<div dir="ltr"><div><a href="https://engesztelok.hu/imak/1153-fekete-istvan-az-ima">https://engesztelok.hu/imak/1153-fekete-istvan-az-ima</a></div><div><br></div><div>ÜdvözletteL.</div><div><br></div><div>
<h1 class="gmail-title">Fekete István: Az ima</h1><p class="gmail-meta"> </p><div class="gmail-content gmail-clearfix"><p>Az
 ima nálam nagyon régen kezdődött. Szinte emlékeim legelején. Ülök az 
ágyban és egy pár száraz, öreg kéz összefogja az enyéimet.</p><p>– Mondd, kisfiam...</p><p>És
 én mondtam utána az imát. Az ágy puhasága simogatott, az est 
zsongított, az álom a szemem körül járt és én mondtam az imát, és gyönge
 gyermeki képzeletemmel felemeltem lelkem az Istenhez.</p><p>Később – a 
diákévek kamaszos rohanásában – az ima a templomot jelentette, ahol 
elcsitultak a zűrzavaros vágyak, lassúra vált a lépés, tompán koppantak a
 szentelt kövek és az oltár előtt lobogó örökmécs mindig megmelegített, 
ha kinyújtottam feléje didergő kezemet. Ekkor már nem könyvből 
imádkoztam és nem is a régi kis imádságokat mondtam. A kivilágosodó 
értelem szavakat keresett, melyek újak, szépek voltak és csak az én 
örömömet, bánatomat, kérésemet vitték az Örökkévaló elé.</p><p>Aztán 
jött az előbbi világégés és mindig mélyen megrendített az imára zendült 
kürtök rivalgása s a térdre hullt harctérre induló századok halálos 
csendje, ahol szinte érezni lehetett az elhagyott otthonok felé szálló 
gondolatokat, aggódást, szeretetet, igazi imát, ami hangtalanul 
szárnyalt a halál felé induló férfiak lelkéből.</p><p>Ó, milyen kicsik 
és mégis mennyire férfiak voltak ezek a katonák, akik káromkodva 
ébredtek, káromkodva feküdtek és csak itt döbbentek rá, hogy az igazi 
kiállás hitben, vérben, fájdalomban, betegségben - és imádságban akár 
ezrek előtt a nyílt terek porában: az egyetlen és valódi férfiasság.</p><p>Aztán
 jött a zuhanás Trianon halálos völgyébe. Jött a megalázás, a szégyen, 
az elesettség, szegénység, járvány és jöttek az imák. Az egész nemzet 
megtanult imádkozni és nem szégyellték már a férfiak sem – egy-egy 
„szóra” – befordulni a templomba. Ezek a férfiak többnyire megjárták a 
harctereket és megtanulták, hogy egyetlen félelem örökös csak – nem 
halálfélelem, hanem az istenfélelem. És ahogy az imádság felé fordult a 
nemzet, úgy emelkedtünk ki a halálraítéltség posványából.</p><p>Amilyen 
csendesek lettünk, olyan hangos volt körülöttünk a győztesek páholya, és
 amilyen fennhéjázók voltak ők, olyan alázatosak lettünk mi, mert akkor 
éreztük már, hogy az alázatosságnál nincsen nagyobb a világon. És 
elhallgatott körülöttünk az erőszak süvöltése, mert halkan szólni 
kezdtek a kassai harangok és meghallhatták az egész világon, amikor a 
dómban a magyarok Te Deum-ot imádkoztak. Nagy, szent pillanatokban 
mindig az ima volt velünk, mellettünk, értünk. Nagy örömökben, nagy 
sírásokban, csendben és viharokban: ima, ima. És most mégis mind több 
helyen hallom, olvasom, hogy valaki imádja a lencsefőzeléket, imádja a 
karóráját, imádja a kirándulást és a táncot. Préda lett ez a szó, melyet
 magyar paraszttól sohasem hallott senki, és elkopott lassan, mint a 
kocsmaküszöb.</p><p>Mindenki „imád” mindent. A lovát, a szeretőjét, a 
nyakkendőjét... megszentségtelenítve egy szót, az emberi lélek néma 
himnuszát, tisztaság, a kérés, a vigasz, a félelem, az istenkeresés 
egyetlen, utolsó felkiáltását, amikor már nincs semmi, de semmi 
segítség, mentsvár, csak az ima.</p><p>Ne imádj hát mindent, édes 
Magyarom, ne szórd lelked aranyát, nyelved szépségét a rombolás disznai 
elé, ne imádj semmit, csak az Istent, mert nem tudod, milyen idők jönnek
 és nincs az a vihar, mely elpusztíthatna, ha veled van az imádság és 
veled van az Isten.</p><p>         <strong><em>Fekete István</em></strong></p></div>

</div></div>