférhetetlenség érzése: lépem át az
utcán fekvő embert, és közben megyek imádkozni. *

*Addig is jártam köztük, adtam nekik, amit tudtam, mégis úgy éreztem, hogy
sorsukra hagyom őket. Arra gondoltam, hogy milyen jó lenne, ha lenne egy
missziós központ, ahol biztonságban érezhetik magukat, ahol megismerhetjük
őket, és ők is elmondhatnak mindent, ami velük történt”* – magyarázza
*Kunszabóné
Pataki Anna*, az Új Jeruzsálem Katolikus Közösség Csak Egyet Szolgálatának
alapító vezetője.
Anna arról is beszél, hogy a vendégek között sok a drogos, alkoholista,
prostituált, a betegségtudat nélküli pszichiátriai beteg, az évtizedekig
börtönben lakott ember, az állami gondozott, de sokan vannak olyan is,
akiknek van jövedelmük, de arra már nincs pénzük, hogy az élelmezésüket is
fizessék.
Az alapító számára az az egyik legérdekesebb a hivatásában, ahogy azt
látja, hogyan alakul ki egy emberben az a személyiség, aki lehetett volna,
ha nem kapja meg az életében azt a sok nehézséget. Anna hiszi, hogy
mindenkinek van egy olyan személyisége, ami a szeretettel – főként Isten
szeretetével – való találkozáskor jelenik meg.
*„A nyitás napjaiban ide telefonált a szomszéd nappali melegedő, hogy
figyelmeztessen, ne engedjük be azt az embert, akit így és így hívnak, és
így és így néz ki, mert szétverte náluk a berendezést, és most mentek el a
rendőrök. Amikor felnéztem, pont ott állt az illető előttem, és be kellett
engednem, hiszen nálunk nem csinált semmi rosszat. Őt gyönyörűség volt
megszelídíteni! Az elején uralni akarta a helyet, és fokozatosan kellett
leállítani, igazi türelemjáték volt. Fegyelmezni is kellett, az elején
minden nap le kellett ülni vele beszélgetni, aztán hetente, aztán havonta,
idén pedig csak kétszer volt erre szükség. Három éve vettük fel a
munkatársak közé. Az ő története is bizonyítja, milyen fontos, hogy minden
nap itt legyünk velük! Mi más dimenzióból nézzük a segítést, lelkeket
menteni vagyunk jelen, és egyébként szociálisan is segítünk, de elsősorban
az embert akarjuk felemelni”* – hangsúlyozza az alapító, majd belekezd egy
újabb történetbe.
A Szolgálat egykori vendége – nevezzük *Roli*nak – huszonhárom éves volt,
amikor rátalált a nappali menedékre.

Nyolc általánost végzett, aztán a gimnázium alatt a haverokkal csellengett.
Édesapja volt a példaképe, aki hamar meghalt, édesanyja pedig mentálisan
labilis volt, talán pszichés beteg is.

Roli abból élt, hogy hétvégi házakat rabolt ki Ózd környékén, és leitta
magát. Mire a Szolgálatnál kopogtatott, már háromszor járta meg a börtönt,
és amikor legutoljára kijött és hazament, már se az anyját, se a húgát nem
találta otthon. Amikor felment Pestre, és először találkozott Annáékkal, az
volt a benyomása, hogy „ezek nem normálisak, egy tróger vagyok, mit örülnek
úgy nekem?”. A Szolgálatot alapító házaspár éppen akkoriban indított Alpha
Kurzust (olyan tanfolyam, amelynek elsődleges célja, hogy a keresztény hit
alapjainak megismerésében segítsen), aminek a végén van egy imádság, ahol
elmondása szerint Roli találkozott Istennel.
*„Megkérte a férjemet, hogy hadd keresztelkedjen meg, ő lett a keresztapja,
így a családunk tagjává vált. Gyula és ő látták felnőni a gyerekeinket, ha
elutaztunk, ők vigyáztak a házra, a járványig a szentestéket is velünk
töltötték. Amíg ismerkedtünk, észrevettem, hogy Roli elképesztően okos. *

*Éjszakánként a metróépítésen dolgozott, hajléktalanszállón lakott, és
szabadidejében szó szerint kijegyzetelte a nálunk talált történelmi és
filozófiai könyveket, Dosztojevszkijt kaptam tőle karácsonyra. *

*Aztán egyszer csak azon kapta magát, hogy körözik egy korábbi tette miatt.
Letöltötte a maradék büntetését, kilenc éve nem hajléktalan már, egy
nyomdában dolgozik, ahol megbecsülik, és egyre feljebb lép a ranglétrán”* –
meséli Anna.
Kép
[image: Beszélgetés a Csak Egyet Szolgálat központjában]
Kép: Páczai Tamás
Elérhető célokat kell megfogalmazni!

A szolgálatvezető is hallotta már azokat a hangokat, amelyek azt mondják,
hogy a hajléktalanok maguk tehetnek a sorsukról, és csak egy feladatuk
lenne, hogy elmenjenek dolgozni. Anna azonban azt tapasztalja, hogy ezeknek
az embereknek sokszor az állapotuk egyszerűen nem teszi lehetővé, hogy
minden nap dolgozzanak. *„Van főiskolát végzett angoltanár vendégünk is,
akinek szép háza volt, gyerekei, felesége. Aztán huszonhét éves korában
skizofrénia jött ki nála. Annyira súlyos személyiségzavara lett, hogy a
család már nem tudott vele együtt élni. Van szkle­ró­zisosunk is, aki
szociálpolitikusnak tanult az egyetemen, de mára annyi pszichiátriai
problémája lett, hogy szörnyű állapotba került. Volt egy fiatal értelmiségi
lány, aki együtt lakott az édesanyjával és a nagynénjével, akik aztán
elfekvőbe kerültek, ő pedig semmit nem tudott fizetni, és hajléktalan lett.
Amikor elkezdtem ezt a szolgálatot, akkor is ismertem már több
hajléktalant, ezt tanultam az iskolában, és még így is azt hittem, hogy
sokkal többen tehetnek arról, hogy ilyen helyen vannak, aztán
bebizonyosodott, hogy rosszul gondoltam. És aki tehet róla, annak is esélyt
kell adni”* – magyarázza Anna.
Az alapító szerint fontos lenne, hogy a társadalom jobban megismerje a
hajléktalan sorsra jutó emberek történeteit, ezért is adták ki
2018-ban a *Senki
Gyermekei – Huszonhat sors az utcáról* című könyvet, amelyen keresztül
közelebbről is megismerhetjük azokat az okokat, amelyek a hajléktalansághoz
vezethetnek.

Minden történetből kiolvasható, hogy a hajléktalanság problémájának origója
– csakúgy, mint a prostitúció, a bűnözés és a függőségek esetében is – a
megtartó háttér hiánya, és a gyermekkori elhanyagoltság.

Éppen ezért fontos lenne, hogy a kormányok felismerjék, a gyermekvédelem a
társadalom egyik legfontosabb tartóoszlopa, amely ha megfelelően működik és
jól képzett, megfizetett szakemberekkel dolgozik, képes létrehozni azt a
védőhálót, amit a család feladata lenne biztosítani. Emellett a
hajléktalanság problémáját az is súlyosbítja hazánkban, hogy a
pszichiátriai ágyak számának drasztikus csökkenése és a szükséges
utógondozó hálózat hiánya miatt pszichiátriai betegek nagy számban kerülnek
az utcára. Nekik az önálló életvezetés örökre álom marad, számukra az
egyetlen esélyt az életben maradásra a Csak Egyet Szolgálathoz hasonló
karitatív szervezetek jelentik. Az évtizedek óta a segítő szakmában dolgozó
Anna azonban óva int mindenkit attól, hogy önállóan, egyenként segítsen a
rászorulókon. Szerinte ha valaki karitatív tevékenységben gondolkodik,
érdemes olyan szervezeteket, szakértőket felkeresni, akiknek már van
tapasztalatuk ezen a területen. A Szolgálat örömmel fogad minden önkéntes
felajánlást – legyen az személyes jelenlét, imádság, tárgyi adomány, ill.
egyszeri vagy rendszeres anyagi támogatást a Csak Egyet Szolgálat
Alapítvány részére.

*Ez a cikk a Képmás magazin 2021. augusztusi számában jelent meg. A lapra
előfizethet itt>> <https://kepmas.hu/elofizetes>*

<http://www.avg.com/email-signature?utm_medium=email&utm_source=link&utm_campaign=sig-email&utm_content=webmail>
Mentes
a vírusoktól. www.avg.com
<http://www.avg.com/email-signature?utm_medium=email&utm_source=link&utm_campaign=sig-email&utm_content=webmail>
<#DAB4FAD8-2DD7-40BB-A1B8-4E2AA1F9FDF2>
--------- következő rész ---------
Egy csatolt HTML állomány át lett konvertálva...
URL: <http://turul.kgk.uni-obuda.hu/pipermail/grem/attachments/20211215/e2517605/attachment.html>