[Grem] Stachura, Edward ( 1937 – 1979) Akarom

[Rita Kunsay-Sipos]

[image: Stachura, Edward portréja]
*Stachura, Edward*
<https://www.magyarulbabelben.net/works/pl-hu/Stachura%2C_Edward-1937> (
1937 – 1979)   41 évet élt


Akarom
A lány a karosszékre mutatott és azt mondta:
- Kérlek, ülj le.
Leültem.
A fotel jobb karfája mellé húzta a széket, rátette a gyufát meg a
hamutartót. Aztán a karosszékkel szemben, mintegy négy méterre egy másik
széket állított, és ő maga is leült. Egy ideig szó nélkül nézett. A
nézésében volt valami ahhoz hasonló, mint amikor a kikötőben állunk és a
lassan a parthoz közeledő hajót nézzük, mely kissé távol van még és távcső
nélkül nem lehet kivenni a parancsnoki hídnál álló utasok arcát. Valami
ehhez hasonló.
- Gyújts rá - mondta a lány.
A zubbonyom zsebéből engedelmesen kivettem a cigarettásdobozt és
rágyújtottam. A lány egyenes derékkal ült, hátát a széknek támasztva: a
talpát és a térdét szorosan összezárta. A térdén azon a helyen, ahol véget
ért a szoknyája - két összekulcsolt tenyere pihent.
- Mondani szeretnék neked valamit. Kérlek hallgass meg.
A lány elhallgatott, megint az ablakot nézte, aztán újra engem.
Rágyújtottam és a látomásszerűen gomolygó cigarettafüstön keresztül
figyeltem az egészet.
- Te férfi vagy: én pedig, amint látod, nő.
És elmosolyodott. Lágyan, de nem hízelgően. Nőiesen, de egyáltalán nem
kacérul. Vagy talán kacéran, de nem csalárdul. És alig észrevehetően.
Nagyon finoman. Én - aki igyekeztem meglátni mindent, még a legapróbb
részletet is, hogy azután fölhasználhassam a durvaságnak nap nap után és
minden lépésnél rám leselkedő, mindent átfogó támadásával szemben - nagy
gyönyörűséget leltem ebben a mosolyban és megpróbáltam hasonlóval
viszonozni.
- Nő vagyok - fogott bele újra a mondókájába a lány - … hogy is mondjam...
hát igen, egészen normális nő vagyok
Ha igaz, akkor jó - gondoltam. Nagyon jó. Mert ilyenformán már ketten
volnánk, két normális ember ezen az abnormális beteg világon.
- Amit mondok, az igaz - mondta a lány, mintha, ki tudja milyen érzékével
megsejtette volna, amit az imént gondoltam. - A te dolgod, hogy mit
gondolsz magadban, de hinned kell nekem. Ez nagyon fontos. Kell, hogy
higgyél nekem.
Bólintottam.
- Normális nő vagyok - szögezte le a lány -, de egy idő óta, vagyis
hosszabb ideje már nincs az életemben egyetlen férfi se. Igazán akadna, ne
haragudj meg a szóért, de én nem akarom. Nemcsak azért, és ezt is meg
szeretném mondani neked, mert számomra undorító ez a játék, ez az egész
alakoskodás, félrevezetés, lopakodás...
Ezek a csöpögő szavak és csöpögő pillantások - fűztem hozzá gondolatban.
- Mikor azt látom - folytatta a lány -, hogyan csinálják a többiek, férfiak
és nők egyaránt, ha néha véletlenül tanúja vagyok esetleg tárgya, nem is
tudom... a legszívesebben az asztal alá bújnék vagy kámforrá változnék,
csak ne kelljen végignéznem. Időnként pedig... ki kell mennem a
fürdőszobába, mert rosszul leszek. Hányinger fog el.
Döbbenetes - gondoltam. Talán először találkoztam az életben olyan
emberrel, aki ugyanúgy vélekedik erről, mint én. Döbbenetes.
- Te nem lopakodsz... Először azt hittem, hogy szerelmes vagy talán, de
aztán arra gondoltam, hogy nem, dehogyis, mert ha az volnál, vagyis ha
szerelmes lennél, ez rá volna írva az arcodra, beleégetve a szemedbe,
belevésve a mozdulataidba, az egész magatartásodba és én rögtön észrevettem
volna, és nem is merném elmondani neked azt, amit most elmondok,
előhozakodni azzal, amivel előhozakodom. Amit talán sikerül elmondanom
neked.
Milyen szépen beszél ez a lány – gondoltam. Ha szerelmes lennél - azt
mondta - akkor látni lehetne rajtad - mondta. Hajdan azon törtem a fejem,
hajdanában vagyis évszázadokkal ezelőtt, amikor egyszer szerelmes voltam
életemben, hogyan lehetséges, hogy a másik nemű egyáltalán nem látja meg
rajtam, nem olvassa le az arcomról, a szememből, az egész viselkedésemből,
hogy én most szerelmes vagyok, ami pedig azt a dolgot illeti, hát szó se
lehet róla, hiszen ez világos. Pedig lám, mintha nem látná az a másik nemű,
megkezdődik nem is egyszer az egész játék, ezek a hírhedt untig elnyűtt
cselfogások, ez a szemforgatás, a mély-dekoltázs-villogtatás, a
csípőriszálás meg a többi. Vagy talán nagyon is jól tudja az a másik nemű,
kiolvasta az arcomból és a szavaimból, ami a szívemben megy végbe, és éppen
ettől jött még jobban tűzbe. Begerjedt, ahogyan mondani szokták. Vagy talán
zavarja, dühíti. Sérti a dolog. Meglehet. Nagyon is lehetséges. Nagyon
lehet, hogy biztosan így van. Mert most már nem is arra ment a játék, hogy
egy éjszakai órára, vagy egy nappali órára, vagy ki tudja hány nappali vagy
éjszakai órára meghódítsák a férfit, partnert szerezzenek, egy hímet. Ebben
az esetben jóval többről van már szó: saját fajtája ismeretlen, konkurrens
példányának a megsemmisítéséről, vagyis annak a másik asszonynak
legyőzéséről, akit az a férfi szeretni merészel, ráadásul úgy, hogy ezt a
szerelmet nem is rejti véka alá. Arra vetemedik, hogy egy másik nőt
hordozzon az arcán, szemtől szembe azzal, aki kétségtelenül önmagát tartja
a legelső nőnek, bizonyos értelemben az egyetlennek.
- Mondhatom tovább? - kérdezte a lány.
Fölemeltem lehajtott fejemet és kissé csodálkozva néztem rá, amolyan kérdő
„talán történt valami” képpel.
- Nem. Semmi se történt - mondta a lány. - Csak láttam, hogy elgondolkoztál
egy kicsit és nem akartalak zavarni.
Ez a lány egyre hihetetlenebb - gondoltam. Hogy lehet benne ennyi tapintat?
Nem lehet könnyű a dolga. Ebben az életben, ebben a világban.
- Tehát ne haragudj rám a szóért, igazán sok férfi akadna az életemben. Egy
nő, ha csak nem bánt el vele igen mostohán a sors, ha egy kicsit is csinos,
különösebb fáradság nélkül minden férfit megszerezhet...
- Majdnem mindegyiket - helyesbítettem gondolatban.
- ... majdnem mindegyiket - mondta a lány hangosan. - Velem hála istennek
nem bánt mostohán a sors... valamelyest csinos vagyok... bár... nem tudom,
hogy tetszem-e neked...
Mélyen leszívtam az utolsó slukkot és ebbe a füstfelhőbe burkolódzva,
melyet nyitott szájjal fújtam ki, egészen lassan először hátra, aztán
lefelé és könnyedén előrehajtottam a fejem, vagyis egyetértésem jeléül. Egy
pillanat múlva fölemeltem. A lány valahogy olyan meghatóan elmosolyodott és
ezúttal ő hajtotta le a fejét, ugyanilyen lassan és jó ideig lehorgasztva
tartotta (a haja vörös volt, olyan árnyalatú, amilyen csak álmunkban
szokott lenni a nők haja). Arra gondoltam, szüksége volt erre az én néma,
igenlő válaszomra, az ő mellesleg odavetett kérdésére, sőt egyenesen
elengedhetetlen volt, hogy folytatni tudja azt, amit elkezdett. De nem
értettem, miért éppen nekem mondja el ezt. Még az is eszembe jutott, ha nem
válaszoltam volna neki, ha hiányzott volna az én néma válaszom, akkor
másképpen folytatta volna. Más szavak hangzottak volna el a szájából. Nem
azok -még nem tudom, hogy milyenek - amik most az ajkára tolulnak.
- Igen, lehetne - kezdte újra.
És ismét elhallgatott egy pillanatra, azután egy szempillantás múlva újfa
folytatta:
- De nem akarom. Mert tudod még ennél a játéknál is jobban viszolygok a
többes számtól. A pluralitástól. Fizikailag és nem csak fizikailag. Én nem
vagyok több nő. Én csak egy nő vagyok és egy nő is akarok maradni. És nem
akarok több férfit. Egyet akarok. Szeretnék. Gyakran, ha a barátnőimmel
beszélgetünk úgy mindenről általában, de erről is egy keveset, azt szokták
mondani: ,,Roppant fontos az egészséges szemlélet.” Az egészséges szemlélet
szerintük az, ha az ember minden férfival lefekszik, aki tetszik, jóképű
vagy kedves, illetve valamivel imponál nekik, mondjuk gyors hajtással vagy
gavalléros bőkezűségével, esetleg gitározással vagy más efféle. Ha ez
egészséges szemlélet, akkor az enyém beteges. De én nem hiszem, hogy az én
szemléletemben volna a hiba. Nem tudok, de ha tudnék, akkor se akarok több
férfival lefeküdni, egy másodikkal, harmadikkal, ötödikkel. Eggyel
szeretnék. De még táncolni se szívesen táncolok többel. Nem akarok több
férfitesthez simulni. Nem tudom, hogy neked erről mi a véleményed, de én
nem nagy különbséget látok aközött, hogy az ember egy férfival együtt
táncol vagy együtt hál. Talán mások nem így látják ezt a dolgot, nem ilyen
drasztikusan, ahogy egy barátnőm mondaná, de én így látom és megmondom
neked is, mert meg akarom mondani. Hogy megismerj. Bár én rólad az igazat
megvallva, nem tudok semmit. Másodszor látlak az életben, és mindazt, amit
terólad gondolok, csak úgy elképzeltem magamban.
Furcsa, hogy amikor először találkoztunk - azt gondoltam magamban: Hol is
találkoztunk már? És sehogy se jutott az eszembe.
- Először csak futólag láttalak. Te biztosan azt se tudod, hogy hol és
mikor. Furcsa történet, olyan gyönyörűségesen furcsa, majd elmesélem
egyszer talán.
A lány elhallgatott, az ablakra nézett, aztán újra rám.
- Igen, mindent, amit terólad gondolok, csak úgy elképzeltem magamban.
Persze abban, hogy elképzeljelek, segítségemre voltak mások is.
Segítségemre voltak azzal is, hogy nem valami hízelgően nyilatkoztak rólad
vagy talán elítélően. Vagy egyenesen ellenségesen. És éppen ennek örültem a
legjobban. Mert ha jót mondanak rólad, attól elszomorodtam volna. Igazán.
Mert én ismerem őket egy kevéssé, mindenesetre ahhoz eléggé, hogy tudjam,
ezek az emberek nem mondhatnak jót rólad. Ha te valóban olyan vagy,
amilyennek elképzeltelek, akkor ők csak rosszat mondhatnak rólad. Hát így
is történt és ez így van rendjén. Rólam is mindenféle felháborító
történetet meséltek csak azért, mert némely dologról más volt a véleményem.
De hagyjuk ezt. Ez mind butaság, te jobban tudod, mint én.
A lány elhallgatott és újra az ablakot nézte. A dobozból kivettem a
cigarettát, rágyújtottam és arra gondoltam: honnan ismeri ez a lány
mindezeket a dolgokat: kicsiket és nagyokat egyaránt? És egyáltalán
kicsoda? Vajon mikor és hol találkoztunk, ahogy ő mondta futólag? Valami
álomban?
- Szeretem nézni, ahogyan cigarettázol - mondja. - A füst finoman elföd és
mégis reálisabb vagy nekem, mint máskor, jobban mondva: kevésbé irreális.
Egyáltalán nem tudtam, hogyan viselkedjem e szavak hallatán és megpróbáltam
valahogy elmosolyodni.
- Tudod annak az egyetlen férfinak egyszerűen a világon a
legtermészetesebben - mint valami névnapi vagy születésnapi ajándékot - oda
szeretném adni az egész életemet. Fenntartás nélkül. Szeretnék vele mindig
együtt lenni és vele utazni és várni rá, ha nem tud magával vinni az útra.
Szeretném tisztán tartani neki a házat és az ő kedvéért télire kompótot,
lekvárt főzni, gombát és uborkát eltenni, sóskát, paradicsomot üvegbe
rakni, káposztát savanyítani és egyéb nyalánkságokat. Szeretnék neki jó
hosszú meleg sálat s meleg pulóvert, meleg kesztyűt és meleg sapkát és
nagyon meleg zoknit kötni vagy horgolni és egyáltalán mindent. Mindent a
világon. Aztán ki tudja... talán holnap kihuny a Nap, hiszen lehet. Vagy
eltakarja előlünk valami szörnyű iszonyatos gombafelhő... Mert hiszen
lehetséges. Milyen döbbenetesen beszél ez a lány - gondoltam. Hogyan
menekült meg és maradt fönn ezen a világon ilyen ódivatú gondolkodással,
olyan emberek közt, akik - mivel maguk képtelenek ennyire erősen, ennyire
tisztán szeretni - mindent elkövetnek, hogy az ilyen szerelmet megalázzák,
leigázzák, meggyalázzák, sárba tiporják, megsemmisítsék, meggyilkolják
(mert az egyformaságot bosszantja a különbözőség). És a gyilkos pusztító
cél érdekében speciális szokásokat, speciális filozófiát, speciális
művészetet, speciálisan specialista művészeket alakítottak ki, ezt az egész
speciális világot. No igen, igen holnap kihunyhat a Nap vagy eltakarja
előlünk valami szörnyű iszonyatos gombafelhő. Mindörökre, holnap,
holnapután, mindörökre, megeshet.
- És tudod - folytatta a lány - talán ez neked természetes, de én mégis el
szeretném mondani, egyenesen kimondani, hogy én igenis a hűséget választom,
az abszolút hűséget...
A szabad madár a világ leghűségesebb teremtménye - mondtam magamnak
gondolatban. De nemigen tudtam, miért ötlött fel bennem hirtelen ez a
mondat és azt se, mit is jelent valójában - egész terjedelmében, teljes
szárnyalásában.
- … És ahhoz az egy férfihoz persze abszolút hűséges volnék. És ilyen
módon, azt hiszem ezen az egyetlen módon lehetnék hű önmagamhoz is. Olyan
volnék, amilyen lenni szeretnék és amilyen valójában vagyok. Én tudom. Én
érzem. Az a férfi segítene nekem, hogy ilyen legyek és nem más, és én is
igyekeznék neki mindenben segíteni. Iszonyúan nehéz erről beszélni és
iszonyúan otromba dolog. Vagyis nem szabadna bizonygatni, mert éppen ettől
lesz gyanús a dolog.
Elhallgatott, mély lélegzetet vett és újra az ablakot nézte, mintha ezzel
lehetővé akarná tenni nekem, hogy fejtegetése minden hulláma után
megpihenjek és mintha önmaga is onnan az ablakból vagy az ablak mögül
merítene erőt. Ő az ablakra nézett, én pedig őrá, elnéztem a profilját és
magamban azt gondoltam: a szívemmel nem tehetem, mert csak egy szívem volt
valaha, az is iszonyúan eltörött, ízzé-porrá zúzódott és nem sikerült
összeragasztani a korsó cserepeit, se a könnyekkel - ezzel a fehér
ragasztóval, se a vérrel - a piros ragasztószerrel, ezért nekem nincsen
szívem, egyszerűen nincs, tehát a szívemmel nem tudnám szeretni, de ilyen
lányt meg tudnék szeretni MEGFESZÍTETT AKARATTAL MEGFESZÍTETT AKARATTAL
igenis meg tudnám szeretni. Az én szabad akaratom legelső tiszta és nagy és
szabad szerelmével. Hogyan került ide ez a lány alig egy karnyújtásnyira, ő
aki olyan, mintha valami elmondhatatlan hasogató vágy hívta volna életre,
nem a szívé, nem is tudom talán... a léleké. Az én vágyam.
A lány elfordította a szemét az ablaktól és rám nézett. De tovább is
hallgatott. Nézett. Pillantásában újra fölfedeztem azt, amit az elején
láttam meg benne, amikor beszélni kezdett, mintha a kikötőben állnánk és
lassan a felénk közeledő hajót néznénk, de az nagyon messze van és sóvárgó
puszta szemünkkel a távcső segítsége nélkül, még nem tudjuk kivenni a
parancsnoki hídnál állók arcát. Én is hallgattam, akárcsak ő. Hirtelen
rádöbbentem, hogy egész idő alatt nem szóltam egy szót se.
- Most fölteszek neked egy kérdést - szólalt meg váratlanul. - Azután már
nem mondok semmit.
És én akkor éreztem, ahogyan végigfut a hideg a nyakamon, mint az áram és
rögtön utána - mint szakadó eső a villámlás után - egy izzadságcsöpp
végigcsurgott a nyakamon, aztán le végig a hátamon. Mert egyszerre tudtam,
hogy mi lesz az a kérdés. Mert nyomban megértettem mindent és iszonyúan
csodálkoztam, elcsodálkoztam, hogy azonnal nem jöttem rá, rögtön az elején.
Egyáltalán nem értettem, hogy hogyan történhetett.
A lány pedig mélyen lehorgasztotta a fejét, a fejével szinte érintette a
térdét, egy ideig lehajtva tartotta, azután fölegyenesedett, rám nézett,
újra mély lélegzetet vett, karját leejtette a szék támlájára, megrázta a
fejét és újra az ablak felé fordult, mintha egy kis erőt akarna meríteni
onnan.
Segíteni akartam neki, el akartam mondani, kimondani, kinyögni, kipréselni
magamból azt az egy mondatot, de egy hang se jött ki a torkomon, közben
megakadt valahol, kimondhatatlanul megrendített mindez, ami velem történt,
hogy megadatott nekem és megértem hat év múltán, a csodára való várakozás
hat végeláthatatlan hosszú éve után, melynek eljövetelében,
bekövetkezésében sohasem szűntem meg hinni, holott a napok áramlottak,
kétezer nap és éjszaka áramlott tova, kétezer éjszaka és folyók
hömpölyögtek, sok-sok folyó kígyózón-kígyózva, én pedig mentem e folyó
mentén, hol föl, hol lefele, akár a szellem, akár a szellem.
Tehát ki akartam nyögni azt a mondatot, azt a kérdést: „Akarod, hogy én
legyek az a férfi?”, de nem sikerült elvergődnöm a saját hangomig, addig az
egyetlen mondatig és kiszabadítani, a föld alól a napvilágra hozni, erre a
lány által teremtett új világra hozni, ezért némán, némára váltan,
megigézve bámultam, ő pedig a végén elfordította a fejét az ablaktól, én
pedig visszafogtam a lélegzetem és ő halkan mondta lassan és érthetően:
- Akarod, hogy te legyél az a férfi?
Ezúttal már nem fordította a szemét az ablak felé, hanem egyenesen rám
vetette, mintha pillantásával gyámolítani akarná a saját szavait, nehogy
visszaforduljanak az útról, mintegy biztatóan, hogy egyenesen a bennem
rejlő zugba siessenek, erre a kozmikus óvóhelyre, ahol azt a sugarat
őriztem, az én sugarasodó vágyamat, miszerint bekövetkezik a csoda, hogy
biztosan bekövetkezik és az ő szavai elértek oda, és hirtelen úgy éreztem,
mintha rózsaszín hó hullana rám és a torkomtól le egészen a gyomromig
valami melegség öntött el és hatalmas kemény gránitsziklák morzsolódtak
össze bennem, egészen magas hegyek és szétporlanak szelíden, lágyan,
gyengéden, hangtalanul széthullanak...
Fölkeltem a karosszékből és újra lassan feléje indultam a szemébe merülve,
ő pedig az enyémbe (és ahogyan közeledtem feléje, a lány lassan fölemelte a
fejét és az egész olyannak tetszett, mintha ezzel a pillantásával félre
akarná söpörni a levegőt előttem, hogy könnyebben haladhassak előre);
odaértem és megálltam előtte, egylépésre tőle és lassan behajlítottam a
térdem, és letérdeltem a lába elé (ő pedig a fejét lassan ahogyan én
ereszkedtem le, mélyen lehajtotta; elmondhatatlanul néztünk egymás
szemébe), és lassan fölemeltem a karomat, hogy átfogjam a lábát és
észrevettem, anélkül, hogy a szemem levettem volna róla, a szemem sarkából
láttam, amint ő is lassan fölemeli a szék két oldalán lecsüngő karját, hogy
átölelje velük az én fejemet, igen, biztosan azért, hogy átöleljen és ...
akkor vagy talán egy szempillantással később vagy egy szemvillanással a
másodperc töredéke előtt, mikor már majdnem megérintettük egymást... hangos
csattanás hallatszott.Felnyílott a szem, szinte azon minutumban a test
fekvőhelyzetből ülőhelyzetbe fordult - és szinte egy időben - a kéz az ágy
végén őrködő kés felé nyúlt.
- Csak nem azt akarja ezzel mondani, hogy mindig egyedül alszik?! - félig
kérdezte, félig állította egyszer valaki.
- Nem. Mindig az ágy fejénél levő késsel alszom - hangzott a válasz teljes
mértékben kijelentő mondattal.
A nyitott ablakon át hosszan elnyújtott gyászos süvítéssel betört a szobába
a szél. Az udvaron, az éj sötétjében kora tavaszi vihar tombolt. Mint
fölébredéskor mindig a topográfián való tűnődés következett: hol lehetek?
miféle szálláson? milyen faluban? melyik városban? milyen országban? mely
földrészen (egyszer, valaha egy furcsa álom után felötlött a gondolat:
melyik bolygón?). A szél újabb rohama megrázta az ablaktáblákat, nekiverte
a falnak, és ez a hangos csattanás fölidézte azt az elsőt, fölidézett
mindent.
Azután a lekászálódás következett az ágyról, odaballagás az ablakhoz, két
kézzel való belekapaszkodás az ablaktáblákba, hogy a szélrohamtól ne
rázkódjanak annyira, és a szem ennek az emeletnek a magasságából az
éjszakába tekintett. A száj összeszorítva. A fogak is. Annyira, hogy szinte
sajgott. Egy idő múlva:
- Akarom - bukott ki a szó halkan bele az éjszakába és a szél süvítésébe.
Rövid szünet után újra, kissé hangosabban.
- Akarom.
Egy kis ácsorgás után becsuktuk az ablakot. Afelől nem lehetett kétség,
hogy úgysem sikerül újból elaludni és a kapcsoló felé vettük az irányt.
Mégse gyújtottunk villanyt. Az ágy szélére kuporodva a kéz a cigaretta után
nyúlt a zsámolyon vagy talán nem is ott. A szájban határozottan érződött
még az előbbi két cigaretta keserű íze, amit csak az imént szívtunk el,
amikor végighallgattuk azt, amit a lány mondott. Eszünkbe jutott...
bólogattunk. Aztán újra. Még egyszer, Mert iszonytató volt elgondolni is.
Arra gondolni... ha akkor az álomban, sikerült volna megérinteni egymást,
akkor nem ébresztett volna föl a szélvihar rohamára kinyíló ablak
csattanása az éjszaka közepén. Se a csattanás, de a világ semmilyen zaja
se. Vagy ha mégis... hát vele együtt, csakis ővele együtt jött volna az
ébredés. Az ő térdét ölelve át a két karommal, az ő tenyerével az én árva
fejemen.
Gimes, Romána
<https://www.magyarulbabelben.net/works/pl-hu/Gimes%2C_Rom%C3%A1na-1928>
--------- következő rész ---------
Egy csatolt HTML állomány át lett konvertálva...
URL: <http://turul.kgk.uni-obuda.hu/pipermail/grem/attachments/20210807/4a759209/attachment.html>