[Grem] Az identitáspolitika patológiája

[KEA]

Az identitáspolitika patológiája

Szemlélek Értékmagazin, 2019.01.04. -- Bolyki László
https://szemlelek.blog.hu/2019/01/04/az_identitaspolitika_patologiaja


Jelenleg ott tartunk, hogy a szabadság nevében már nem elég, hogy bárki 
kilóghat a sorból, hanem a haladás nevében be kell tiltani minden sort, 
mivel az sérti az abból kilógók érzékenységét.


Az utóbbi időkben parázs társadalmi vitáknak lehetünk szemtanúi, midőn a 
lélegzetelállító hatékonysággal munkálkodó LMBTQ+ lobbi, valamint a 
genderelméletet a közbeszéd homlokterébe navigáló úgynevezett 
identitáspolitika egyre több gyakorlati sikert ér el a nyugati 
társadalmi normák átformálása területén. Ezúttal nem bánom, hogy kis 
hazánkba minden társadalmi jelenség, változás, hóbort némi késéssel 
érkezik a kies Nyugatról, mert így talán van időnk és lehetőségünk 
fölkészülni, gondolkodni és józan párbeszédeket folytatni a témában. 
Elég, ha az amerikai társadalmat évek óta lázban tartó "öltöző-vitára" 
gondolunk, ami az Obama-adminisztráció utolsó éveinek központi témájává 
vált. E vita arról szól, vajon használhatja-e egy férfi a női öltözőt, 
amennyiben női identitással rendelkezik (és ugyanez fordítva, egy nő a 
férfi öltözőt), valamint, hogy a felelős hatóságok kötelesek-e egy 
harmadik (semleges nemű) jellel ellátott toalettet is kialakítani a 
férfi-női mosdók mellett. A hagyományos, progressziómentes gondolkodás 
szerint az öltöző használatának kizárólagos feltétele az ember biológiai 
neme, amiben ha esetleg elbizonytalanodna is valaki (lásd: "Azt se’ 
tudja, hogy fiú-e vagy lány!"), bármikor ellenőrizheti, hiszen a 
bizonyítékok egyértelműek és "kéznél vannak". A progresszív 
identitáspolitikán keresztül komoly társadalmi befolyásra szert tevő 
gender ideológia azonban ezt megkérdőjelezi, midőn elkülöníti egymástól 
a biológiai nem és a társadalmi nem fogalmát.

Komoly vita folyik már a tekintetben is, hogy az, amit "gender 
tudományoknak" szokás nevezni, egyáltalán megfelel-e a tudományosság 
alapvető kritériumainak, vagy inkább egy erős politikai hátszéltől 
vezérelt ideológiának kellene tekinteni. Ezúttal ne menjünk bele 
akadémikus vitákba, csak vizsgáljuk meg azt, hogy e "tudományos elmélet" 
miképpen válik mindennapi valósággá azokban az országokban, melyekben 
politikai dimenziókba emelték, és ezáltal társadalmi szinten alkalmazták 
azt! Vegyünk néhány példát a 2010-es évek bőséges terméséből:

      2017-től a londoni metró utastájékoztatói többé nem kezdődhetnek 
úgy, hogy “Ladies and gentlemen!”, mivel ez a megszólítás a "tegnap mára 
már meghaladott világát idézi" (copyright Sadiq Khan, London 
polgármestere), hiszen "kirekesztő, elavult és sértő".

     2011 januárjában az amerikai külügyminisztérium bejelentette, hogy 
az útleveleken lecserélik az "édesanya" és "édesapa" kifejezéseket, 
helyettük semlegesnek minősített megjelölést kell majd használni, tehát 
az "egyes és kettes számú szülő" fog szerepelni a hivatalos dokumentumokban.
     A svéd evangélikus egyház 2017 novemberében olyan módon változtatta 
meg saját egyházi szabályzatát, hogy a továbbiakban ne lehessen hímnemű 
lényként utalni Istenre, sem személyes névmás használata által, sem úgy, 
hogy Atyának nevezik őt. Ennek nyomán például a "Mi Atyánk" is "Mi 
szülőnk"-re változik.

     Jordan Petersont, a világhírű kanadai pszichológus professzort ki 
akarták rúgatni a hallgatói, mert nem volt hajlandó a maguk által 
választott identitásuk szerint megszólítani őket. Ez konkrétan azt 
jelenti, hogy ha például egy John nevű férfi hallgató megkövetelte tőle, 
hogy "her majesty"-nek, azaz "őfelsége, a királynő"-nek szólítsa, 
tekintettel arra, hogy a John nevű fiatalember éppenséggel királynő 
identitással rendelkezett, akkor ő ezt elutasította.

Ezekben a történetekben az a közös, hogy hivatalos szervek (hatóságok, 
egyházak, oktatási intézmények) arra kötelezik a többségi társadalmat, 
hogy a nemi szerepeket a továbbiakban kizárólag a genderelmélet által 
meghonosított társadalmi nem fogalmán keresztül értelmezze, mégpedig 
azon törpe kisebbség kedvéért, akiknek a nemi identitása nem egyezik meg 
a biológiai nemükkel. Tehát ha a londoni metrón éppen 120 ladies és 113 
gentlemen utazik, de utazik még 2 olyan személy is, akik nem tartják 
magukat egyiknek sem, akkor az ő kedvükért nem fogják bemondani, hogy 
"hölgyeim és uraim", nehogy traumatizálódjanak utazás közben. Az 
útlevelekben pedig, ugyanilyen alapon, azok kedvéért cserélik ki az 
"apa" és "anya" szavakat egyes és kettes számú szülőre, akik egyszerre 
rendelkeznek édesanya identitással, valamint férfi nemi szervekkel, 
esetleg fordítva.

     Aki pedig ezzel nem kíván egyetérteni, vagy éppen abszurdnak 
tartja, azt intoleránsnak, kirekesztőnek, esetleg szexistának nevezik.

Tudom, hogy léteznek embertársaim, akik nem tudnak azonosulni azzal a 
testtel, azzal a nemmel, amelybe beleszülettek, és azzal is tisztában 
vagyok, hogy ez rengeteg szenvedést és nehézséget okoz számukra. Annak 
ellenére, hogy én magam nem értek egyet a jelenkori megoldási kísérletek 
többségével, örülök, hogy olyan társadalomban élhetünk, ahol az 
érintettek nem az én véleményemet kérdezik, hanem saját maguk dönthetik 
el, hogy miképpen viszonyulnak saját identitásukhoz. Tehát ha úgy 
kívánják, fölvállalhatják a maguk választotta identitást, sőt, ha 
akarják, akár át is műttethetik magukat olyanra, amilyenre csak akarják. 
De miért nem elegendő, ha a társadalom teljes szabadságot biztosít 
minden polgárának ahhoz, hogy megélje, ha nemi identitása eltér a 
többségétől? Miért kéne egy kisebbség kedvéért lebontani a többség által 
elfogadott évszázados, sőt, évezredes kulturális mintákat, archetipikus 
mélységekben gyökerező társadalmi normákat és irányelveket?

Jelenleg ott tartunk, hogy a szabadság nevében már nem elég, hogy bárki 
kilóghat a sorból, hanem a haladás nevében be kell tiltani minden sort, 
mivel az sérti az abból kilógók érzékenységét. Ma már nem az a lényeg, 
hogy aki nem lép egyszerre, az is kapjon rétest estére, hanem hogy 
mindenféle egyszerre lépés üldözendő, minthogy súlyosan traumatizálja 
azokat, akik nem kívánnak egyszerre lépni, mégis kérnek rétest estére. 
Így jutottunk el odáig, hogy nem pusztán kívánatos és jó dolog másnak 
lenni, hanem hogy ciki, sőt, szigorúan tilos nem-másnak lenni.

Avagy miután a közintézmények főbejáratait (nagyon helyesen) 
akadálymentesítettük a mozgáskorlátozott embertársainkra való 
tekintettel, és a lépcsők mellé kerekesszékes közlekedésre alkalmas 
rámpákat építettünk, tényleg szükséges a lépcsőket ledózerolni? A 
kerekesszékes embertársaink valóban traumatizálódnak a lépcsők 
látványától, amelyek arra emlékeztetik őket, hogy vannak, akiknek két 
egészséges lábuk van? Sőt, ha továbbvisszük a párhuzamot, akkor az 
identitáspolitika ideológiai harcosai szerint nem csak a posta, az 
okmányiroda és a városháza lépcsőit kell ledózerolni, hanem a Nemzeti 
Múzeum, az Akropolisz, a Szent Péter-bazilika lépcsőit is, de még a 
Genezis könyvében szereplő Jákób lajtorjáját is át kell nevezni, hogy az 
ősi szöveg ne legyen kirekesztő.

     A progresszív identitáspolitika ugyanis pontosan úgy viselkedik, 
ahogy minden totalitárius rendszer tette ezt a múltban: nem pusztán a 
jelent akarja uralni és a jövőt meghatározni, de a múltat is a maga 
képére akarja formálni. Ha lehet, a múltat retusálni kell, átírni, 
betiltani, de a legjobb végképp eltörölni.

Ezért kell átírni évszázadok óta élő, generációk sokasága által 
megőrzött hagyományokat, apáról fiúra szálló tradíciókat (egyébként 
pfujj, ez is szexista volt!), az emberiség kollektív tudattalanjának 
kincseit őrző meséket, ikonikus irodalmi alkotásokat, vagy akár a 
Szentírás szövegét is, amennyiben nem gendersemlegesek, vagy nem 
felelnek meg a PC (politikai korrektség) követelményeinek.

Az önfelszámoló identitás

A progresszív identitáspolitika igyekszik erősnek, modernnek, 
toleránsnak és érzékenynek bemutatni az általa preferált értékrendet, 
pedig ennek éppen az ellenkezője igaz. E divatos ideológia és annak 
társadalmi leképeződései első ránézésre a toleranciáról, elfogadásról és 
a feltétel nélküli szeretetről szólnak. Aki egyetért vele, lájkolja, 
posztolja, osztja, az jó fej, haladó, szivárványos, modern és toleráns, 
aki nem, az viszont maradi, intoleráns, bigott, barnainges, erőszakos, 
kirekesztő, esetleg fasiszta. A haladó identitáspolitika által 
érzékenyített lélek ugyanis beteges, gyenge, ugyanakkor erőszakos és 
önpusztító.

Az erős identitás valójában nem sérül, amikor szembetalálkozik az övétől 
eltérő identitással, ahogy az erős értékrenddel bíró lélek sem 
traumatizálódik, amikor szembekerül az övétől eltérő értékválasztással. 
Vegyünk egy példát! A mi gyermekeink megszokták, hogy a családi asztal 
körül ülve, étkezés előtt imádkozunk. Ám azt is tudják, hogy az oviban 
és a suliban ez nem szokás, tehát ebből a szempontból mi egy kisebbséget 
képviselünk. Vajon miért nem jut eszembe bemenni az oviba és kötelezővé 
tenni mindenki számára, hogy asztali áldást mondjanak étkezés előtt? 
Vagy hogy az összes gyerek várja meg, amíg az én gyermekem elmondja az 
asztali áldást, és csak azután hozzálátni az étkezéshez? Nem, a 
gyermekem nem fog traumatizálódni az óvodában amiatt, hogy az intézmény 
nem kíván alkalmazkodni az ő kisebbségi szokásához, én pedig nem kívánom 
megváltoztatni az óvoda szokásrendjét a saját kisebbségi létem lelki 
békéje miatt. Ugyanezen okok miatt nevezhető teljes nonszensznek az a 
progresszív gyakorlat, mely során bizonyos országokban beszüntetik a 
karácsonyi vásárokat, betiltják az adventi betlehemeseket, lebontják az 
évszázadok óta épített utcai kőkereszteket, megszüntetik a húsvéti 
körmeneteket, megváltoztatnak karácsonyi énekeket, mondván, mindezek 
sértik a muszlim kisebbség érzékenységét. Ez nem igaz. A muszlim 
kisebbségnek ugyanis nagyon is erős identitástudata van, és pontosan 
tudják (a saját otthonaikban kőkeményen meg is követelik), hogy aki 
vendég, az alkalmazkodik azokhoz, aki otthon van (más kérdés, hogy 
nagyon sokan egyszerűen nem akarnak alkalmazkodni, ám ennek semmi köze 
az érzékenységhez és a traumákhoz).

     Amikor muszlim országokban turnézom, nem sérti az érzékenységemet 
az, hogy ott muszlim mecsetek, szokások és jelképek vannak előtérben, 
sőt, gyönyörködöm azok szépségében, miközben megtartom és egy pillanatig 
sem érzem fenyegetve a saját keresztény értékrendemet. Ez így van rendjén!

A “safe space” mérhetetlen infantilitása

Éppen az imént emlegetett Jordan Peterson fejtette ki, hogy az identitás 
nem pusztán az ember szubjektív érzékelésétől függ. Illetve 2 és 4 éves 
korunk közt még valamennyire természetesnek mondható, hogy elvárjuk a 
környezetünktől, hogy úgy tekintsen ránk, aminek önmagunkat gondoljuk: 
királynak, Ronaldónak, dinoszaurusznak, Singer varrógépnek, tarajos 
sünnek vagy Winnetounak. A személyiség egészséges fejlődésének egyik 
legfontosabb és legérzékenyebb processzusa éppen abban áll, ahogy a 
magunkról alkotott képünk organikus kölcsönhatásba lép azokkal a 
visszajelzésekkel, melyeket a környezetünk ad számunkra. Ennek 
belátásához bőven elegendő a józan paraszti ész, hiszen hiába érzem 
magam Ronaldónak, ha a grundon állandóan a kapuba állítanak a srácok, 
Alain Delonnak, ha egy kislány sem jön el velem randira, Albert 
Einsteinnek, ha minden dolgozatom kettes. Ha a visszajelzéseket nem 
vesszük figyelembe, akkor elszakadunk a valóságtól, és egy beteges, 
rögeszmés, infantilis, nárcisztikus személyiség válhat belőlünk.

Képzeljük el, hogy én, aki egy általános iskolai harmadikos kisfiú 
vagyok, valóban elhiszem magamról, hogy én vagyok Alain Delon 
reinkarnációja, az iskola legmenőbb arca, akiért nemhogy az osztály 
legszebb leánykái, de még a nyolcadikos lányok is megőrülnek, és akkor 
még nem is beszéltünk Edit néniről, a csinos és fiatal tornatanárnőről. 
Ekkor – ahelyett, hogy kipróbálnám, vajon hogyan működik "terepen" ez az 
alsó tagozatos, hátulgombolós Alain Delonka – a diákönkormányzat 
hathatós segítségével elérem, hogy az egész iskola kötelező módon Delon 
úrnak szólítson, megtiltanám, hogy bárki kételkedni merészeljen 
alaindelonságomban, továbbá – nehogy megsérüljön érzékeny énképem – 
alapvető személyiségi jogként kötelezővé tenném, hogy velem randizzanak 
a legszebb lányok. Meg persze Edit néni.

Ha mindezt elképzeltük, akkor már meg is van, hogy mit jelent a haladó 
körökben használt "safe space" kifejezés. A safe space az a hely, amely 
biztosítja számomra, hogy soha senki ne kérdőjelezze meg a szubjektív 
ön-érzékelésem érvényességét, ezáltal biztosítva azt, hogy a gyerekes 
énképem ne legyen kénytelen kölcsönhatásba lépni a valósággal.

Mit is jelent ez hosszú távon? Azt, hogy egy infantilis, küzdeni 
képtelen, narcisztikus társaság fogja ráerőszakolni a maga beteg 
világképét a többségi társadalomra. Amit pedig modern, progresszív 
társadalmi fejlődésként artikulálnak, az valójában egy patologikus 
pszichés működés társadalmi normává emelése.

Út a tejes káoszba

Mindezek gyakorlati következményeképpen most ott tartunk, hogy 
amennyiben valaki transzneműként él, akkor a körülötte élő társadalom 
nem pusztán elfogadni köteles ezt, hanem köteles a választott neme 
szerinti jogokat biztosítani számára. Tehát egy női identitással élő 
férfi elindulhat női sportversenyeken, bemehet a női mosdóba, vagy a 
zuhanyzóba, elvárhatja, hogy nőként szólítsák meg, hogy ne hangozzék el 
a metróban, hogy "Hölgyeim és uraim". A haladó gondolkodás mindezt 
óriási társadalmi fejlődésként éli meg és ünnepli, mert kizárólag a 
kisebbség jogai felől közelíti meg a kérdést.

Pedig ezzel a szemléletmóddal az a legnagyobb probléma, hogy – bár már 
az iménti példák is rengeteg morális kérdést vetnek fel – egy határtalan 
és beláthatatlan következményekkel járó társadalmi káoszra nyit kaput.

Az identitáspolitika ugyanis nem fog megállni a nemek kérdésénél, mert 
nem is teheti! Ha az vagyok, akinek-aminek érzem magam, akkor az nem 
vonatkozhat kizárólag a nememre!

Ha én transzkorúnak érzem magam, ami azt jelenti, hogy 45 éves férfi 
létemre egy 8 éves kislánynak érzem magam, akkor jár nekem 
gyermekfelügyelet? És vajon öltözhetek az uszoda női öltözőjében? És az 
ugrálóvárba bemehetek, ahol ki van írva, hogy csak 8 év alatti 
gyermekeknek? Ha esetleg két hónapos kisfiúnak érzem magam, akkor a 72 
éves édesanyámnak (ezúton is csókoltatom szeretettel) jár a GYES?

     És ha 67 évesnek érzem magam, akkor elballaghatok a 
nyugdíjfolyósító intézetbe, kérhetek nyugdíjat?

Ha a Fesztiválzenekar brácsaművészeként koncertmester identitásom van 
(tehát transz-szólamú vagyok), akkor a zenekar kénytelen koncertmesteri 
szobát és persze gázsit fizetni nekem? Vagy esetleg a kollégáim teljes 
joggal megszakadnak a röhögéstől és megkérdezik, hogy nincs-e lázam?

És ha én transzsorsú vagyok, például olimpiai bajnok identitással 
rendelkezem, akkor jár az aranyérem és persze az életjáradék? És ha 
esetleg én transzfinanciális identitással rendelkezem (azaz egy szegény 
testébe született gazdag embernek tartom magam), akkor jár nekem egy 
hatalmas vagyon?

Tényleg ne higgyük, hogy ez vicc! Bár úgy tűnhet, de ami tíz éve 
rekeszizmokat görcsberántó vicc volt a Monty Pythonban, az ma a 
legteljesebb valóság. Tehát a mai viccek is valósággá fognak válni, 
úgyhogy gondolkodjunk róluk felelősséggel!

Transzkorú embertársaink már vannak, és tényleg komolyan veszi őket az 
érzékenyített, azaz a progresszív identitáspolitikára finomhangolt 
társadalom! 2015-ben a Daily Mail online kiadása adott hírt arról a 
kanadai hétgyerekes családapáról, bizonyos Stefonknee Wolschtról, aki 46 
évesen döbbent rá, hogy ő nő, mégpedig egy újszülött kislány. Hat évvel 
később, midőn már hatéves kislány identitással rendelkezett, otthagyta a 
"kirekesztő, elavult és sértő" gondolkodású (azaz a progresszív 
identitáspolitikával és a genderelméletekkel szemben minimális megértést 
tanúsító) családját, és új életet kezdett olyan barátaival, akik kvázi a 
szüleiként örökbe fogadták őt, hogy kedvére cumizzon, babázzon és 
kifestőkönyveket színezgessen. Kanadában mindehhez teljes támogatást 
kapott, különböző LMBTQ szervezetek, sőt, haladó szellemiségű egyházak 
is bátorították őt, mondván, milyen csodálatos, hogy végre szégyenkezés 
és bujkálás nélkül megélheti valós identitását. Ugye, értjük, hogy itt 
nem csak az a probléma, hogy a feleségét és a hét gyermekét magára hagyó 
52 éves pasas rózsaszín tüllruciban barbizik egy cukimuki lányszobában?! 
(Bár én már itt feladom…) Ugye, értjük, hogy nem az a kérdés, hogy 
mennyire vagyunk toleránsak és jó fejek, amikor ehhez a transzkorú 
férfihez próbálunk viszonyulni? Hanem hogy ez egy pokolian veszélyes 
dominó effektus kezdő impulzusa. Ugyanis fölmerül a kérdés, hogy akkor 
ez a férfi/kislány vajon köteles-e gyerektartást fizetni a hátrahagyott 
gyermekei után. Egy hatéves kislány ugyanis nem kötelezhető ilyesmire… 
És akkor indulhat az őrület!

Vagy itt a másik történet: egy 69 éves holland férfi, bizonyos Emile 
Ratelband kereken 20 évvel érzi fiatalabbnak magát tényleges koránál, 
ezért megpróbálta átíratni a születési dátumát a helyi okmányirodánál, 
amit a felelős szervek megtagadtak tőle. Ezért aztán a jó Emile 
beperelte az okmányirodát, mondván, hogy amennyiben egy transznemű 
megváltoztathatja a nemét, akkor ő, aki büszke transzkorúnak tartja 
magát, miért nem teheti meg ugyanezt a korával kapcsolatosan... A 
bíróság egyelőre nem engedélyezte a változtatást, mert bár elismerte az 
illető jogát a kora megváltoztatásához, kezelhetetlennek tartja azt a 
problémát, hogy ebben az esetben éppen 20 év törlődne egy személy 
életéből. És akkor a transzsorsú, a transzfinanciális, transzfajú, 
illetve a transzszólamú embertársainkról még nem is beszéltünk!

Konklúzió: Monty Python, a sakk és a vizsla

     A központi kérdés nem az, hogy ki milyen identitástudattal 
rendelkezhet, ki minek vagy kinek érezheti, illetve képzelheti magát, 
hanem hogy ebből mi következik az őt körülvevő többségi társadalom számára.

Nem azért érzi magát a ma embere a Monty Python legvadabb epizódjában, 
mert egy egyetemista férfi királynőnek érzi magát, hanem azért, mert a 
genderideológia gondolatrendőrsége a tanáraik számára kötelezővé teszi, 
hogy őfelségének szólítsák őt, mondván, hogy tiszteletben kell tartani a 
választott identitását. Nem azért, mert bizonyos embertársaink szerint 
72+ nemi identitás létezik, hanem mert a kanadai kormány emiatt 
nyelvújításba kezdett, és kötelezővé tette az új személyes névmások 
(például zhe és zher) használatát. Nem azért, mert vannak a 
"normálistól" eltérő beállítottságú embertársaink, hanem mert az LMBTQ+ 
mozgalom ideológiai harcosai és a gender studies társadalommérnökei a 
társadalom átformáló törekvéseik miatt elvárják, hogy harcba szálljunk a 
józan ésszel, a biológiával, a nyelvtannal, a történelemmel, a természet 
legalapvetőbb törvényeivel, átírjuk a kulturális kánont, és ha lehet, a 
Szentírást is. Tehát tulajdonképpen arról van szó, hogy egy pár 
évtizedes, erőszakos ideológia kedvéért bontsuk le a nyugati társadalom 
alappilléreit, tekintsük semmisnek, elavultnak és meghaladottnak azokat 
az archetípusokat, melyek oszlopként tartják a nyugati kultúrát. Ez nem 
szabadság, hanem őrület. A szabadsághoz szilárd értékrendre van szükség, 
valamint arra, hogy azt rugalmasan kezeljük – engedjük, hogy 
eltérhessenek attól azok, akik úgy látják helyesnek. Nem pedig arra, 
hogy szüntessünk be minden értékrendet.

Egy híres mondás szerint a sakk azért olyan zseniális, mert csak néhány 
szabályt kell betartani, és a lehetőségek végtelen tárháza nyílik meg 
előttünk. Ám ha azt a néhány alapszabályt betiltjuk, akkor nem a valódi 
szabadság kapuja nyílik meg előttünk, hanem értelmetlenné válik az amúgy 
csodálatos játék.

bl.jpgKét mondatban összefoglalva: A szabadság egészséges mértéke odáig 
tart, hogy minden embertársamnak elidegeníthetetlen joga van ahhoz, hogy 
vizslának érezze magát, és akként is éljen. De ha emiatt én köteles 
vagyok neki kutyaházat építeni, napi háromszor megsétáltatni és 
megetetni, az már nem szabadság, hanem erőszak és elmebaj.

-- 

Üdvrivalgással:
KEA.