[Grem] Fekete István: Az ima

[Levente Vihar]

https://engesztelok.hu/imak/1153-fekete-istvan-az-ima

ÜdvözletteL.

Fekete István: Az ima

Az ima nálam nagyon régen kezdődött. Szinte emlékeim legelején. Ülök az
ágyban és egy pár száraz, öreg kéz összefogja az enyéimet.

– Mondd, kisfiam...

És én mondtam utána az imát. Az ágy puhasága simogatott, az est zsongított,
az álom a szemem körül járt és én mondtam az imát, és gyönge gyermeki
képzeletemmel felemeltem lelkem az Istenhez.

Később – a diákévek kamaszos rohanásában – az ima a templomot jelentette,
ahol elcsitultak a zűrzavaros vágyak, lassúra vált a lépés, tompán
koppantak a szentelt kövek és az oltár előtt lobogó örökmécs mindig
megmelegített, ha kinyújtottam feléje didergő kezemet. Ekkor már nem
könyvből imádkoztam és nem is a régi kis imádságokat mondtam. A
kivilágosodó értelem szavakat keresett, melyek újak, szépek voltak és csak
az én örömömet, bánatomat, kérésemet vitték az Örökkévaló elé.

Aztán jött az előbbi világégés és mindig mélyen megrendített az imára
zendült kürtök rivalgása s a térdre hullt harctérre induló századok halálos
csendje, ahol szinte érezni lehetett az elhagyott otthonok felé szálló
gondolatokat, aggódást, szeretetet, igazi imát, ami hangtalanul szárnyalt a
halál felé induló férfiak lelkéből.

Ó, milyen kicsik és mégis mennyire férfiak voltak ezek a katonák, akik
káromkodva ébredtek, káromkodva feküdtek és csak itt döbbentek rá, hogy az
igazi kiállás hitben, vérben, fájdalomban, betegségben - és imádságban akár
ezrek előtt a nyílt terek porában: az egyetlen és valódi férfiasság.

Aztán jött a zuhanás Trianon halálos völgyébe. Jött a megalázás, a szégyen,
az elesettség, szegénység, járvány és jöttek az imák. Az egész nemzet
megtanult imádkozni és nem szégyellték már a férfiak sem – egy-egy „szóra”
– befordulni a templomba. Ezek a férfiak többnyire megjárták a harctereket
és megtanulták, hogy egyetlen félelem örökös csak – nem halálfélelem, hanem
az istenfélelem. És ahogy az imádság felé fordult a nemzet, úgy emelkedtünk
ki a halálraítéltség posványából.

Amilyen csendesek lettünk, olyan hangos volt körülöttünk a győztesek
páholya, és amilyen fennhéjázók voltak ők, olyan alázatosak lettünk mi,
mert akkor éreztük már, hogy az alázatosságnál nincsen nagyobb a világon.
És elhallgatott körülöttünk az erőszak süvöltése, mert halkan szólni
kezdtek a kassai harangok és meghallhatták az egész világon, amikor a
dómban a magyarok Te Deum-ot imádkoztak. Nagy, szent pillanatokban mindig
az ima volt velünk, mellettünk, értünk. Nagy örömökben, nagy sírásokban,
csendben és viharokban: ima, ima. És most mégis mind több helyen hallom,
olvasom, hogy valaki imádja a lencsefőzeléket, imádja a karóráját, imádja a
kirándulást és a táncot. Préda lett ez a szó, melyet magyar paraszttól
sohasem hallott senki, és elkopott lassan, mint a kocsmaküszöb.

Mindenki „imád” mindent. A lovát, a szeretőjét, a nyakkendőjét...
megszentségtelenítve egy szót, az emberi lélek néma himnuszát, tisztaság, a
kérés, a vigasz, a félelem, az istenkeresés egyetlen, utolsó felkiáltását,
amikor már nincs semmi, de semmi segítség, mentsvár, csak az ima.

Ne imádj hát mindent, édes Magyarom, ne szórd lelked aranyát, nyelved
szépségét a rombolás disznai elé, ne imádj semmit, csak az Istent, mert nem
tudod, milyen idők jönnek és nincs az a vihar, mely elpusztíthatna, ha
veled van az imádság és veled van az Isten.

         *Fekete István*
--------- következő rész ---------
Egy csatolt HTML állomány át lett konvertálva...
URL: <http://turul.kgk.uni-obuda.hu/pipermail/grem/attachments/20200331/2221c9a5/attachment.html>