[Grem] Jelenits István atya a trianoni pusztulásból kivezető útról, módról ...

2020. Jún. 6., Szo, 16:15:27 CEST

 Trianon 100 – Jelenits István: Nézzünk a sebeinkre, de ne a fájdalmunkra
emlékezzünk
Nézőpont <https://www.magyarkurir.hu/nezopont> – 2020. június 3., szerda |
20:55
https://www.magyarkurir.hu/nezopont/trianon-100-jelenits-istvannal-nezzunk-sebeinkre-de-ne-fajdalmunkra-emlekezzunk

A versailles-i Nagy-Trianon-palotában 1920. június 4-én írták alá azt a
békediktátumot, amely területe kétharmadával csonkította meg a történelmi
Magyarországot. Jelenits István piarista szerzetest kérdeztük az
emlékeiről, arról, hogy mit vesztettünk, és hogyan gyógyulhatnak az
évszázados sebek.

*– Tanár úr, hogyan találkozott életében először a trianoni döntéssel és
hatásaival?*

–* Édesapám parasztgyerek volt, és első nemzedéki jogászként az akkori
csonka megyeszékhelyre, Berettyóújfalura került tisztviselőnek. Ott
születtem. Gyerekként, a családban éreztem meg először, mit jelent Trianon.
Magam még nem, de a szüleim éltek, amikor megtörtént,* mindkét nagyapám
katona volt az első világháborúban*. A közismert jelmondat szinte mindent
átitatott: „Csonka Magyarország nem ország, Nagy-Magyarország mennyország.”
*Manapság már fenntartásokkal emlékszem vissza erre. Egyfelől biztosan
tudjuk, hogy Nagy-Magyarország nem volt mennyország, mert* itt a földön nem
teljesülhet be Isten országa.*

Másfelől ott volt ebben, hogy *nem emlékeztünk a múlt tökéletlenségeire,
hanem csak arra, ami szép volt és elveszett.*

Életünk reménye volt, hogy visszaszerezzük az elcsatolt terülteket. Az
egész közgondolkozásban egy nem bűnösen fenntartott, de *betegesen
dédelgetett **revizionizmus* *élt.*

*– Hogyan emlékszik vissza erre?*

– Amikor Csehszlovákiától visszatért a Felvidék déli területe, amelyet
túlnyomó többségben magyarok laktak, emlékszem, szüleimmel egy nyarat ott
töltöttünk. Végre nagyobb hegyeket tudtunk megmászni. Leírhatatlan örömmel
fogadtak minket ezeken a területeken, Kassán és Rozsnyón. Akkor nem
lehetett látni, hogy ki az, akit ez a változás szomorúan érint.

*– Hogyan teltek az iskolás évei? Az örömteli érzések teljesen
elfeledtették a trianoni döntést?*

– *Miután Észak-Erdély visszatért, átkerültünk Nagyváradra, oda jártam
iskolába, majd megkezdtem a gimnáziumot*. *Ott már találkoztam olyan román
gyerekekkel is, akik azon búslakodtak, hogy a határváltozással a Regátba (a
Kárpátokon túli román területek) kell költözniük, tisztviselő szüleiknek
ott kellett munkát keresniük. Akkor szíven ütött, hogy van, akit az én
örömöm veszteségként érint. Hogy amikor az én gyerekkori álmaim
megvalósulnak, valaki máséi elvesznek.*

*– Amikor a váradi premontreieknél tanult, mit tapasztalt?*

– Emlékezetes számomra, hogy *a gimnáziumban, az akkori Magyarországon, a
visszatért területeken tanultunk román nyelvet*.* Természetes volt, hogy
azokon a területeken, ahol kisebbségek élnek, tanuljuk meg a nyelvüket.
Büszke voltam erre.* Érdekes volt, hogy *a Székelyföldről a városba
érkezett kispapjelöltek haragudtak emiatt. Nem azért böjtölték ki a két
évtizedes elszakítottságot, hogy most románul kelljen tanulniuk *–
felháborodva mondták, hogy abba kellene ezt hagyni. *Mondtam is nekik,mi
abban lehetünk különbek, hogy megtanuljuk a nyelvüket, megismerjük a
kultúrájukat*. *És* nem* azért, hogy* aztán kicsúfoljuk, hanem hogy
*megszeressük
őket.*

*– Költőink hogyan látták ezt a korszakot?*

–* Illyés Gyula *visszaemlékezéseit olvasva érdekes megfigyelni, hogy *paraszt
gyerekként kikerült Párizsba, és vallja, hogy a városi, polgári magas
kultúra ott körülvette, míg itthon ezt nem tapasztalta. Budapesten* sosem
érezte otthon magát, míg a francia fővárosban igen. *Aztán amikor
megismerkedett Tamási Áronnal, a területek visszatérése után nagyon
megszerette és csodálta például Kolozsvárt, a város kisugárzását.*

De ír arról is, hogy egyszer, amikor tömegközlekedésen utazott, és valaki
megszólalt románul, a többiek megszólták, hogy ez itt immáron Magyarország,
és magyarul kell beszélni. Ők keltek a védelmére, hogy nyugodtan beszéljen
az anyanyelvén. És *a visszaemlékezésében is figyelmeztetett, hogy nem kell
bosszút állni azért, amit korábban átéltünk.*

*Ezt a kettős érzést tapasztaltam*, egyfelől a sok várakozás
beteljesülését, másfelől annak nyugtalanító felismerését, *hogy a mi
örömünknek az ára mások fájdalma.*

*– Mi az oka ennek?*

–* Ez a kettőség** véleményem szerint a török időkre, arra a bizonyos
százötven évre nyúlik vissza, amikor széttöredezett, részekre oszlott a
nemzetünk*. *A magyar kultúra Erdélyben, egy több nyelvű vidéken élt
tovább, míg Felvidéken, a Magyar Királyság megmaradt területén kisebbségben
volt, ráadásul Habsburg-elnyomás alatt, az ország középső részén pedig
török uralom alatt. **Egyfelől mindannyiunkban ott él ez a nemzeti múlt,
azaz az összetartozásra való törekvés, a magyar nemzeti kultúra megélése,
aminek a nyugodt, békés kibontakozása* *nem adatott meg*. * Másfelől vagy
mi nyomtunk el valakit, vagy bennünket nyomott el valaki.* *És ezekben a
nehéz helyzetekben úgy törekedtünk a szabadságunkra, hogy a mások
szabadságával nem törődtünk.*

*– Ez kísérte el nemzetünket a XX. századba?*

– Igen. *További tragédiánk, és ez különösen szomorú, hogy a trianoni
döntés után az igazságszolgáltatást egy olyan nagy hatalomtól vártuk –
Hitlernek udvaroltunk –, amely méltatlannak bizonyult arra, hogy jövőt
mutasson az emberiségnek.*

*Ugyanakkor elszalasztottunk egy esélyt is: a visszatért területeken nem a
közös együttélés, egymás jobb megismerése volt a cél, ezért nem jutottunk
közelebb egymáshoz.* *És ez a szemlélet később, a szovjet érdekszférába
kerülés után sem változott *a nemzeteink között, hiszen *azt néztük, mikor
tehetünk keresztbe egymásnak, mikor jelenthetjük fel egymást a
központban. **Mindezek
együttesen rányomják a bélyegüke*t* a jelenünkre*. Az őszinte párbeszéd
hiánya oda vezetett, hogy a kommunizmus évei alatt és annak végeztével nem
merülhetett fel a békeszerződés felülvizsgálata.

*– Hogyan hat ez napjainkban? Milyen következményei vannak az önzéseinknek?*

– Az, hogy nem beszélünk egymással, hogy valaki mindig legyőzni akarja a
másikat, nem keressük a párbeszédet és nem ismerjük meg egymást, *oda
vezet, hogy nem gyógyulnak a történelmi sebeink.*

*Ma már fel sem merül, hogy a határ mentén élő magyar gyerek szlovákul
tanuljon, vagy fordítva*. Egyik fél sem törekszik arra, hogy megtanulja a
másik nyelvét, megismerje a kultúráját. *Komoly a veszélye és a realitása
annak, hogy a kisebbségben élő magyarság (például Felvidéken és Délvidéken)
emiatt a teljes asszimiláció szélére sodródik. *Hiszen, ha nem beszélünk
egymással, akkor a gyengébb mindig az erősebbhez csapódik, a kisebbség a
többséghez, akár a nemzeti identitásának részleges vagy teljes feladása
árán is, és ez egzisztenciálisan érthető is. Mindez gyorsítja a
kisebbségben élő magyarok asszimilációját.

*– Mit vesztettünk Trianonnal?*

– Sok szempontból* aránytalanság *ért bennünket. Az* igazságtalan döntés*
egyik jele volt, hogy az Amerikai Egyesült Államok kivonult a
béketárgyalásról. Hiszen *értelmetlenül kerültek át **Romániához* *olyan
magyarlakta területek, ahol tömbben élt a magyarság, gondoljunk például a
Nagyszalonta–Nagyvárad–Szatmárnémeti tengely*re. *Gazdasági értelemben
elveszítettük például **a közúti és vasúti gerincvonalakat, amik
összekötötték az északi és a déli országrészeket*. Ezeket is
elcsatolták. *Rengeteg
természeti szépség**től is meg kellett válnunk, és hosszan sorolhatnánk még*
a veszteségeket. Egyik napról a másikra szinte a semmiből kellett egyetemet
létrehozni Szegeden…* A múltunkat **is elvesztettük,* *régészeti értelemben
mindenképpen.* De a legfájdalmasabb, hogy *elszakíttattunk* *azoktól a
magyaroktól, akik szerves és alkotó részei a kultúránknak.** Az univerzális
magyar kultúra * l*eszűkült.*

*Szegényebbek, kiszolgáltatottabbak lettünk lelki értelemben is*. Ezért sem
lehet elítélni azt a mérhetetlen vágyat, ami ott élt az adott korban, és
vissza akarta állítani, ami régen volt. Ezt látnunk kell ahhoz, hogy ki
tudjunk mászni a belső sértettségünkből, és őszinte párbeszédet tudjunk
folytatni a másik féllel.

*– Mi lehet a kiút ebből a helyzetből?*

– Fontos, hogy* nem bűnöst, hanem magyarázatot kell keresnünk. Mert a
magyarázat mindig tanulság.* Csak ennek megvan az a nehézsége, hogy
figyelmesnek kell lennünk. *Az egyik tanulság, hogy nem szabad minden áron
a másik hátrányára lenni. A másik tanulság, hogy jó volna, ha mi, a
Kárpát-medencében élő nemzetek szót tudnánk érteni egymással. Hogy ne
féljün**k a másiktól és egymástól. Hogy végeredményben ne legyőzni akarjuk
a másikat, és visszaszerezni, amit elvesztettünk, amit elvettek tőlünk,
hanem visszatérni az együttélés ősi emlékeihez. *

*– Ady azt írja: Dunának Oltnak egy a hangja. Akkor ez nem illúzió?*

– Nagyon mély igazság ez, nem illúzió. Ha a Kárpát-medencében élő nemzetek
közös fájdalma, tapasztalata nem tud modern módon megfogalmazódni, nem
propagandaként, hanem felismerésként felragyogni, és *ha nincs egy
kulturált és bizakodó közeg, akkor elvesztünk.*

*– Milyen lépéseket kell megtennünk azért, hogy gyógyuljanak Trianon sebei?*

– Az első, hogy* ismerjük meg jól a saját kultúránkat, a történelmüket.
Nézzünk a sebeinkre, de ne a fájdalmunkra emlékezzünk. * Enélkül nem szabad
továbblépnünk. A második, hogy* ismerjük meg egymást, a másik kultúráját,
és növekedjen közöttünk a bizalom.*

Fontos, hogy *ez ne csak az írástudók szintjén, hanem a sokszor felszínes
közvélekedés szintjén is megvalósuljon. Így gyógyulhatnak a múlt sebei, és
túlhaladhatunk a sablonos gesztusokon.*

*Az érzékenyítést az iskolákban kell kezdeni. Biztató jel például, hogy az
egyik volt tanítványomat, aki a kolozsvári román operaház egyik ünnepelt
rendezője, már a Regátba is többször hívták. Figyelni kellene arra, hogy a
tankönyveink ne *a* sértődöttség, a fájdalom vagy a gyűlöletet magvait
ültessék el *a fiataljainkban, *hanem a megértés útján vezessék őket*. Ha
ez nem hódítja meg a szíveket, akkor egy helyben toporgunk.

*Csak így tudjuk elérni, hogy ne **csússzunk bele a revizionizmusba, **
hogy ne* *legyőzni akarjuk **a másik felet, hanem visszatalálni
egymáshoz*. *Azaz
ne elvenni akarjunk másoktól, hanem elhinni, hogy ők is Isten teremtményei,
emberek. Ha keresztények volnánk, ha szívből megtérnénk, az segítene a
leginkább. **És örömmel látom, hogy a hivatalos egyházi szinteken keressük
azt, ami összetartozásunk tudatát, felelősségét megerősíti bennünk.*

*Fotó: Lambert Attila*

*Kuzmányi István/Magyar Kurír*
--------- következő rész ---------
Egy csatolt HTML állomány át lett konvertálva...
URL: <http://turul.kgk.uni-obuda.hu/pipermail/grem/attachments/20200606/542896c3/attachment.html>