<div dir="ltr"><div class="gmail-authorImg" style="margin-left:1em;margin-right:1em;margin-bottom:1em"><img src="https://www.magyarulbabelben.net/upload/image/76_image.jpg" alt="Stachura, Edward portréja"></div><div class="gmail-authorName" style="font-size:12pt;font-variant-numeric:normal;font-variant-east-asian:normal;font-variant-caps:small-caps"><a href="https://www.magyarulbabelben.net/works/pl-hu/Stachura%2C_Edward-1937" style="text-decoration-line:none"><b style=""><font color="#999999">Stachura, Edward</font></b></a><b> </b><span style="font-weight:normal;color:rgb(32,33,34);font-family:sans-serif;font-size:14px;font-variant-caps:normal">( 1937 – 1979)   41 évet élt</span></div><div><font size="4" color="#999999"><br></font></div><div><font size="4" color="#999999"><br></font></div><div><h3 style="line-height:normal;font-family:verdana,aria,sans-serif"><font size="4" color="#999999">Akarom </font></h3><div style="font-family:verdana,aria,sans-serif"><font size="4" color="#999999"><span style="font-family:Verdana">A lány a karosszékre mutatott és azt mondta:<br>- Kérlek, ülj le.<br>Leültem.<br>A fotel jobb karfája mellé húzta a széket, rátette a gyufát meg a hamutartót. Aztán a karosszékkel szemben, mintegy négy méterre egy másik széket állított, és ő maga is leült. Egy ideig szó nélkül nézett. A nézésében volt valami ahhoz hasonló, mint amikor a kikötőben állunk és a lassan a parthoz közeledő hajót nézzük, mely kissé távol van még és távcső nélkül nem lehet kivenni a parancsnoki hídnál álló utasok arcát. Valami ehhez hasonló.<br>- Gyújts rá - mondta a lány.<br>A zubbonyom zsebéből engedelmesen kivettem a cigarettásdobozt és rágyújtottam. A lány egyenes derékkal ült, hátát a széknek támasztva: a talpát és a térdét szorosan összezárta. A térdén azon a helyen, ahol véget ért a szoknyája - két összekulcsolt tenyere pihent.<br>- Mondani szeretnék neked valamit. Kérlek hallgass meg.<br>A lány elhallgatott, megint az ablakot nézte, aztán újra engem. Rágyújtottam és a látomásszerűen gomolygó cigarettafüstön keresztül figyeltem az egészet.<br>- Te férfi vagy: én pedig, amint látod, nő.<br>És elmosolyodott. Lágyan, de nem hízelgően. Nőiesen, de egyáltalán nem kacérul. Vagy talán kacéran, de nem csalárdul. És alig észrevehetően. Nagyon finoman. Én - aki igyekeztem meglátni mindent, még a legapróbb részletet is, hogy azután fölhasználhassam a durvaságnak nap nap után és minden lépésnél rám leselkedő, mindent átfogó támadásával szemben - nagy gyönyörűséget leltem ebben a mosolyban és megpróbáltam hasonlóval viszonozni.<br>- Nő vagyok - fogott bele újra a mondókájába a lány - … hogy is mondjam... hát igen, egészen normális nő vagyok<br>Ha igaz, akkor jó - gondoltam. Nagyon jó. Mert ilyenformán már ketten volnánk, két normális ember ezen az abnormális beteg világon.<br>- Amit mondok, az igaz - mondta a lány, mintha, ki tudja milyen érzékével megsejtette volna, amit az imént gondoltam. - A te dolgod, hogy mit gondolsz magadban, de hinned kell nekem. Ez nagyon fontos. Kell, hogy higgyél nekem.<br>Bólintottam.<br>- Normális nő vagyok - szögezte le a lány -, de egy idő óta, vagyis hosszabb ideje már nincs az életemben egyetlen férfi se. Igazán akadna, ne haragudj meg a szóért, de én nem akarom. Nemcsak azért, és ezt is meg szeretném mondani neked, mert számomra undorító ez a játék, ez az egész alakoskodás, félrevezetés, lopakodás...<br>Ezek a csöpögő szavak és csöpögő pillantások - fűztem hozzá gondolatban.<br>- Mikor azt látom - folytatta a lány -, hogyan csinálják a többiek, férfiak és nők egyaránt, ha néha véletlenül tanúja vagyok esetleg tárgya, nem is tudom... a legszívesebben az asztal alá bújnék vagy kámforrá változnék, csak ne kelljen végignéznem. Időnként pedig... ki kell mennem a fürdőszobába, mert rosszul leszek. Hányinger fog el.<br>Döbbenetes - gondoltam. Talán először találkoztam az életben olyan emberrel, aki ugyanúgy vélekedik erről, mint én. Döbbenetes.<br>- Te nem lopakodsz... Először azt hittem, hogy szerelmes vagy talán, de aztán arra gondoltam, hogy nem, dehogyis, mert ha az volnál, vagyis ha szerelmes lennél, ez rá volna írva az arcodra, beleégetve a szemedbe, belevésve a mozdulataidba, az egész magatartásodba és én rögtön észrevettem volna, és nem is merném elmondani neked azt, amit most elmondok, előhozakodni azzal, amivel előhozakodom. Amit talán sikerül elmondanom neked.<br>Milyen szépen beszél ez a lány – gondoltam. Ha szerelmes lennél - azt mondta - akkor látni lehetne rajtad - mondta. Hajdan azon törtem a fejem, hajdanában vagyis évszázadokkal ezelőtt, amikor egyszer szerelmes voltam életemben, hogyan lehetséges, hogy a másik nemű egyáltalán nem látja meg rajtam, nem olvassa le az arcomról, a szememből, az egész viselkedésemből, hogy én most szerelmes vagyok, ami pedig azt a dolgot illeti, hát szó se lehet róla, hiszen ez világos. Pedig lám, mintha nem látná az a másik nemű, megkezdődik nem is egyszer az egész játék, ezek a hírhedt untig elnyűtt cselfogások, ez a szemforgatás, a mély-dekoltázs-villogtatás, a csípőriszálás meg a többi. Vagy talán nagyon is jól tudja az a másik nemű, kiolvasta az arcomból és a szavaimból, ami a szívemben megy végbe, és éppen ettől jött még jobban tűzbe. Begerjedt, ahogyan mondani szokták. Vagy talán zavarja, dühíti. Sérti a dolog. Meglehet. Nagyon is lehetséges. Nagyon lehet, hogy biztosan így van. Mert most már nem is arra ment a játék, hogy egy éjszakai órára, vagy egy nappali órára, vagy ki tudja hány nappali vagy éjszakai órára meghódítsák a férfit, partnert szerezzenek, egy hímet. Ebben az esetben jóval többről van már szó: saját fajtája ismeretlen, konkurrens példányának a megsemmisítéséről, vagyis annak a másik asszonynak legyőzéséről, akit az a férfi szeretni merészel, ráadásul úgy, hogy ezt a szerelmet nem is rejti véka alá. Arra vetemedik, hogy egy másik nőt hordozzon az arcán, szemtől szembe azzal, aki kétségtelenül önmagát tartja a legelső nőnek, bizonyos értelemben az egyetlennek.<br>- Mondhatom tovább? - kérdezte a lány.<br>Fölemeltem lehajtott fejemet és kissé csodálkozva néztem rá, amolyan kérdő „talán történt valami” képpel.<br>- Nem. Semmi se történt - mondta a lány. - Csak láttam, hogy elgondolkoztál egy kicsit és nem akartalak zavarni.<br>Ez a lány egyre hihetetlenebb - gondoltam. Hogy lehet benne ennyi tapintat? Nem lehet könnyű a dolga. Ebben az életben, ebben a világban.<br>- Tehát ne haragudj rám a szóért, igazán sok férfi akadna az életemben. Egy nő, ha csak nem bánt el vele igen mostohán a sors, ha egy kicsit is csinos, különösebb fáradság nélkül minden férfit megszerezhet...<br>- Majdnem mindegyiket - helyesbítettem gondolatban.<br>- ... majdnem mindegyiket - mondta a lány hangosan. - Velem hála istennek nem bánt mostohán a sors... valamelyest csinos vagyok... bár... nem tudom, hogy tetszem-e neked...<br>Mélyen leszívtam az utolsó slukkot és ebbe a füstfelhőbe burkolódzva, melyet nyitott szájjal fújtam ki, egészen lassan először hátra, aztán lefelé és könnyedén előrehajtottam a fejem, vagyis egyetértésem jeléül. Egy pillanat múlva fölemeltem. A lány valahogy olyan meghatóan elmosolyodott és ezúttal ő hajtotta le a fejét, ugyanilyen lassan és jó ideig lehorgasztva tartotta (a haja vörös volt, olyan árnyalatú, amilyen csak álmunkban szokott lenni a nők haja). Arra gondoltam, szüksége volt erre az én néma, igenlő válaszomra, az ő mellesleg odavetett kérdésére, sőt egyenesen elengedhetetlen volt, hogy folytatni tudja azt, amit elkezdett. De nem értettem, miért éppen nekem mondja el ezt. Még az is eszembe jutott, ha nem válaszoltam volna neki, ha hiányzott volna az én néma válaszom, akkor másképpen folytatta volna. Más szavak hangzottak volna el a szájából. Nem azok -még nem tudom, hogy milyenek - amik most az ajkára tolulnak.<br>- Igen, lehetne - kezdte újra.<br>És ismét elhallgatott egy pillanatra, azután egy szempillantás múlva újfa folytatta:<br>- De nem akarom. Mert tudod még ennél a játéknál is jobban viszolygok a többes számtól. A pluralitástól. Fizikailag és nem csak fizikailag. Én nem vagyok több nő. Én csak egy nő vagyok és egy nő is akarok maradni. És nem akarok több férfit. Egyet akarok. Szeretnék. Gyakran, ha a barátnőimmel beszélgetünk úgy mindenről általában, de erről is egy keveset, azt szokták mondani: ,,Roppant fontos az egészséges szemlélet.” Az egészséges szemlélet szerintük az, ha az ember minden férfival lefekszik, aki tetszik, jóképű vagy kedves, illetve valamivel imponál nekik, mondjuk gyors hajtással vagy gavalléros bőkezűségével, esetleg gitározással vagy más efféle. Ha ez egészséges szemlélet, akkor az enyém beteges. De én nem hiszem, hogy az én szemléletemben volna a hiba. Nem tudok, de ha tudnék, akkor se akarok több férfival lefeküdni, egy másodikkal, harmadikkal, ötödikkel. Eggyel szeretnék. De még táncolni se szívesen táncolok többel. Nem akarok több férfitesthez simulni. Nem tudom, hogy neked erről mi a véleményed, de én nem nagy különbséget látok aközött, hogy az ember egy férfival együtt táncol vagy együtt hál. Talán mások nem így látják ezt a dolgot, nem ilyen drasztikusan, ahogy egy barátnőm mondaná, de én így látom és megmondom neked is, mert meg akarom mondani. Hogy megismerj. Bár én rólad az igazat megvallva, nem tudok semmit. Másodszor látlak az életben, és mindazt, amit terólad gondolok, csak úgy elképzeltem magamban.<br>Furcsa, hogy amikor először találkoztunk - azt gondoltam magamban: Hol is találkoztunk már? És sehogy se jutott az eszembe.<br>- Először csak futólag láttalak. Te biztosan azt se tudod, hogy hol és mikor. Furcsa történet, olyan gyönyörűségesen furcsa, majd elmesélem egyszer talán.<br>A lány elhallgatott, az ablakra nézett, aztán újra rám.<br>- Igen, mindent, amit terólad gondolok, csak úgy elképzeltem magamban. Persze abban, hogy elképzeljelek, segítségemre voltak mások is. Segítségemre voltak azzal is, hogy nem valami hízelgően nyilatkoztak rólad vagy talán elítélően. Vagy egyenesen ellenségesen. És éppen ennek örültem a legjobban. Mert ha jót mondanak rólad, attól elszomorodtam volna. Igazán. Mert én ismerem őket egy kevéssé, mindenesetre ahhoz eléggé, hogy tudjam, ezek az emberek nem mondhatnak jót rólad. Ha te valóban olyan vagy, amilyennek elképzeltelek, akkor ők csak rosszat mondhatnak rólad. Hát így is történt és ez így van rendjén. Rólam is mindenféle felháborító történetet meséltek csak azért, mert némely dologról más volt a véleményem. De hagyjuk ezt. Ez mind butaság, te jobban tudod, mint én.<br>A lány elhallgatott és újra az ablakot nézte. A dobozból kivettem a cigarettát, rágyújtottam és arra gondoltam: honnan ismeri ez a lány mindezeket a dolgokat: kicsiket és nagyokat egyaránt? És egyáltalán kicsoda? Vajon mikor és hol találkoztunk, ahogy ő mondta futólag? Valami álomban?<br>- Szeretem nézni, ahogyan cigarettázol - mondja. - A füst finoman elföd és mégis reálisabb vagy nekem, mint máskor, jobban mondva: kevésbé irreális.<br>Egyáltalán nem tudtam, hogyan viselkedjem e szavak hallatán és megpróbáltam valahogy elmosolyodni.<br>- Tudod annak az egyetlen férfinak egyszerűen a világon a legtermészetesebben - mint valami névnapi vagy születésnapi ajándékot - oda szeretném adni az egész életemet. Fenntartás nélkül. Szeretnék vele mindig együtt lenni és vele utazni és várni rá, ha nem tud magával vinni az útra. Szeretném tisztán tartani neki a házat és az ő kedvéért télire kompótot, lekvárt főzni, gombát és uborkát eltenni, sóskát, paradicsomot üvegbe rakni, káposztát savanyítani és egyéb nyalánkságokat. Szeretnék neki jó hosszú meleg sálat s meleg pulóvert, meleg kesztyűt és meleg sapkát és nagyon meleg zoknit kötni vagy horgolni és egyáltalán mindent. Mindent a világon. Aztán ki tudja... talán holnap kihuny a Nap, hiszen lehet. Vagy eltakarja előlünk valami szörnyű iszonyatos gombafelhő... Mert hiszen lehetséges. Milyen döbbenetesen beszél ez a lány - gondoltam. Hogyan menekült meg és maradt fönn ezen a világon ilyen ódivatú gondolkodással, olyan emberek közt, akik - mivel maguk képtelenek ennyire erősen, ennyire tisztán szeretni - mindent elkövetnek, hogy az ilyen szerelmet megalázzák, leigázzák, meggyalázzák, sárba tiporják, megsemmisítsék, meggyilkolják (mert az egyformaságot bosszantja a különbözőség). És a gyilkos pusztító cél érdekében speciális szokásokat, speciális filozófiát, speciális művészetet, speciálisan specialista művészeket alakítottak ki, ezt az egész speciális világot. No igen, igen holnap kihunyhat a Nap vagy eltakarja előlünk valami szörnyű iszonyatos gombafelhő. Mindörökre, holnap, holnapután, mindörökre, megeshet.<br>- És tudod - folytatta a lány - talán ez neked természetes, de én mégis el szeretném mondani, egyenesen kimondani, hogy én igenis a hűséget választom, az abszolút hűséget...<br>A szabad madár a világ leghűségesebb teremtménye - mondtam magamnak gondolatban. De nemigen tudtam, miért ötlött fel bennem hirtelen ez a mondat és azt se, mit is jelent valójában - egész terjedelmében, teljes szárnyalásában.<br>- … És ahhoz az egy férfihoz persze abszolút hűséges volnék. És ilyen módon, azt hiszem ezen az egyetlen módon lehetnék hű önmagamhoz is. Olyan volnék, amilyen lenni szeretnék és amilyen valójában vagyok. Én tudom. Én érzem. Az a férfi segítene nekem, hogy ilyen legyek és nem más, és én is igyekeznék neki mindenben segíteni. Iszonyúan nehéz erről beszélni és iszonyúan otromba dolog. Vagyis nem szabadna bizonygatni, mert éppen ettől lesz gyanús a dolog.<br>Elhallgatott, mély lélegzetet vett és újra az ablakot nézte, mintha ezzel lehetővé akarná tenni nekem, hogy fejtegetése minden hulláma után megpihenjek és mintha önmaga is onnan az ablakból vagy az ablak mögül merítene erőt. Ő az ablakra nézett, én pedig őrá, elnéztem a profilját és magamban azt gondoltam: a szívemmel nem tehetem, mert csak egy szívem volt valaha, az is iszonyúan eltörött, ízzé-porrá zúzódott és nem sikerült összeragasztani a korsó cserepeit, se a könnyekkel - ezzel a fehér ragasztóval, se a vérrel - a piros ragasztószerrel, ezért nekem nincsen szívem, egyszerűen nincs, tehát a szívemmel nem tudnám szeretni, de ilyen lányt meg tudnék szeretni MEGFESZÍTETT AKARATTAL MEGFESZÍTETT AKARATTAL igenis meg tudnám szeretni. Az én szabad akaratom legelső tiszta és nagy és szabad szerelmével. Hogyan került ide ez a lány alig egy karnyújtásnyira, ő aki olyan, mintha valami elmondhatatlan hasogató vágy hívta volna életre, nem a szívé, nem is tudom talán... a léleké. Az én vágyam.<br>A lány elfordította a szemét az ablaktól és rám nézett. De tovább is hallgatott. Nézett. Pillantásában újra fölfedeztem azt, amit az elején láttam meg benne, amikor beszélni kezdett, mintha a kikötőben állnánk és lassan a felénk közeledő hajót néznénk, de az nagyon messze van és sóvárgó puszta szemünkkel a távcső segítsége nélkül, még nem tudjuk kivenni a parancsnoki hídnál állók arcát. Én is hallgattam, akárcsak ő. Hirtelen rádöbbentem, hogy egész idő alatt nem szóltam egy szót se.<br>- Most fölteszek neked egy kérdést - szólalt meg váratlanul. - Azután már nem mondok semmit.<br>És én akkor éreztem, ahogyan végigfut a hideg a nyakamon, mint az áram és rögtön utána - mint szakadó eső a villámlás után - egy izzadságcsöpp végigcsurgott a nyakamon, aztán le végig a hátamon. Mert egyszerre tudtam, hogy mi lesz az a kérdés. Mert nyomban megértettem mindent és iszonyúan csodálkoztam, elcsodálkoztam, hogy azonnal nem jöttem rá, rögtön az elején. Egyáltalán nem értettem, hogy hogyan történhetett.<br>A lány pedig mélyen lehorgasztotta a fejét, a fejével szinte érintette a térdét, egy ideig lehajtva tartotta, azután fölegyenesedett, rám nézett, újra mély lélegzetet vett, karját leejtette a szék támlájára, megrázta a fejét és újra az ablak felé fordult, mintha egy kis erőt akarna meríteni onnan.<br>Segíteni akartam neki, el akartam mondani, kimondani, kinyögni, kipréselni magamból azt az egy mondatot, de egy hang se jött ki a torkomon, közben megakadt valahol, kimondhatatlanul megrendített mindez, ami velem történt, hogy megadatott nekem és megértem hat év múltán, a csodára való várakozás hat végeláthatatlan hosszú éve után, melynek eljövetelében, bekövetkezésében sohasem szűntem meg hinni, holott a napok áramlottak, kétezer nap és éjszaka áramlott tova, kétezer éjszaka és folyók hömpölyögtek, sok-sok folyó kígyózón-kígyózva, én pedig mentem e folyó mentén, hol föl, hol lefele, akár a szellem, akár a szellem.<br>Tehát ki akartam nyögni azt a mondatot, azt a kérdést: „Akarod, hogy én legyek az a férfi?”, de nem sikerült elvergődnöm a saját hangomig, addig az egyetlen mondatig és kiszabadítani, a föld alól a napvilágra hozni, erre a lány által teremtett új világra hozni, ezért némán, némára váltan, megigézve bámultam, ő pedig a végén elfordította a fejét az ablaktól, én pedig visszafogtam a lélegzetem és ő halkan mondta lassan és érthetően:<br>- Akarod, hogy te legyél az a férfi?<br>Ezúttal már nem fordította a szemét az ablak felé, hanem egyenesen rám vetette, mintha pillantásával gyámolítani akarná a saját szavait, nehogy visszaforduljanak az útról, mintegy biztatóan, hogy egyenesen a bennem rejlő zugba siessenek, erre a kozmikus óvóhelyre, ahol azt a sugarat őriztem, az én sugarasodó vágyamat, miszerint bekövetkezik a csoda, hogy biztosan bekövetkezik és az ő szavai elértek oda, és hirtelen úgy éreztem, mintha rózsaszín hó hullana rám és a torkomtól le egészen a gyomromig valami melegség öntött el és hatalmas kemény gránitsziklák morzsolódtak össze bennem, egészen magas hegyek és szétporlanak szelíden, lágyan, gyengéden, hangtalanul széthullanak...<br>Fölkeltem a karosszékből és újra lassan feléje indultam a szemébe merülve, ő pedig az enyémbe (és ahogyan közeledtem feléje, a lány lassan fölemelte a fejét és az egész olyannak tetszett, mintha ezzel a pillantásával félre akarná söpörni a levegőt előttem, hogy könnyebben haladhassak előre); odaértem és megálltam előtte, egylépésre tőle és lassan behajlítottam a térdem, és letérdeltem a lába elé (ő pedig a fejét lassan ahogyan én ereszkedtem le, mélyen lehajtotta; elmondhatatlanul néztünk egymás szemébe), és lassan fölemeltem a karomat, hogy átfogjam a lábát és észrevettem, anélkül, hogy a szemem levettem volna róla, a szemem sarkából láttam, amint ő is lassan fölemeli a szék két oldalán lecsüngő karját, hogy átölelje velük az én fejemet, igen, biztosan azért, hogy átöleljen és ... akkor vagy talán egy szempillantással később vagy egy szemvillanással a másodperc töredéke előtt, mikor már majdnem megérintettük egymást... hangos csattanás hallatszott.</span><span style="font-family:Verdana">Felnyílott a szem, szinte azon minutumban a test fekvőhelyzetből ülőhelyzetbe fordult - és szinte egy időben - a kéz az ágy végén őrködő kés felé nyúlt.<br>- Csak nem azt akarja ezzel mondani, hogy mindig egyedül alszik?! - félig kérdezte, félig állította egyszer valaki.<br>- Nem. Mindig az ágy fejénél levő késsel alszom - hangzott a válasz teljes mértékben kijelentő mondattal.<br>A nyitott ablakon át hosszan elnyújtott gyászos süvítéssel betört a szobába a szél. Az udvaron, az éj sötétjében kora tavaszi vihar tombolt. Mint fölébredéskor mindig a topográfián való tűnődés következett: hol lehetek? miféle szálláson? milyen faluban? melyik városban? milyen országban? mely földrészen (egyszer, valaha egy furcsa álom után felötlött a gondolat: melyik bolygón?). A szél újabb rohama megrázta az ablaktáblákat, nekiverte a falnak, és ez a hangos csattanás fölidézte azt az elsőt, fölidézett mindent.<br>Azután a lekászálódás következett az ágyról, odaballagás az ablakhoz, két kézzel való belekapaszkodás az ablaktáblákba, hogy a szélrohamtól ne rázkódjanak annyira, és a szem ennek az emeletnek a magasságából az éjszakába tekintett. A száj összeszorítva. A fogak is. Annyira, hogy szinte sajgott. Egy idő múlva:<br>- Akarom - bukott ki a szó halkan bele az éjszakába és a szél süvítésébe.<br>Rövid szünet után újra, kissé hangosabban.<br>- Akarom.<br>Egy kis ácsorgás után becsuktuk az ablakot. Afelől nem lehetett kétség, hogy úgysem sikerül újból elaludni és a kapcsoló felé vettük az irányt. Mégse gyújtottunk villanyt. Az ágy szélére kuporodva a kéz a cigaretta után nyúlt a zsámolyon vagy talán nem is ott. A szájban határozottan érződött még az előbbi két cigaretta keserű íze, amit csak az imént szívtunk el, amikor végighallgattuk azt, amit a lány mondott. Eszünkbe jutott... bólogattunk. Aztán újra. Még egyszer, Mert iszonytató volt elgondolni is. Arra gondolni... ha akkor az álomban, sikerült volna megérinteni egymást, akkor nem ébresztett volna föl a szélvihar rohamára kinyíló ablak csattanása az éjszaka közepén. Se a csattanás, de a világ semmilyen zaja se. Vagy ha mégis... hát vele együtt, csakis ővele együtt jött volna az ébredés. Az ő térdét ölelve át a két karommal, az ő tenyerével az én árva fejemen. </span><span style="font-family:Verdana"> </span></font></div><div id="gmail-translator" style="font-style:italic;padding-left:2em;padding-top:0.5em;font-family:verdana,aria,sans-serif"><a href="https://www.magyarulbabelben.net/works/pl-hu/Gimes%2C_Rom%C3%A1na-1928" style="text-decoration-line:none"><font size="4" style="" color="#999999">Gimes, Romána</font></a></div></div></div>