[Grem] A kommunizmus 70 éve deportálta a szerzeteseket

[Emoke Greschik]

TOVÁBBÍTOTT KÜLDEMÉNY EGY MÁSIK LISTÁRÓL:



2020. JÚNIUS 19. PÉNTEK 11:18

*Kékkő elvtárs kelevénye*

*A KOMMUNIZMUS ÁLDOZATAI – HETVEN ÉVE PÉLDÁTLAN ÁLLAMI ERŐSZAKHULLÁM SÖPÖRT
VÉGIG AZ ORSZÁGON – DEPORTÁLT SZERZETESEK*

Fáy Zoltán
https://magyarnemzet.hu/lugas-rovat/kekko-elvtars-kelevenye-8255934/

*Több mint tízezer szerzetest raktak éjszakánként leponyvázott
teher­autókra 1950 nyarán, hogy kényszerlakhelyre szállítsák őket. A
halálos áldozattal is járó kíméletlen akciónak a megfélemlítés volt a
célja.*

*A Magyar Dolgozók Pártja áttörést remélt a szerzetesek deportálásától,
amellyel sikerül megtörni a már vezető nélkül maradt hazai katolikus
egyházat. **Bár **az esztergomi érsek, Mindszenty József bíboros,
hercegprímás **1948. december 26-a óta börtönben volt*, *a püspököket **még
így sem** lehetett *r*ávenni egy kikényszerített megállapodás megkötésére*. *A
református és az unitárius egyházzal 1948. október 7-én aláíratták az
egyezményt, és év végéig* *az evangélikus egyházzal és az izraelita
felekezettel* *is megállapodott a kommunista hatalom*. Ezeket a nehéz
döntéseket *zsarolással, pillanatnyi ígéretekkel sikerült kicsikarni, de a
politikai események is befolyásolták az aláírókat*. Összességében azonban *erős
kényszer hatása alatt döntöttek *úgy a vezetők, hogy nem kockáztatják
felekezetük puszta létezését. Hamarosan biztató jeleket is tapasztalhattak,
hiszen 1949-ben az Országgyűlés elfogadta azt a törvényt, amely szerint a
Magyar Népköztársaság biztosítja a lelkiismereti szabadságot és a szabad
vallásgyakorlást. A valóság azonban hamar rácáfolt a reményekre.

*Egy év sem telt el *a vallásszabadságot deklaráló törvény elfogadása után, *és
máris brutális lépésre szánta el magát a hatalom. 1950 júniusában először
csak a déli határ környékén élő szerzeteseket deportálták, majd július
11-étől az ország összes női és férfi szerzetesrendjének tagjait.* Ez
megyénként más-más számot jelentett.

A szerzetesrendek vezetői a politikai eseményeket látva többnyire
igyekeztek felkészülni a legrosszabb forgatókönyvre. Ám ez aligha
sikerülhetett, hiszen senki sem tudhatta, a kommunista hatalomnak a
szerzetesség teljes szétverése, a fizikai megsemmisítés-e a célja, vagy
„csak” a megfélemlítés. És persze az sem volt előrelátható, hogy rövid
ideig tartó illegalitásra kell-e berendezkedniük, vagy akár egy évszázadra.

*A vallásszabadság felszámolásának legbiztosabb előjele Révai József
népművelési miniszternek az 1950. május 31-én a Magyar Dolgozók Pártja
központi ülésén mondott beszéde volt*.* Úgy vélte, hogy a 11 538
magyarországi női és férfi szerzetes kivétel nélkül a „feudális
nagybirtokos osztályhoz” tartozik, nem gondolva a sokféle hivatásra,
például a betegápoló, tanító vagy éppen a kolduló rendekre.* De a beszéd
egyáltalán nem a valóság feltárása miatt hangzott el. *A szerzetesrendek
szovjet mintájú eltörlését kívánta előkészíteni.*

A lakosságot nem érte váratlanul a júniusban indult deportálási hullám,
mert a tömegtájékoztatás*, a napi- és hetilapok, a rádió már hetek-hónapok
óta antiklerikális és a szerzetességet fölöslegesnek bélyegző tartalmakat
közvetített. *Ezenkívül a dolgozók politikai nagygyűléseken, Szabad
Nép-félórákon és egyéb, *mindenki számára kötelező agitációs alkalmak során
is *megtudhatta, hogy a szerzetesség intézménye hatalmas tehertétel a
szocialista társadalom számára.

Alig két hét telt el Révai fenyegetése után, és *valamennyi hazai
szerzetesközösség megszűnt eredeti keretei között működni, **az ÁVH és a
rendőrség segítségével mindenkit deportáltak.*

A szerzetesrendek eltörlésének fontos helyszínévé vált Heves egyik
kisvárosa, Gyöngyös. Ebből az időszakból a legtöbb történeti dokumentum
valószínűleg *a gyöngyösi ferences kolostor* felszámolására vonatkozóan
maradt fenn. A rendház megszüntetésének históriáját több
visszaemlékezésből, egy szerzetes által készített titkos feljegyzésből és
az ÁVH jelentéseiből is rekonstruálhatjuk. A „hivatalos” háztörténet
bejegyzései 1950-ben június 1-jéig tartanak. Vélhetően a folyamatos
fenyegetettség miatt ebbe a historia domusba már csak olyan
általánosságokat jegyeztek fel, amelyeket a politikai hatalom nem tudott a
közösség ellen fordítani. Viszont *az egyik szerzetes, Oberten Odiló
titokban napról napra lejegyezte, mi történik velük. **A nyolcadrét
papírlapokra ceruzával rótt naplót több más dokumentummal együtt a
sekrestyeszekrény hátsó falához rögzítette, s az hatvan évig ott is volt.
Csupán egy évtizede került elő a barokk bútor restaurálásakor.*

A zárdában hivatalosan harminckilenc ferences élt, közülük huszonnyolcan
még örökfogadalmat nem tett növendékek voltak, akik a hittudományi főiskola
hallgatóiként filozófiát és teológiát tanultak. A növendékek a külvilágtól
viszonylag elzárva éltek, de a szétszóratás előtti hónapokban számukra is
nyilvánvaló lett a hatalom egyre ellenségesebb agitációja. Barotai Urbán
visszaemlékezéséből tudjuk, hogy *a város utcáin reggeltől estig
hangszórókkal felszerelt teherautó körözött, amelyről egyházellenes
csasztuskákat és énekeket bömböltettek. Időnként gyerekkórus jelent meg a
rendház előtt, tanítóik vezetésével kiabálták: „Munkás, paraszt összefog,
reakció futni fog.” „A csuhásra is rájár a rúd…”*

*Hamarosan elrendelték a szerzetesnövendékek, főként kispapok katonai
összeírását is.* Karácsonyi Aladár magiszter vezetésével *vonultak a
növendékek a kisváros utcáin a sorozásra kivezényelt, kiabáló, gyalázkodó
agitátorok sorfala előtt*. Amikor* június 8-án éjszaka teherautóra rakták a
déli határ közelében élő szerzeteseket, *az akció híre hamar eljutott
Gyöngyösre is, a magiszter meghagyta a rábízottaknak, hogy kis csomagot
állítsanak össze a legszükségesebb holmikkal arra az esetre, ha a
deportálás elérné Gyöngyöst.

A hivatalos háztörténetbe ekkor már nem írtak új bejegyzést. Luptovics
Kolos tartományfőnök június 1-jén a vizitáció alkalmával megállapította,
hogy a historia domust szabályosan vezetik. 1991-ig ez az utolsó jegyzet a
vastag könyvben. Igaz, 1950-ben már január óta óvatos volt a krónika írója:
kizárólag a szerzetesek tevékenységével kapcsolatos és a plébániai közösség
életét dokumentáló szövegek kerültek bele.

*Gyöngyös polgárai érezték a fenyegetettséget, és a maguk módján igyekeztek
is eltántorítani a hatalom birtokosait a ferencesek likvidálásától*. A
titkos historia domust vezető Oberten Odiló június 11-től örökítette meg az
eseményeket egy-két naponta. 1950-ben június 11. éppen úrnapja volt. A
gyöngyösiek a körmenet után kaptak hírt arról, hogy a szegedi ferenceseket
nem Szibériába szállították, ahogyan tartani lehetett tőle, hanem
Jászberénybe. Így még a hírek nagyon korlátozott áramlása mellett is
sikerült rekonstruálni a történteket: három nappal korábban a határ mentén
harminc-negyven kilométeres sávból vitték el az összes szerzetest. „Sokan a
hadgyakorlattal hozzák összefüggésbe, és úgy magyarázzák, hogy mint
kémgyanúsakat a belügyminiszter lakáscserére »kényszerítette« – írta P.
Odiló. – Híre járt, hogy *kb. 50 ávó-rendőr érkezett a városba*. *A hívek
közt óriási izgalom terjedt el.”*

*Természetesen a szerzetesek is egyre feszültebbé váltak. Barotai Urbán
klerikus, aki haláláig nagy tréfamester volt, viccekkel próbált enyhíteni a
helyzeten. A reggeli ébresztő során ­– emlékezett vissza 2000-ben – az
előírásos „ave” helyett úgy köszöntötte a belépő testvért**: ÁVO. **A
szerzetesnövendékeknek* *ekkor még nem volt valóságos ismeretük a fegyveres
erőszakszervezet által elkövetett bűnökről, ezért **humorizálhattak* *a
nevével.*

*Szerencsére a kolostor házfőnöke kivételes hidegvérrel kezelte* *a
helyzetet,** s így sikerült megakadályoznia* *egy hatvanihoz hasonló, a
hívek sokaságát érintő tragédiát. **Hatvanról ugyanis mindenkit Recskre és
Hortobágyra deportáltak, illetve voltak halálos áldozatok is. *A titkos
historia domus így emlékezett meg az eseményekről: „Hétfőn este a hívek
nagy tömege gyűlt össze a templom előtt. Eleinte zúgtak, izgatottan
tárgyalták a várható eseményt. P. Horváth Zsigmond házfőnök többször
felkérte őket, hogy oszoljanak szét, nehogy a rendőrség minket okoljon a
tüntetésért. De újból összejöttek. Később sokan imádkozni kezdtek. […] Csak
reggel felé oszlott szét a kb. 2000 főnyi tömeg, abban a hitben, hogy
tüntetésükkel megakadályozták a barátok elhurcolását. – *A Kommunista
Pártban nagy bosszankodással tárgyalták, *h*ogy éppen a szegények tüntettek
mellettünk*. A házfőnök atya 13-án a Szent Antal napi esti litánián
nyomatékosan kérte – külön meg is ígértette a hívekkel – hogy nem fognak
éjjel tüntetni. Éjjel aztán nem is jöttek a templom közelébe, de a környező
utcákon csoportokban, csendben megálltak, itt leselkedtek.”

*A gyöngyösi tüntetés**ről az egri ÁVH-t is értesítették.* *„Tárgy: A
gyöngyösi fasiszta tüntetés*. 1950. június 12-én este 8 óra körül – arra a
városban elterjedt hírre, hogy elviszik a papokat – a gyöngyösi ferencesek
temploma előtt kb. 300 főnyi, létszámában hullámzó, összetételileg 80
százalékban idősebb u. n. »kapás« asszonyokból álló tömeg gyülekezett
össze, akik imádkoztak, egyházi énekeket énekeltek és egymás közt
beszélgettek. Aktív megnyilvánulásuk nem volt, azonban *demokráciaellenes
kijelentések hangzottak el. Így pl. kiabálták, **hogy nem engedik, hogy
pásztor nélkül maradjanak, ők békét akarnak, keresztény békét; miért
bántják a papokat, mikor ők senkit sem bántottak stb. *stb. Kb. 20 óra 15
perckor megjelent a templom előtt a rendházfőnök, dr. Horváth­ Zsigmond a
város polgármesterével és felszólította az egybegyűlteket, hogy – ha nem
akarnak kellemetlenséget – menjenek haza. Felhívása azonban eredménytelen
maradt, a tömeg továbbra is kitartott és a késő éjjeli órákban oszlott szét
rendzavaró cselekmény nélkül.”

A következményekről nem olvashatunk a dokumentumban, pedig *sok plébániai
hívő **nagy árat fizetett* *bátorságáért. Többen* *Recskre kerültek,* és
csak három évvel később engedték el őket*. Sok tüntető még 1979-ben is
rendőrségi nyilvántartásban szerepelt.*

A szerzetesek helyzetének bizonytalanságát jelzi, hogy a kolostorban tudni
vélték: június 15-én fogják elszállítani őket. Amikor adott napon ez nem
történt meg, ezt jegyezte föl P. Odiló: „Parányi enyhület az izgalmak
közt.” De a város vallásos társadalma éppúgy teljes bizonytalanságban élt.*
„Egész nap sírva járják a hívek a templomot *–* írta P. Odiló*. – Rémhírek.
A Pártban kollégiumnak követelték a kolostort. – *A hívek szeretete
megindító. A piacon mindent ingyen adnak a kofák, a kereskedők nem fogadnak
el pénzt tőlünk, a hívek élelmiszert küldözgetnek, pénzt, ruhát, bőröndöt,
szállást ajánlanak fel, menteni készek holmiainkat.”*

A fiatalok magisztere hazaküldte a még örökfogadalmat nem tett
növendékeket, hogy megkímélje őket az atrocitásoktól. A klerikusok civil
ruhában vonatra ültek, fejükre sapkát húztak, hogy a tonzúra el ne árulja
őket. Néhány héttel később azonban egyre többen tértek vissza Gyöngyösre:
osztozni akartak a szerzetesközösség sorsában. Eközben *a gyöngyösi
rendőrség is egyre aktívabban tevékenykedett, hogy kellőképpen megtorolják
a tüntetést. „A városból több férfit elhurcoltak*. A Rózsafüzér Társulat
világi vezetőjét, Borovi Józsefet is” – jegyezte föl Oberten Odiló június
23-án. Majd egy héttel később: „A gyöngyösi rendőrségre egymás után idézik
azokat, akik 12-én éjjel a templom előtt némán tüntettek. Vallatják őket,
ki volt a felbujtó, a kezdeményező.”* Később megkezdődött a szerzetesek
rendszeres kihallgatása is, annak érdekében, hogy feltérképezzék, kik a
gyakori templomba járók a kisvárosban*.

Czapik Gyula érsek közreműködésével sikerült elérni, hogy a nyugati
országrészben lévő, fölszámolásra ítélt kolostorok lakói közül a
szombathelyi ferenceseket Gyöngyösre szállítsák. Az akció lebonyolításában
persze a rendőrség és az ÁVH volt a főszervező, s hamarosan értesítették is
a gyöngyösi kolostor lakóit: oldják meg, hogy éjszaka feltűnés nélkül
beállhasson a rendház udvarára a leponyvázott teherautó. Azonnal le kellett
bontaniuk a kapu szemöldökfáját. „Kora reggeltől izgatottan vártunk –
olvasható a július 12-i feljegyzés. – Lakner Celzusnak kell őrt állni és
rögtön nyitni, hogy csődület ne történjék. Már reggel jelentik a hívek
ijedten, hogy *50-50 lépésre rendőrök civilben leskelődnek *az egész
útvonalon. A hívek minket féltenek az elhurcolástól. Egész délelőtt ijedten
bujkálva leskelődik mindenki és fél rendőr szeme elé kerülni. *Végre
délután fél 3-kor, mikor már a rendőröket is hazaküldték, megérkezett két
teherautó ponyvával letakarva az udvarba. Egyik kocsin a mieink jöttek
civilbe öltözött revolveres ávós legények őrizése mellett 15-en*. Ruháikat,
kevés edényt, némi élelmiszert hozhattak magukkal. A klerikátban
szállásoljuk el őket.”

*A másik teherautón* *szombathelyi annunciáta nővéreket **szállítottak*.
Első teherautójuk azonban balesetet szenvedett, éjszaka fának rohant.
Kilenc apáca sebesült meg, Gizella nővér meghalt. Őt a szombathelyi
kórházból, egyenesen a műtőből rakták teherautóra, este tízkor is még ott
segédkezett az orvos mellett. Az apácákat másik teherautóra parancsolták,
az elhunyt holttestét Tárnok vasútállomásnál lerakták a teherautóról.

A gyöngyösi szerzetesek kálváriája augusztusban sem ért véget, amikor
Darvas József vallás- és közoktatásügyi miniszter és Grősz József kalocsai
érsek aláírta az állam és az egyház közötti megállapodást. A Kapisztrán
Szent Jánosról Nevezett Ferences Rendtartomány megmaradhatott ugyan, de
rendházainak túlnyomó részét, köztük a gyöngyösit is elvették. Az
engedélyezett kereten kívül került* szerzetesek jó esetben egy-egy
egyházmegyében kaptak feladatot, rosszabb esetben polgári foglalkozást
kellett vállalniuk.*

Szeptember 17-én felmérték az államosított épületet. „A megyei tanács két
tagja végigvizsgálta a kolostor helyiségeit, és feljegyezte a helyiségek
beosztását, méreteit, stb. – Hallottuk, hogy a helyi párttitkár *Kékkő
elvtárs megelégedetten nyilatkozott arról, hogy végre megszűnt Gyöngyösön a
kultúra szégyene, egy középkori intézmény, amire semmi szükség nem volt,
mert a szerzetesség csak kelevény volt a társadalom testén.”*
*Hamarosan** az utolsó szerzetesnek* *is el kellett hagynia **a kolostort.* *A
középkori könyvtárat és levéltára*t *államosították.* *Végül még a barátok
kutyáját is agyonlőtték. Talán a szerencsétlen jószág is a sötét középkort
idézte.*

*Miatyánk a madárházban*

Az Elnöki Tanács 34/1950. számú törvényerejű rendelete megvonta a
szerzetesrendek működési engedélyét, ezért három hónap alatt ki kellett
üríteni a szerzetesházakat, mintegy kétezer-háromszáz férfi szerzetes és
nyolcezer-nyolcszáz apáca került utcára. A kormány csupán négy rend
működését engedélyezte, ám a Boldogasszony Iskolanővérek, a bencések, a
piaristák és a ferencesek is csak különböző feltételekkel és a szerzetesek
számának korlátozásával létezhettek.

Négy éven keresztül a megélhetés nélkül maradt és egyházmegyei, plébániai
munkát sem kapó szerzetesek sokféle módon próbálták meg fenntartani
magukat. Volt, aki nehéz fizikai munkát vállalt szocialista vállalatoknál,
és rokonoknál, ismerősöknél húzta meg magát. Mások igyekeztek Nyugatra
szökni, hogy ott folytathassák korábbi életüket, bár az erősödő diktatúra
háborús hisztériája miatt erre egyre kevesebb lehetőség nyílt. 1954-ben
engedélyezték, hogy a Római Katolikus Egyházi Szeretetszolgálat létrehozza
a Szolidaritás Háziipari Szövetkezetet, amelynek kimondott célja volt a
rendi keretből kikerült szerzetesek munkához juttatása. Első megrendelésre
ezer talajvizsgálati zsákot kellett készíteniük egy héten belül; ezt a
feladatot csak nagy összefogással sikerült teljesíteni. Később egyházi
ruhákat, kötöttárut, férfi-, női és gyermekruhákat, kesztyűket is
gyártottak belföldi értékesítésre és exportra is.

Ötvenhat után több szerzetes és apáca kapott állást Budapest Főváros Állat-
és Növénykertjében. Közéjük tartozott a szombathelyi ferences rendházból
Gyöngyösre deportált Kiss Konrád is, aki a majomházban lett állatgondozó.
Néhány apáca a madárházban kapott hasonló megbízatást. Egy korabeli
anekdota szerint hatalmas botrány tört ki, amikor valamelyik vezető
politikus látogatása során a csimpánzok széles mozdulatokkal keresztet
vetettek magukra, a papagájok pedig rázendítettek a miatyánkra…

Bár a létező szocializmus éveiben a Szentszék megkísérelte egyes
szerzetesrendek működésének engedélyeztetését, de eredménytelenül. A
korlátozások nélküli szerzetesi élet csak 1990-ben indulhatott újra, amikor
az Országgyűlés alkotmányerejű törvényt alkotott a lelkiismereti és
vallásszabadságról, majd 1990. február 6-án Németh Miklós miniszterelnök és
Paskai László prímás aláírták az 1950-es egyezmény felbontását.
...

<http://www.avg.com/email-signature?utm_medium=email&utm_source=link&utm_campaign=sig-email&utm_content=webmail>
Mentes
a vírusoktól. www.avg.com
<http://www.avg.com/email-signature?utm_medium=email&utm_source=link&utm_campaign=sig-email&utm_content=webmail>
<#m_-8325396445159860492_DAB4FAD8-2DD7-40BB-A1B8-4E2AA1F9FDF2>
--------- következő rész ---------
Egy csatolt HTML állomány át lett konvertálva...
URL: <http://turul.kgk.uni-obuda.hu/pipermail/grem/attachments/20200624/94985e56/attachment.html>
--------- következő rész ---------
A non-text attachment was scrubbed...
Name: image002.jpg
Type: image/jpeg
Size: 70298 bytes
Desc: nem elérhető
URL: <http://turul.kgk.uni-obuda.hu/pipermail/grem/attachments/20200624/94985e56/attachment.jpg>
--------- következő rész ---------
A non-text attachment was scrubbed...
Name: image003.jpg
Type: image/jpeg
Size: 61559 bytes
Desc: nem elérhető
URL: <http://turul.kgk.uni-obuda.hu/pipermail/grem/attachments/20200624/94985e56/attachment-0001.jpg>
--------- következő rész ---------
A non-text attachment was scrubbed...
Name: image001.png
Type: image/png
Size: 174 bytes
Desc: nem elérhető
URL: <http://turul.kgk.uni-obuda.hu/pipermail/grem/attachments/20200624/94985e56/attachment.png>