<div dir="ltr">
<h1 class="gmail-cim">A mélység emberei legyünk – Csókay András az apaságról</h1><div class="gmail-datumsav"><a href="https://www.magyarkurir.hu/nezopont">Nézőpont</a> – 2021. április 11., vasárnap | 20:20<div class="gmail-ikonok"> <a href="https://www.magyarkurir.hu/hirek/a-melyseg-emberei-legyunk-csokay-andras-az-apasagrol">https://www.magyarkurir.hu/hirek/a-melyseg-emberei-legyunk-csokay-andras-az-apasagrol</a></div></div><div class="gmail-kozepre"><a class="gmail-fokep" rel="lightbox['g113150']"><img src="https://www.magyarkurir.hu/img1.php?id=113150&v=1&img=c_AE6A9521.jpg" style="margin-right: 0px;" width="198" height="132"><span class="gmail-galcount" title="5 kép a galériában, kattintson!"><img src="https://www.magyarkurir.hu/design1/img/img.png" align="absmiddle"> 5</span></a></div><h3 class="gmail-lead">A
 szülői minta, a szeretet, amit gyermekként kapunk, meghatározza egész 
életünket. Kik vagyunk apaként? Mi a feladatunk? Mit hozunk magunkkal 
ösztönösen és tudatosan? Hol helyezkedik el az életünkben az apaság a 
munka mellett? Ilyen kérdésekről beszélgettünk Csókay András 
idegsebésszel január utolsó szombatján, a Szent József-évben.</h3><div class="gmail-contentsav"><p><strong> – Milyen ember volt az édesapja?</strong></p>
<p>– Apu nyugodt volt és nagyon szolgálatkész. Egyszer, még 
gyerekkoromban autóval utaztunk, és sikeresen elkerültünk egy ütközést. 
Apu megállt, hogy segítsen annak az embernek, akinek a kocsijával valami
 probléma adódott, pedig nem értett különösebben az autókhoz. A gépjármű
 alá feküdt a sáros úton, anyu haragudott, mi a testvéremmel, nem 
értettük, miért akar ennyire segíteni, amikor nincs is igazán baj. A 
szolgálatkészsége, a jószívűsége miatt sokszor ki is lehetett használni.
 Emlékszem egy esetre, amikor Szigligeten, a telkünkön galád módon nem 
segítettünk neki a szőlőt permetezni a nyári melegben. Ő csak 
legyintett, hogy majd megcsinálja egyedül, pedig semmi okunk nem volt, 
hogy magára hagyjuk. Jószívű, életvidám volt és optimista. Az unokái 
szerint is legendássá vált a mosoly az arcán, ami csak akkor tűnt el, 
amikor egyszer nagyon erős lambágós fájdalmai voltak, és a halála előtt 
néhány nappal. Ő úgy segített, hogy mire kitaláltuk, mit szeretnénk 
kérni tőle, már szinte meg is tette, mindig szívből, azonnal és széles 
mosollyal az arcán. Nagyon szerette anyut, és végtelenül elfogadó volt. 
Minden feleség ilyen társról álmodik. A menyeim is mind arra vártak, 
hogy a fiainkon „kiüssön ez a Csókay-tulajdonság”. Jellemző volt rá az 
önuralom is. Például amikor Szigligeten boroztunk, és felkiáltott: „huh,
 de jól érzem magam!”, akkor tudtuk, hogy nem fog többet inni. </p>
<p><strong>– Meséljen az édesapja életéről! </strong></p>
<p>– Tehetős mosoni iparoscsaládból származott. Kalocsán nevelkedett a 
jezsuitáknál, mint a jezsuita nagybátyám. Jogot végzett, de az ötvenes 
években be akarták szervezni spiclinek. Karakánul ellenállt, így nem 
lehetett más, mint segédmunkás. Abban az időben ez értelmiségi életforma
 volt. Felküzdötte magát, amennyire csak lehetett, vasbetonszerelő lett,
 később műszaki, gazdasági, szervezési vonalon helyezkedett el, majd 
vállalkozási szakosztályvezető volt, de nem tudta kibontakoztatni magát,
 hiszen nem lépett be a pártba.</p>
<blockquote>
<p>Mindezt óriási békével viselte, a korlátozottság elfogadása mellett 
megmaradt szabadon szárnyaló embernek, és ebben a békében halt meg öt 
évvel ezelőtt, nyolcvanhét éves korában. Számomra ő igazi Szent 
József-utókép. Teljes bizonyosság volt benne az Úr Jézus iránt. </p>
</blockquote>
<p>A gyerekekkel Szigligeten, a házban, amit ő épített, szoktunk 
„Papó-emléknapot” tartani: ilyenkor egész nap tevékenykedünk a kertben 
és a ház körül, még akkor is, ha ennek nem minden unokája örül a hosszú 
és kimerítő munkahét után. Amikor apu meghalt, akkor készítettük ezt a 
fotómontázst ide a kanapé fölé, azóta is itt van a helye a nappaliban, 
innen nem lehet elvinni.</p>
<p><a title="" rel="lightbox['g113150']"><img style="display: block; margin: auto;" class="gmail-ckep" src="https://www.magyarkurir.hu/img1.php?id=113150&v=1&p=1&img=c_AE6A9616.jpg" alt="" border="0"></a></p>
<p><strong>– Van olyan története, ami arról tanúskodik, mennyire szerette Önt az édesapja?</strong></p>
<p>– Amikor ötödikes lehettem, mindig lent fociztam a grundon a 
többiekkel, és bizony sokszor késve értem haza. Anyu izgulós volt, és 
valahogy rávette aput, hogy fenekeljen el ezért. Apu be is vitt az egyik
 szobába, bezárta az ajtót, és a saját kezét ütötte a fenekem helyett, 
hogy kint lehessen hallani az ütéseket, de nem ért hozzám. Persze nem 
biztos, hogy ez helyes volt: a szülőknek nem szabad különböző elveket 
képviselniük a gyermekeik nevelésében, de akkor rengeteget jelentett 
nekem, hogy így cselekedett, és ez most így van. </p>
<p>Amikor a házasságomban az én hibámból rossz időket éltünk, emlékszem,
 mennyire fontosnak tartotta, hogy kifejezze: „Bízom benned, helyre 
fogsz jönni.” Ugyanakkor azt is megmondta: „Ha már nem tömöd be viasszal
 a füledet, legalább kösd ki magad az árbóchoz, mint Odüsszeusz!”</p>
<blockquote>
<p>Amikor még nem tértem meg, az ő szülői példája volt az, ami 
visszarugdalt az útra, hogy Jézus felé haladjak. Azt hiszem, a nem 
keresztény emberek életében, amilyen akkor a vargabetű miatt én is 
voltam, nagyon ütős a szülői minta.</p>
</blockquote>
<p><strong>– Mindebből arra következtethetünk, hogy szoros volt a kapcsolata az édesapjával. </strong></p>
<p>– Érdekes, de nem. Felnőttként már nem volt erős a kapcsolatom vele, 
persze gyerekként igen. A legnagyobb fiam és a legkisebb, Marci között 
huszonhárom év volt. (Marci tízévesen, hét évvel ezelőtt meghalt. A 
tragédiáról bővebben karácsonyi interjúnkban beszélt Csókay András – <em>a szerk.</em>)
 A gyerekeink közötti nagy korkülönbség miatt apuék még a nyolcvanas 
éveikben is aktív nagyszülők voltak, minden hétvégén jöttek meglátogatni
 az unokáikat, vigyáztak a kicsikre. Marci a halála előtti napon éppen 
apuéknál aludt, mert a feleségemnek és nekem is vidéken volt dolgunk. Az
 unokák egyébként ezt az odaadó nagypapát anyunak köszönhetik, mert apu 
legszívesebben lent maradt volna Szigligeten bütykölni a házon.</p>
<blockquote>
<p>Apu számára a házasság valóban szent volt, szinte szellemi-lelki 
szimbiózisban éltek anyuval, támaszt jelentettek egymás számára.</p>
</blockquote>
<p>Apu számára a felesége volt az első, így anyunak mindig sikerült 
meggyőznie őt, hogy ha az unokák feljönnek az iskolakezdés előtt 
Szigligetről, akkor nekik is fel kell jönniük. Tulajdonképpen apu a 
feleségén keresztül szerette a gyerekeit és az unokáit is, akikkel 
nagyon közeli volt a kapcsolata. </p>
<p>Apu tehát jött hozzánk azokban a keserves időkben is, és akkor nagyon mélyen beszélgettünk.</p>
<blockquote>
<p>Végtelenül hálás vagyok neki azért, hogy nem mellém állt a házassági 
válságom idején, hanem a feleségem mellé, és lelkiismeret-furdalást 
keltett bennem, ami nagyon fontos volt ahhoz, hogy észrevegyem, miben is
 vagyok.</p>
</blockquote>
<p>Ezeknek a mély beszélgetéseknek akkor helye volt, bár a szülő egyedül
 nem tudja visszahozni az embert, ahhoz Isten kegyelme kell. </p>
<p><a title="" rel="lightbox['g113150']"><img style="display: block; margin: auto;" class="gmail-ckep" src="https://www.magyarkurir.hu/img1.php?id=113150&v=1&p=1&img=c_AE6A9571.jpg" alt="" border="0"></a></p>
<p><strong>– Az édesapjának volt valamilyen kimondott vagy kimondatlan terve, célja Önnel? Például ilyesmi: „Fiam, legyél építőmérnök!”</strong></p>
<p>– Műszaki pályán volt apu, de nem akart ebbe az irányba terelgetni. 
Inkább anyu szerette volna, hogy mindenképpen vegyenek fel az egyetemre,
 és így elkerüljem a hosszú katonaságot. Akkortájt az volt a tervem, 
hogy fizikus leszek, de végül építőmérnök lettem.</p>
<blockquote>
<p>Apu engedte, hogy a magam útját járjam, meghagyta a 
szabadságomat. Később is mindig örült az orvosi sikereimnek, de 
mérsékletre intett, visszarántott a földre; elismert, de a helyén 
kezelte a dolgokat.</p>
</blockquote>
<p><strong>– Volt olyan élménye, hogy azon kapta magát, valamire úgy 
reagál, mint az édesapja szokott? Előfordult, hogy az apai minta 
dolgozott Önben?</strong></p>
<p>– Apu példáját követve soha nem ütöttem meg a gyerekeimet, hiszen én 
sem kaptam soha testi fenyítést, kivéve egyszer. Ha belegondolok, az is 
tőle jön, hogy vezetőként vagy családapaként nem tudok kemény lenni. Nem
 tudok konfrontálódni lefelé, a beosztottjaim felé, fölfelé viszont, 
érdekes, igen. Egyfajta gyengeség, félelem van bennem, amikor kritikát 
kellene megfogalmaznom egy műtősnek, egy takarítónőnek vagy egy 
ápolónak, még akkor is, ha megérdemelné. Fölfelé viszont sokszor fejjel 
megyek a falnak. </p>
<p>Valahogy úgy van ez, hogy a szüleinktől jó és rossz tulajdonságokat 
öröklünk, például túlzott lezserséget vagy aggodalmaskodásra hajlamos 
természetet. De Istentől szabad akaratot kapunk, hogy eldöntsük, mit 
viszünk tovább, a kapott jókat vagy a rosszakat.</p>
<blockquote>
<p>Nem tudok kibújni a hozott minták alól, de azt egyedül én tudom 
eldönteni, hogy minek engedek szabad folyást, és mi ellen küzdök.</p>
</blockquote>
<p><strong>– A várandósság és a szülés élménye folytán egy nő a testében
 is átéli, hogy anyává válik. Egy apa viszont teljesen más utat jár be. 
Ön hogyan vált apává? </strong></p>
<p>– Érzelmileg nagyon erősen kötődtem a gyermekeimhez. Kétgyerekes 
apaként még gyesen is voltam, igaz, akkor jelentkeztem az orvosi 
egyetemre, jól jött, hogy én vagyok itthon velük. Rengeteget sportoltam a
 gyerekeimmel. Később én voltam az, aki majomszeretettel voltam irántuk,
 kényeztettem őket, megvettem nekik mindent, amit csak akartak, pedig 
nem szabad a gyereket bálványként kezelni, mert az visszaüt. Daniella, a
 feleségem sokkal józanabb volt.</p>
<p>A megtérésem óta ez rengeteget változott, hiszen a hit egyfajta 
tudatosságot követel. A gyerekeim felé is azt élem meg, hogy jaj nekem, 
ha nem hirdetem az evangéliumot, ha nem vallom meg Jézust.</p>
<blockquote>
<p>Nagy kérdés számomra mostanában, hogy Istenről kell-e inkább 
beszélnem a gyerekeimnek, vagy Istennek a gyerekeimről, mert ha túl sok 
vagyok, számukra az elriasztó.</p>
</blockquote>
<p>Biztos vagyok abban, hogy Szent József tökéletesen nevelte Jézust 
mint embert. Sokat beszélhetett neki az Atyáról. Szinte el tudom 
képzelni a beszélgetéseiket, hogy miket mondhatott a kamasz Jézusnak, 
hiszen gyerekként ő is tehetett a szülei számára érthetetlen dolgokat. 
Én viszont sokszor vödör ecetként öntöm az evangéliumot a gyerekeimre. A
 hit melletti észérveket próbálom felsorakoztatni, de nem jó a 
meggyőzési stílusom, érzelmileg közelítem meg a vitáinkat, ahogyan 
anyukám. Egy apa, ha nem tud jól korrepetálni, valahogy a hitre 
nevelésben sem tud meggyőzően hatni a gyerekeire. Elismerik, tisztelik a
 hitemet, de nem vagyok képes arra, hogy ha nem jutok be hozzájuk az én 
ajtómon, akkor az ő ajtajukon menjek be, és az enyémen jöjjek ki. Ebben 
nagyon meg kell változnom.</p>
<blockquote>
<p>Szeretném őket arra nevelni, hogy a mélység emberei legyenek, és a 
felszíni döntéseiket is azután hozzák meg, hogy mélyebben megvizsgálták 
azokat. </p>
</blockquote>
<p>Amikor olyan utat járnak, amit nem tartok helyesnek, ha nem is tudom 
lefékezni őket, legalább ellensúly akarok lenni a számukra. Azt a 
legfontosabb tudatosítani a gyerekeimben, hogy Isten nem az ismeretlen 
isten, hanem megismerhető. Bennünk van, köztünk van, velünk van Jézus 
által. Kézzelfoghatóan vezet minket konkrét életvezetési tanácsokkal. </p>
<p></p>
<p><strong>– Véleménye szerint mi az apaság lényege? Miben más, mint az anyaság? </strong></p>
<p>– Sokszor gondolom, hogy az a szeretet, amit egy anya tud adni, 
mélyebbre visz, mint az ész, ami inkább az apai szeretet sajátja. Persze
 a szeretetre nevelés az apának is feladata. Mindamellett egy férjnek 
nagyon szilárdan kell képviselnie az értékrendet a gyerekei és a 
felesége felé is. Egy anya talán elfogadóbb a gyerekével a kudarcokban. 
Ez az „akkor is szeretlek” bennem is megvan, nem teszek szemrehányást, 
de talán többet kesergek, ha a gyerekemet sikertelenség éri. Például, ha
 valamilyen sporteseményen kikaptak a gyerekeim, megpróbáltam nem 
mutatni feléjük a negatív érzéseimet, de azért csak bennem voltak. Azóta
 megtanultam, hogy a kis dolgokra is igaz, nem csak a nagyokra: „Ami 
van, annak szabad lennie.” Ez Mustó Péter jezsuita atya mondása. Szabad 
veszíteni egy meccsen, és ha nem látjuk is azonnal, miért kellett valami
 rossznak megtörténnie, legkésőbb a halálunk után biztosan magyarázatot 
kapunk mindenre, a kis és a nagy csalódásokra is. </p>
<blockquote>
<p>A mindennapi életben a férfi feladatát a családban mi úgy hívjuk, 
hogy tutajácsolás. Ebbe beletartozik minden: a gondoskodás, a 
pénzkeresés, az apai feladatok. </p>
</blockquote>
<p><strong>– Átélheti, hogy lánya és fiai is vannak. Milyen lányos és fiús apának lenni?</strong></p>
<p>– Én azt tapasztalom, hogy a lányomra jellemzőbbek a viszontszeretet 
apró kis megnyilvánulásai. Közvetlenebb a viszonyunk, ölelget, 
puszilgat. Lehet, hogy ez más családokban is így van.</p>
<p><strong>– A férfiak nagy gondja, hogyan tudnak teljes értékűen 
helytállni a munkájukban és a családjukban is. Orvosként rengeteget 
ügyelt, később már missziós utakra is járt, nagyon sok a feladata. 
Hogyan tudja kialakítani az egyensúlyt? </strong></p>
<p>– Ez örökös vívódást jelent egy férfi számára. Ha a feleségem nem 
nyújtana ilyen biztos hátteret, akkor csak a munkával tudnék 
foglalkozni, mással nem. Most a velünk élő édesanyám van abban a 
helyzetben, mint annak idején a gyerekek voltak, többet kellene 
foglalkoznom vele. De egyszerűen fáradt vagyok. Marcika annak idején 
sokat hívott katonázni. De az ember nem tud ügyelet után katonázni, csak
 valami emberfeletti önfegyelem árán.   </p>
<p>Az elfoglaltságaim miatt előfordul, hogy az apai feladatok egy része 
is átruházódik a feleségemre. Ketten vagyunk egy test, egy lélek. 
Daniella nagyon ügyes abban, hogy évente egyszer három napra kettesben 
elmegy valahová a lányunkkal. Példát vehetnék róla. Hat éve Barnussal 
voltunk Izraelben, máskor Londonban is. A fiával valahogy könnyebben 
mozdul ki egy apa, mint a lányával. Nagyon jó volna, ha több lehetne 
ezekből a kettesben töltött időkből.</p>
<blockquote>
<p>A keresztény apák nagy gondja, hogyan egyeztessék össze a munkát és a
 családot. Én azt hiszem, a mély imádságban születnek meg a tiszta 
gondolatok, és bármelyik életkorban megláthatjuk, mi az, amit éppen 
tennünk kell.</p><p>
<strong>Szerző: Vámossy Erzsébet</strong>

</p>
</blockquote></div>

</div>