[Grem] A mélység emberei legyünk! / dr. Csókay András az apaságról, szüleiről, családjáról, természetesen: Istenről

[Emoke Greschik]

 A mélység emberei legyünk – Csókay András az apaságról
Nézőpont <https://www.magyarkurir.hu/nezopont> – 2021. április 11.,
vasárnap | 20:20

https://www.magyarkurir.hu/hirek/a-melyseg-emberei-legyunk-csokay-andras-az-apasagrol
5
A szülői minta, a szeretet, amit gyermekként kapunk, meghatározza egész
életünket. Kik vagyunk apaként? Mi a feladatunk? Mit hozunk magunkkal
ösztönösen és tudatosan? Hol helyezkedik el az életünkben az apaság a munka
mellett? Ilyen kérdésekről beszélgettünk Csókay András idegsebésszel január
utolsó szombatján, a Szent József-évben.

* – Milyen ember volt az édesapja?*

– Apu nyugodt volt és nagyon szolgálatkész. Egyszer, még gyerekkoromban
autóval utaztunk, és sikeresen elkerültünk egy ütközést. Apu megállt, hogy
segítsen annak az embernek, akinek a kocsijával valami probléma adódott,
pedig nem értett különösebben az autókhoz. A gépjármű alá feküdt a sáros
úton, anyu haragudott, mi a testvéremmel, nem értettük, miért akar ennyire
segíteni, amikor nincs is igazán baj. A szolgálatkészsége, a jószívűsége
miatt sokszor ki is lehetett használni. Emlékszem egy esetre, amikor
Szigligeten, a telkünkön galád módon nem segítettünk neki a szőlőt
permetezni a nyári melegben. Ő csak legyintett, hogy majd megcsinálja
egyedül, pedig semmi okunk nem volt, hogy magára hagyjuk. Jószívű,
életvidám volt és optimista. Az unokái szerint is legendássá vált a mosoly
az arcán, ami csak akkor tűnt el, amikor egyszer nagyon erős lambágós
fájdalmai voltak, és a halála előtt néhány nappal. Ő úgy segített, hogy
mire kitaláltuk, mit szeretnénk kérni tőle, már szinte meg is tette, mindig
szívből, azonnal és széles mosollyal az arcán. Nagyon szerette anyut, és
végtelenül elfogadó volt. Minden feleség ilyen társról álmodik. A menyeim
is mind arra vártak, hogy a fiainkon „kiüssön ez a Csókay-tulajdonság”.
Jellemző volt rá az önuralom is. Például amikor Szigligeten boroztunk, és
felkiáltott: „huh, de jól érzem magam!”, akkor tudtuk, hogy nem fog többet
inni.

*– Meséljen az édesapja életéről! *

– Tehetős mosoni iparoscsaládból származott. Kalocsán nevelkedett a
jezsuitáknál, mint a jezsuita nagybátyám. Jogot végzett, de az ötvenes
években be akarták szervezni spiclinek. Karakánul ellenállt, így nem
lehetett más, mint segédmunkás. Abban az időben ez értelmiségi életforma
volt. Felküzdötte magát, amennyire csak lehetett, vasbetonszerelő lett,
később műszaki, gazdasági, szervezési vonalon helyezkedett el, majd
vállalkozási szakosztályvezető volt, de nem tudta kibontakoztatni magát,
hiszen nem lépett be a pártba.

Mindezt óriási békével viselte, a korlátozottság elfogadása mellett
megmaradt szabadon szárnyaló embernek, és ebben a békében halt meg öt évvel
ezelőtt, nyolcvanhét éves korában. Számomra ő igazi Szent József-utókép.
Teljes bizonyosság volt benne az Úr Jézus iránt.

A gyerekekkel Szigligeten, a házban, amit ő épített, szoktunk
„Papó-emléknapot” tartani: ilyenkor egész nap tevékenykedünk a kertben és a
ház körül, még akkor is, ha ennek nem minden unokája örül a hosszú és
kimerítő munkahét után. Amikor apu meghalt, akkor készítettük ezt a
fotómontázst ide a kanapé fölé, azóta is itt van a helye a nappaliban,
innen nem lehet elvinni.

*– Van olyan története, ami arról tanúskodik, mennyire szerette Önt az
édesapja?*

– Amikor ötödikes lehettem, mindig lent fociztam a grundon a többiekkel, és
bizony sokszor késve értem haza. Anyu izgulós volt, és valahogy rávette
aput, hogy fenekeljen el ezért. Apu be is vitt az egyik szobába, bezárta az
ajtót, és a saját kezét ütötte a fenekem helyett, hogy kint lehessen
hallani az ütéseket, de nem ért hozzám. Persze nem biztos, hogy ez helyes
volt: a szülőknek nem szabad különböző elveket képviselniük a gyermekeik
nevelésében, de akkor rengeteget jelentett nekem, hogy így cselekedett, és
ez most így van.

Amikor a házasságomban az én hibámból rossz időket éltünk, emlékszem,
mennyire fontosnak tartotta, hogy kifejezze: „Bízom benned, helyre fogsz
jönni.” Ugyanakkor azt is megmondta: „Ha már nem tömöd be viasszal a
füledet, legalább kösd ki magad az árbóchoz, mint Odüsszeusz!”

Amikor még nem tértem meg, az ő szülői példája volt az, ami visszarugdalt
az útra, hogy Jézus felé haladjak. Azt hiszem, a nem keresztény emberek
életében, amilyen akkor a vargabetű miatt én is voltam, nagyon ütős a
szülői minta.

*– Mindebből arra következtethetünk, hogy szoros volt a kapcsolata az
édesapjával. *

– Érdekes, de nem. Felnőttként már nem volt erős a kapcsolatom vele, persze
gyerekként igen. A legnagyobb fiam és a legkisebb, Marci között huszonhárom
év volt. (Marci tízévesen, hét évvel ezelőtt meghalt. A tragédiáról
bővebben karácsonyi interjúnkban beszélt Csókay András – *a szerk.*) A
gyerekeink közötti nagy korkülönbség miatt apuék még a nyolcvanas éveikben
is aktív nagyszülők voltak, minden hétvégén jöttek meglátogatni az
unokáikat, vigyáztak a kicsikre. Marci a halála előtti napon éppen apuéknál
aludt, mert a feleségemnek és nekem is vidéken volt dolgunk. Az unokák
egyébként ezt az odaadó nagypapát anyunak köszönhetik, mert apu
legszívesebben lent maradt volna Szigligeten bütykölni a házon.

Apu számára a házasság valóban szent volt, szinte szellemi-lelki
szimbiózisban éltek anyuval, támaszt jelentettek egymás számára.

Apu számára a felesége volt az első, így anyunak mindig sikerült meggyőznie
őt, hogy ha az unokák feljönnek az iskolakezdés előtt Szigligetről, akkor
nekik is fel kell jönniük. Tulajdonképpen apu a feleségén keresztül
szerette a gyerekeit és az unokáit is, akikkel nagyon közeli volt a
kapcsolata.

Apu tehát jött hozzánk azokban a keserves időkben is, és akkor nagyon
mélyen beszélgettünk.

Végtelenül hálás vagyok neki azért, hogy nem mellém állt a házassági
válságom idején, hanem a feleségem mellé, és lelkiismeret-furdalást keltett
bennem, ami nagyon fontos volt ahhoz, hogy észrevegyem, miben is vagyok.

Ezeknek a mély beszélgetéseknek akkor helye volt, bár a szülő egyedül nem
tudja visszahozni az embert, ahhoz Isten kegyelme kell.

*– Az édesapjának volt valamilyen kimondott vagy kimondatlan terve, célja
Önnel? Például ilyesmi: „Fiam, legyél építőmérnök!”*

– Műszaki pályán volt apu, de nem akart ebbe az irányba terelgetni. Inkább
anyu szerette volna, hogy mindenképpen vegyenek fel az egyetemre, és így
elkerüljem a hosszú katonaságot. Akkortájt az volt a tervem, hogy fizikus
leszek, de végül építőmérnök lettem.

Apu engedte, hogy a magam útját járjam, meghagyta a szabadságomat. Később
is mindig örült az orvosi sikereimnek, de mérsékletre intett, visszarántott
a földre; elismert, de a helyén kezelte a dolgokat.

*– Volt olyan élménye, hogy azon kapta magát, valamire úgy reagál, mint az
édesapja szokott? Előfordult, hogy az apai minta dolgozott Önben?*

– Apu példáját követve soha nem ütöttem meg a gyerekeimet, hiszen én sem
kaptam soha testi fenyítést, kivéve egyszer. Ha belegondolok, az is tőle
jön, hogy vezetőként vagy családapaként nem tudok kemény lenni. Nem tudok
konfrontálódni lefelé, a beosztottjaim felé, fölfelé viszont, érdekes,
igen. Egyfajta gyengeség, félelem van bennem, amikor kritikát kellene
megfogalmaznom egy műtősnek, egy takarítónőnek vagy egy ápolónak, még akkor
is, ha megérdemelné. Fölfelé viszont sokszor fejjel megyek a falnak.

Valahogy úgy van ez, hogy a szüleinktől jó és rossz tulajdonságokat
öröklünk, például túlzott lezserséget vagy aggodalmaskodásra hajlamos
természetet. De Istentől szabad akaratot kapunk, hogy eldöntsük, mit
viszünk tovább, a kapott jókat vagy a rosszakat.

Nem tudok kibújni a hozott minták alól, de azt egyedül én tudom eldönteni,
hogy minek engedek szabad folyást, és mi ellen küzdök.

*– A várandósság és a szülés élménye folytán egy nő a testében is átéli,
hogy anyává válik. Egy apa viszont teljesen más utat jár be. Ön hogyan vált
apává? *

– Érzelmileg nagyon erősen kötődtem a gyermekeimhez. Kétgyerekes apaként
még gyesen is voltam, igaz, akkor jelentkeztem az orvosi egyetemre, jól
jött, hogy én vagyok itthon velük. Rengeteget sportoltam a gyerekeimmel.
Később én voltam az, aki majomszeretettel voltam irántuk, kényeztettem
őket, megvettem nekik mindent, amit csak akartak, pedig nem szabad a
gyereket bálványként kezelni, mert az visszaüt. Daniella, a feleségem
sokkal józanabb volt.

A megtérésem óta ez rengeteget változott, hiszen a hit egyfajta
tudatosságot követel. A gyerekeim felé is azt élem meg, hogy jaj nekem, ha
nem hirdetem az evangéliumot, ha nem vallom meg Jézust.

Nagy kérdés számomra mostanában, hogy Istenről kell-e inkább beszélnem a
gyerekeimnek, vagy Istennek a gyerekeimről, mert ha túl sok vagyok,
számukra az elriasztó.

Biztos vagyok abban, hogy Szent József tökéletesen nevelte Jézust mint
embert. Sokat beszélhetett neki az Atyáról. Szinte el tudom képzelni a
beszélgetéseiket, hogy miket mondhatott a kamasz Jézusnak, hiszen
gyerekként ő is tehetett a szülei számára érthetetlen dolgokat. Én viszont
sokszor vödör ecetként öntöm az evangéliumot a gyerekeimre. A hit melletti
észérveket próbálom felsorakoztatni, de nem jó a meggyőzési stílusom,
érzelmileg közelítem meg a vitáinkat, ahogyan anyukám. Egy apa, ha nem tud
jól korrepetálni, valahogy a hitre nevelésben sem tud meggyőzően hatni a
gyerekeire. Elismerik, tisztelik a hitemet, de nem vagyok képes arra, hogy
ha nem jutok be hozzájuk az én ajtómon, akkor az ő ajtajukon menjek be, és
az enyémen jöjjek ki. Ebben nagyon meg kell változnom.

Szeretném őket arra nevelni, hogy a mélység emberei legyenek, és a felszíni
döntéseiket is azután hozzák meg, hogy mélyebben megvizsgálták azokat.

Amikor olyan utat járnak, amit nem tartok helyesnek, ha nem is tudom
lefékezni őket, legalább ellensúly akarok lenni a számukra. Azt a
legfontosabb tudatosítani a gyerekeimben, hogy Isten nem az ismeretlen
isten, hanem megismerhető. Bennünk van, köztünk van, velünk van Jézus
által. Kézzelfoghatóan vezet minket konkrét életvezetési tanácsokkal.

*– Véleménye szerint mi az apaság lényege? Miben más, mint az anyaság? *

– Sokszor gondolom, hogy az a szeretet, amit egy anya tud adni, mélyebbre
visz, mint az ész, ami inkább az apai szeretet sajátja. Persze a szeretetre
nevelés az apának is feladata. Mindamellett egy férjnek nagyon szilárdan
kell képviselnie az értékrendet a gyerekei és a felesége felé is. Egy anya
talán elfogadóbb a gyerekével a kudarcokban. Ez az „akkor is szeretlek”
bennem is megvan, nem teszek szemrehányást, de talán többet kesergek, ha a
gyerekemet sikertelenség éri. Például, ha valamilyen sporteseményen
kikaptak a gyerekeim, megpróbáltam nem mutatni feléjük a negatív
érzéseimet, de azért csak bennem voltak. Azóta megtanultam, hogy a kis
dolgokra is igaz, nem csak a nagyokra: „Ami van, annak szabad lennie.” Ez
Mustó Péter jezsuita atya mondása. Szabad veszíteni egy meccsen, és ha nem
látjuk is azonnal, miért kellett valami rossznak megtörténnie, legkésőbb a
halálunk után biztosan magyarázatot kapunk mindenre, a kis és a nagy
csalódásokra is.

A mindennapi életben a férfi feladatát a családban mi úgy hívjuk, hogy
tutajácsolás. Ebbe beletartozik minden: a gondoskodás, a pénzkeresés, az
apai feladatok.

*– Átélheti, hogy lánya és fiai is vannak. Milyen lányos és fiús apának
lenni?*

– Én azt tapasztalom, hogy a lányomra jellemzőbbek a viszontszeretet apró
kis megnyilvánulásai. Közvetlenebb a viszonyunk, ölelget, puszilgat. Lehet,
hogy ez más családokban is így van.

*– A férfiak nagy gondja, hogyan tudnak teljes értékűen helytállni a
munkájukban és a családjukban is. Orvosként rengeteget ügyelt, később már
missziós utakra is járt, nagyon sok a feladata. Hogyan tudja kialakítani az
egyensúlyt? *

– Ez örökös vívódást jelent egy férfi számára. Ha a feleségem nem nyújtana
ilyen biztos hátteret, akkor csak a munkával tudnék foglalkozni, mással
nem. Most a velünk élő édesanyám van abban a helyzetben, mint annak idején
a gyerekek voltak, többet kellene foglalkoznom vele. De egyszerűen fáradt
vagyok. Marcika annak idején sokat hívott katonázni. De az ember nem tud
ügyelet után katonázni, csak valami emberfeletti önfegyelem árán.

Az elfoglaltságaim miatt előfordul, hogy az apai feladatok egy része is
átruházódik a feleségemre. Ketten vagyunk egy test, egy lélek. Daniella
nagyon ügyes abban, hogy évente egyszer három napra kettesben elmegy
valahová a lányunkkal. Példát vehetnék róla. Hat éve Barnussal voltunk
Izraelben, máskor Londonban is. A fiával valahogy könnyebben mozdul ki egy
apa, mint a lányával. Nagyon jó volna, ha több lehetne ezekből a kettesben
töltött időkből.

A keresztény apák nagy gondja, hogyan egyeztessék össze a munkát és a
családot. Én azt hiszem, a mély imádságban születnek meg a tiszta
gondolatok, és bármelyik életkorban megláthatjuk, mi az, amit éppen tennünk
kell.

*Szerző: Vámossy Erzsébet*
--------- következő rész ---------
Egy csatolt HTML állomány át lett konvertálva...
URL: <http://turul.kgk.uni-obuda.hu/pipermail/grem/attachments/20210412/d6d1838e/attachment.html>